Latest Event Updates
Fel és más semmi – Kékes 2017
1935. Az nem tegnap volt, hanem jó rég. Ötven éves szegény Kosztolányi, Karinthy köszönti fel a Nyugatban, nota bene még van Nyugat, még él bőven Babits, ő és a lap majd együtt múlnak el.
Május 25-én Jesse Owens 45 perc leforgása alatt megdönt három világcsúcsot és beállít egy negyediket. Megszületik Elvis Presley és Pavarotti, Törőcsik Mari és Őze Lajos.
És ebben az évben látja meg a napvilágot Fehér Károly és Kis György, akik idén, 82 évesen is felfutottak Mátrafüredről a Kékestetőre. Osztály, vigyázz! Tudom, hogy sokan ismerik őket, de én csak most csodálkoztam rájuk. Ilyen nagymenőkkel versenyeztem a Kékes-csúcsfutáson.
Az év versenye volt. Fene tudja, miért. Olyan, mint amikor egyedül ülsz be egy jóféle, halzsíros skandináv művészfilmre, ami annak ellenére megragad, hogy nem történik benne semmi. Lassú tempó, kanyar után kanyar, tompa várakozás, óranézegetés és fokozódó szenvedés, de mégis jó. Először futottam itt, ezért előre nem tudtam, mire számítsak, és ugyanígy nem tudtam, hogy mire számítsak 10 km-nél sem. Kaptam merész célidőt, minimális célom pedig az volt, hogy egy métert se kelljen belesétálni.
A rajt szokatlanul kaotikus volt. Az elkordonozott szűk és kurta folyosó hamar megtelt, így jó sokan kint rekedtünk, és hering módjára tömörültünk a mátrafüredi bazársoron. Elengedték az első hullámot, de azon a fertályon, ahol én álltam, semmi mozgás. Nem akartam, hogy a szuperfókusz bemelegítés után elmerevedjek, ezért egy helyben folyamatosan dzsoggoltam. Azt játszottam, hogy megpróbálok minél több körülálló sporttárs gyomrába könyökölni vagy a lábára ráugrani, bocs, jaj, bocs, bocsi, hehe, oppábocsesz. Jó fejek voltak, nem vertek meg. Mikor futunk már.
Dombfutásban elég kitartó vagyok, ezért reméltem, hogy ha nem követek el nagy marhaságot, akkor egyben felmegyek. Ésszel kell csinálni, el ne fussam az elejét, nyugi. Elrajtoltunk mi is végre.
És innentől nincs mit mesélni.
Ment a film, lehet, hogy nem is skandináv, hanem Tarr Béla eltűntnek hitt zsengéje még színesben és mindössze bő egy órában. Trappoltam, mindig szigorúan a legbelső íven, kis lépésekkel, takarékosan, mert mit lehet tudni, mikor terít le az emelkedőmedve, mikor kapja el a lábam a zsibbadásrozsomák, vagy a belsőségevő hópárduc mikor kéri el a lépemet. De nem történt semmi ilyen.
Az a helyzet, hogy én a nem túl bonyolult, nem túl hosszú futásokat szeretem. Nem túl bonyolult, azaz nem kell tüdőszakadásig vágtázni, és nem túl hosszú, azaz legfeljebb 4 óra elteltével már sört adnak. A csúcsfutást nekem találták ki. Komótosan megyünk felfelé, légzésre odafigyelve, ne essen szét, a végére gondolva, aztán a 11,6 km-nek csak vége lesz egyszer. Mátraháza után meredekség-akció, egyet fizet kettőt kap alapon, ha nem vigyázol, könnyen rálépsz az orrodra. Meglassúdtam itt, de mentem tovább. Óvatos tempóban, lassan, de biztosan. És sajnos eléhezve és az eléhezésre tejesborjú módra marhára rácsodálkozva. Nagy eszemmel semmit nem vittem magammal, csak vízzel frissítettem, pedig egy gélecske nagyon jól jött volna (frissítés: Gabi szerint nem gél, hanem sókapszula meg plusz víz hiányzott). Hát így, de azért felértünk egyszer csak, parkoló, sípálya, mondták a nevemet, ettől majdnem repülőfázis a falon, aztán levegőbe kapaszkodás és őrült lihegés a célban, ó, sosem volt még ekkora, 1:13:24.
