Latest Event Updates

Akinek életre keltek az álmai

Posted on Updated on

Sári Nóra az egyik legelszántabb tanítványom, aki mindig a maximumra törekszik, a WMN.hu készített vele interjút.

Sári_Nóra

Vannak rendkívüli nők, hihetetlen történetekkel. Olyanok, akiktől egy kicsit elvettek, de kaptak a sorstól mást cserébe, például el nem fogyó kitartást. Sári Nóri története éppen ilyen, és ő nem csak az álmait váltotta valóra, hanem egy kicsit túl is szárnyalta azokat. Prónay-Zakar Gina írását olvashatjátok.

Ránéztem az órára: vasárnap délelőtt, negyed tizenkettő. Már tutira befutott. Két nappal korábban csak letörve legyintett, amikor a várt félmaratoni idejéről beszélgettünk. „Két óra alatt kellene lefutnom. De ez totál reménytelen, nem tudom, hol lenne bennem annyi tartalék”. Pár perccel később pittyen a telefon: 1:55. Megcsinálta. Persze, Sári Nórában mindig van tartalék. Nóra cégvezető, kétgyermekes anya, közgazdász, alapítványi kurátor, maratonista. Aki imádna rockzenét hallgatni futás közben, de nem teheti. Mert 80 százalékosan hallássérült.

„Így születtem, de két évig sikerült becsapni a környezetemet. Szájról olvastam, a levegő rezgéséből észleltem, hogy tapsolnak mögöttem. Nem volt egyértelmű, de anyám egyéves koromtól nagyon gyanakodott, hogy valami nem stimmel. Majdnem hároméves lettem, mire diagnosztizáltak, akkor kaptam hallókészüléket.” Ez azonban már késő volt: óriási hendikeppel, több évnyi lemaradással indult, és emiatt a hangképzés később is nehézségeket okozott. Ráadásul a nyolcvanas évek elején járunk, egy hajdú-bihari nagyközségben: nem volt szokás, hogy fogyatékkal élő gyerekeket integráltan oktassanak. De Nóra szülei, akik első generációs értelmiségiek voltak, a diagnózis pillanatától elkezdték szisztematikusan készíteni arra, hogy egészséges gyerekek között is megállja a helyét.

Tovább a teljes interjúra

Reklámok

Mátrabérc Trail 2015 – Kerékgyártó Peti beszámolója

Posted on Updated on

Lehet hülyén hangzik de nekem sokkal jobban tetszett a tavalyi 5:30-as rajt. Mindig korán kelek és nem nagyon zavar a dolog, jó volt látni, hogy majdnem mindenki panaszkodott… Tudom szemét vagyok;-)

Eddig akármilyen kondiban voltam soha nem sikerült jól megfutni. Nagyon régóta szeretném, hogy végre 6:xx valamennyi legyen. Valamiért ez van beleégve a rendszerbe. Ez olyan lélektani határ, mint az első maraton. “Jaj csak 4órán belül legyen”. Fiatalság, bolondság, aztán hamar rájöttem,hogy lehet 4óra fölött is jó maratont futni. És lehet 7óra fölött is jó Mátrabércet futni. 🙂

Sok ismerős a rajtnál, trécselés, röpködnek a rosszabbnál rosszabb poénok, mindenki kérdezget mindenki, hogy “Mennyit tervezel?” -Párszor már voltam, remélem nem tévedek el, így 54km-t 2800 méter szinttel. “Ha-ha-ha! Humorbonbon volt reggelire?”
I love ‪#‎sohanemjottbeahumorodmostmennyireviccesvagyok‬ poén

matraberc_trail

Kép: Mátrabérc Trail

Lassan csak elindulunk. Próbálok a végére maradni, inkább én előzgessek minthogy átlépjenek rajtam. Csanya kiabál mellettem mindenfélét, mindenkinek. Ez kicsit megnyugtat de szép lassan tovagurulok. Sok az ismeretlen arc, sokan folyamatosan csacsognak.
Pont nem az első 20km-en vitatnám meg az élet nagy dolgait, de nem akarok észt osztani.

Oroszlánvárnál az első frissítő,van mindenem nem állok meg. Jön a meredek rész, erőből szúrom le botokat és nagyon figyelek,hogy ne rontsam el a levegővételt. Kívülről lehet hülyén néz ki de nagyon bevállt, hogy egy nagy levegő be két kis részletben ki. Ezt folyamatosan tartani. A tempo gyorsul, pulzus megy fölfelé, de nincs zihálás, nem dobolnak a fülemben.
Hegytetőn kis séta, nagy levegő, nem hiányzik, hogy félrenyeljem a bambit vagy a zselét.
Innentől pár kivételtől eltekintve majdnem végig fölfelé. Nagyon nagy meredek nincs csak a Kékes előtt egy rövid szakasz. Érzésre még menne de csak annyi emelkedőt futok ki amennyit a pulzus enged. Ez az első hosszabb megmozdulás Gabi szárnyai alatt, nem akarok rosszalkodni:-)
Szorgosan nyomkodtam végig a részidőket de megfogadtam, hogy nem nézem az időt, majd csak a Muzslán.