Az első 5 km óvatoskodásával bukhattam másfél percet, az eléhezés miatt még legalább egy felet. Most már tudom. Ha ezek nincsenek, simán meglett volna a Gabi-féle szintidő. Szóval jól volt az kiírva, jövőre megcsinálom, mert jó eséllyel jövőre is megyek. Majd megpróbálok szelfizni Károly és Gyuri bátyámékkel. És megpróbálom utánuk csinálni. Ha összejön, 2052-ben is ott leszek, meg remélem, ők is.
Lefelé azért jól megszívtam. Kocogással kezdtem, de lilára verte a mellemet az érem, és a túl nagyra tömött hátizsák is baromi kényelmetlen volt. Maradt a kilépős séta, ami így kb. háromszor tovább tartott, mint ami jól esett volna. Mátrafüreden, a pizzázóban, szűk 4 órával a rajt után megvolt az életmentő sör, csapolt barna Staropramen. A késő délután már a pesti Duna-parton ért, itt pihegtem ki végleg magam, elüldögélve a szelíd májusi nap végtelen, kézmeleg sugarában.
Jövök még biztos.
Ja és funfact: azt hittem, a vádlim fog fájni még napokig, de aztán nem az fájt, hanem a seggem.
OutsideRB
Gerlai Orsi – Visegrád Trail beszámoló
Életem egyik legjobb versenye. Ha nem a legjobb.
A verseny előtti napok mozgalmasak voltak, de azért már mindent futós szemüveggel néztem közben. A gyerekektől elkaptam egy kéz-láb-száj vírust, ettől pici fájós hólyagok nőttek a talpamra, reméltem, hogy a futás közben nem lesz velük gond. Meg az erőnléttel sem. Pénteken (T-2 nap) családostul (gyerekestül-sátrastul-cókmókostul stb.) levonultunk a dömösi kempingbe egy rég tervezett hosszú hétvégére a barátainkkal. A szombatot ráérősen terveztem, strandoltunk, a gyerekeket elvittük a Salomon Kids Trailre Szentendrére, hát állati cukik voltak. Nekem már ott elkezdődött a verseny-eufória. Este 10-kor befeküdtem velük a sátorba, másnap f8-kor keltünk. Reggeli, öltözés, izókeverés, gélszámolás, késéspara, induljunkmár, gyereksapkáért visszaFUTÁS. Visegrádon kiugrottam a kocsiból és felkocogtam a Salamon-toronyhoz bemelegítőnek. Kornél haverom spontán ott várt, kicsit jógáztam, ahogy szoktam.
Aztán végre rajt 11-kor (!). Egyből combos emelkedővel kezdődött, szerencsére árnyékban. Szokás szerint érzésre lemaradtam, nem zavart, mentem. A tetején levő réten futottam már, örömmel üdvözöltem. Aztán kanyargós single track, koncentráltam veszettül. Közvetlenül előttem valaki már itt eléhezve megbotlott és fejjel levett egy fatörzset+sziklát, szerencsére nem lett baja, egy sporttárs adott neki egy gélt, ugyanez a sporttárs 2 perc múlva engem kapott el a karomnál fogva, amikor oldalra kicsúsztam.
45 percnél már ettem egy gélt, és így is folytattam, már észrevettem, h nagyon gyorsan ürülnek a raktáraim. 10km-nél volt az első frissítőpont a Pap-rétnél, itt izót meg agyonsózott kekszet ettem, ez már máskor is bevált, és most is sokat lendített rajtam. Kornél, aki eddig lehagyott, itt bevárt és együtt indultunk, jól tudtam futni. Következett a két hegy, a Vörös-kő, majd a Nyerges-hegy. Hát a Vörös-kő egy minden végtagot igénybe vevő sziklás-fás emelkedő, 5-10 lépésenként megáll az ember gondolkodni, de csak max 5 légvételnyi szünetet engedélyeztem magamnak. Körülöttem csupa fiú volt, hát jobban nekik sem ment. A tetején még nem volt ott a csúcs, magamba tömtem egy ehetetlen protein-energia szeletet, ezért a Vörös-kőhöz pofátlanul jó hangulatban értem, photobomboltam a többiek képeit, szelfiztem gyorsan a Kornéllal, akit ott találtam kicsit megzuttyanva. De aztán szaladtam tovább, előztem is, bár bonyolult volt a single track lefele, de jól ment.
A következő hegy lankásabban indult, az emelkedő első felén kocogtam, gumicukroztam (adtam másnak is), ennek hála a necces meredek részen, bár már kezdtem fáradni, csak felküzdöttem magam. A hegytetőn kicsit leeresztettem, fotóztam egyet, amíg beért a gél, meg Pikler Zsolti a 14 életévének minden önbizalmával az orrom alá dörgölte, hogy elfutottam az elejét 😆, (ott ért utol). Új erőre kapva futottunk a Skanzen pont felé, kicsit messzebb volt, meg az aszfalton tűzött a nap, gyerezsolti, húztam magammal. A ponton (22,5km) végre lelocsoltak, sóztam meg kólát ittam izóval, majd indultam tovább, csatlakozott hozzám az a sràc, akivel már a VTM-en meg a Budai Trailen adtuk egymásnak a vége felé a tempót.
Kegyetlen hosszú, napnak kitett poros néptelen kertvárosi utcákat képzelj el innen, már nem esett jól, hát ott mondogattam a kibaszott futógépet néha, lehet ez a Bence itt kicsit furán nézett, hogy minimum napszúrásom van… de inkább toronyhiba. A belvárosba érve alig látszott a szalagozás meg felfestés, sehol senki, se rendező, se futó. kicsit tartottam az elkavarástól, még jó, h meglett az ellenőrzőpont a pataknál. Legjobb élményem, amikor páros lábbal belefutottam két sáros pocsolyàba és fröccsent. Itt 5:50-6:10 körül tudtam menni csak sajna. A legvégén a Fő téren az üdvrivalgó, tapsoló turisták és szurkoló versenyzők viszont óriás erőt adtak, egymagam robogtam át a Fő téren és le a Dunapartra, fülig érő vigyorral pacsiztam Csanyával meg még ki tudja kivel, kiabáltam a csámborgó turistáknak, hogy JÖVÖÖÖK!!
Hát sajnos ennek hamar vége lett. Cél, eufória, család tapsol. Megvolt 4 órán belül, ez a Kornél célja volt, csak neki nem jött össze. Nem is voltam rosszul, vizes törcsi a nyakamba, áááá köszi.
28.9km
3:56
1062m D+
158/177 avg/max
Belus Fruzsi – Szentendre Trail beszámoló
A felkészülés
Tavaly az októberi Budapest maratoni futásom után a kaland ismét terepen folytatódott (ahol azért már azt hiszem egy kicsit otthonosabban mozgok), és megkezdtem a felkészülést a 2017. évi Mátrabérc Trailre, ami az első féléves célversenyem lett volna. A tréning részeként tavaly év végén részt vettem a Budai Trail L távú versenyén, ez év márciusában pedig a Vértes Terepmaratonon “vitézkedtem”. Aztán miután a Mátrabérc Trail-t elhalasztották és az új időpont nem volt beilleszthető a családi menetrendbe, a súlypont áttolódott a június eleji Szentedre Trail-re (55 km, 1800 m+), amire egyébként is nevezésem volt. Két héttel a verseny előtt még elmentem a Kaptárkövek Trail rövid távjára, ami a meleg ellenére igazán klasszul sikerült, és szuper élményekkel lettem gazdagabb. Sajnos a felkészülést nehezítette hogy az elmúlt két hónapban a gyerekek megint sokat betegeskedtek, mindemellett 8 órában dolgozni próbáltam, plusz rengeteg egyéb megoldandó probléma szakadt a nyakamba. Stressz-stressz hátán, megspékelve a kialvatlansággal, borítékolható volt a lelki megborulásom: ez a folyamat május elejére hágott tetőfokára, amiből aztán nagy nehezen, óriási tudatossággal kikecmeregtem, és mire eljött a verseny, már újból a maximális 100 mentális forinttal álltam a rajtban.
Barát Gabriella, az edzőm segített az edzésmunka tervezésében: megint rengeteget kellett sakkoznunk, hogy minél többet beletegyünk a szűk időkeretbe, állandóak voltak az újratervezések, de nagyon igyekeztem mindent jól kivitelezni. A téli hónapokban, és tavasszal is becsületesen, lelkiismeretesen megcsináltam az előírt feladatokat. A hosszú-futások mindig megvoltak, mindemellett nagyon sok szintet is gyűjtöttem. Ezen túlmenően pedig lépéseket tettem végre annak érdekében, hogy utánajárjak, hogy a sok edzés és a normális táplálkozás ellenére hogy lehet az, hogy mégsem bírok lefogyni a második gyerkőc születése után, aminek immáron lassan 2 éve (pajzsmirigy-alulműködésem van, mint kiderült). Összességében heti 6-8 óra nettó edzésem volt (futás), emellett nettó 1 órát minden héten nyújtottam, plusz ami kevés időm esetleg maradt, azt erősítésre fordítottam. Ha ezt összehoztam, már boldog voltam, a családi életünkbe egész egyszerűen nem fér több bele.
A verseny hetében az egész család lebetegedett: a két kicsi gyerekem mellett a férjem is, így frankón körbeköhögött az egész banda, én meg be voltam parázva, hogy az én szervezetem is bemondja az unalmast. Csak hogy szemléltessem, hogy mennyire képtelenség a pihenés nálunk: a verseny előtti péntek éjszaka 6-szor kellett felkelnem hol az egyik, hol a másik gyerekhez. Szombatra mosott szar voltam, és alig vártam, hogy megérkezzen a felmentő sereg (anyukámék).
A verseny
Nálunk az Ultra Trail Hungary és a Szentendre Trail olyan, mint a karácsony: összehozza az egész családot. Mivel a testvérem, Belus Tamás az előbbin, én az utóbbin indultam, apa hozzájuk, anya pedig hozzánk jött segíteni. Illetve tulajdonképpen Tomiék családostul átették székhelyüket Szentendrére, anya pedig nálunk aludt (így a párom tudott engem fuvarozni). A tervek szerint a célban pedig mind a 10-en együtt örömködünk majd vasárnap délután…na de ne szaladjunk előre.
A cuccomat már péntek este összekészítettem, így nagyon nem kellett görcsölni szombaton: egyedül a tracket felejtettem el feltölteni az órámra, de sebaj, gondoltam, majd így muszáj lesz jobban figyelnem, ami nem is baj. A szombat különösebb izgalom nélkül telt, de azért már néha bizsergett a gyomrom, de inkább az izgatottságtól: alig vártam ezt az egy napos kimenőt.
Nem írok az időjárásról, mindenki tudja milyen meleg volt. Mindenkinek egyformán volt meleg, az edzettlenebbeknek és a rutintalanoknak talán egy picit melegebb. Idén sajnos ez engem is talán egy fokkal jobban megviselt, mivel a futásaim nagy részét este / éjszaka csinálom, ilyenkor érek rá, délelőtt már szinte sosem edzek, napsütésben is alig. De nem rinyálok, ez van, nekem legalább “csak” 55 km-t kell futnom, nem pedig 112-t, mint a tesómnak, el sem tudtam képzelni hogy milyen lehetett a hosszútáv résztvevőinek ez a kánikula egy egész éjszakás és reggeli futás után. Tehát ha nagyon melegem volt, inkább erre gondoltam.
Tovább a teljes bejegyzéshez >>
Fotó: UTH
baratrunning.com 