A frissítésre szánt időt próbáltam minél rövidebbre szabni. Kis zacsiba bekészítve a következő szakaszra tervezett kaja. Két üres kulacs ki, két teli be. Szemét ki, kis zacsi be. 20mp. Nem is rossz.:-) Kedv, futóművek rendben, lehet rombolni lefelé. Pulzus enged, kipörögnek a kerekek… Egészen addig amíg nem emelem rendesen a lábam és esek egy nagyot… a repülőfázis megvolt, visszapattanás helyett futóművek nélküli landolás és csúszás…a helytelen kivitelezés ellenére szerintem Balázs büszke lenne rám. Miután megnyugtattam a segítségemre érkezőket, hogy csak a lelkemen esett egy kis csorba lehetett gurulni tovább. Meredek rész jön lefelé. Fától-fáig mennek, kapaszkodnak a kollégák. Tök jó, hogy vannak botjaim, lesíelek mellettük.
Galyáig van még két meredekebb emelkedő, kicsit visszaveszek, viszont a pont előtti alattomosan emelkedő részen joggolok. Hmm, ilyen se volt még.

A ponton üres kulacs ki, teli be, szemét ki, következő adag kaja be. 35mp. Kezd lassulni a rendszer. 🙂

Galyatetőtől Ágasvárig kicsit ugyan hullámzik, de lehet rombolni. Várom ezt a részt, még soha nem tudtam jól megfutni. Előtte még emelkedik, ezt kihasználva, ami kaja nálam van mind betúrom. Ha rombolni akarok úgysem lesz időm enni, de a battery kelleni fog.
Kaja után még pár perc pihi, nincs kedvem lehányni a környéken bóklászó turistákat.
Végül “szabadjára engedtem a combomban tomboló pokol kénköves tüzét”…
Nézem az órámat, pulzus rendben, lehet gurulni. Nagyon élvezem és még haladok is. Fröcskölnek előlem jobbra-balra a turisták. De azért annyi időm van, hogy elmorzsoljak egy sós könnycseppet a tavaly felavatott “Itt is hányt Peti” emlékhely előtt.
Ágasvár előtt Kalotai Levi írja a rajtszámokat. Jó látni és valahogy extra nyugalmat kölcsönöz mikor egy HŐS bíztat.
A két meredek hupli nem esik jól de nem lehet minden tökéletes. A meredeken megint lehet síelni lefelé. Csak egyszer kell bocsánatot kérnem a kiránduloktól, amikor az egyik bal kanyarnál – amit bővebbre vettem mint kellett volna – beterítettem őket porral.
Haladok, de érzem, hogy combra még gyúrni kell. Augusztus végén ez kevés lesz. A meredek szakasz végén Szabó Gerivel akadok össze. Végig kerülgettük egymást. Nekem a fölfelé, neki a lefelé megy jobban.
Mátrakeresztesen egy utolsó frissítés és lehet nekimenni a Muzslának.

Ja, ha már frissítés. Kezd kiforrni a rendszer. Mindig is kísérleteztem, hogy mikor mit érdemes és mikor mit fogadok szívesen.
Inni csak vizet. Az iso sehol sincs úgy bekeverve ahogy szeretem, a kolától hányok, így ez hamar eldőlt.
Ami viszont nagyon bejött az a házilag kevert gél. Semmi turpisság nincs benne csak az iso port gél sűrűségűre keverem. Két decis kulacs, kis víz az aljára, majdnem tele porral, kis víz a tetejére, majd felrázva nem keverve. De csak azért így mert kicsi a kulacs szája, nem férne bele a kanál. 😉
Iso téren is ment a tesztelgetés, kipróbáltam majdnem mindent, végül a Herbalife 24-es sorozatnál kötöttem ki. Nagyon jó, lehet nyelni mint kacsa a nokedlit.
Édes megvan de kell valami sós is. Sponser sós gél ok, bár olyan mintha nyers tésztát ennék…Ha ízesebb dologra vágyom akkor sós paradicsomleves. Fél liter húzóra és enyém a világ. 😉 Vésztartaléknak mindig van nálam leveskocka. Csak akkor érdemes használni ha van hozzá elég bambi. Ha nincs, elég nyögvenyelős de azért szerethető. Minden mellett másfél óránként egy magnézium. Ja és a poriciózott ellátmánynak minden szakaszon el kell fogynia.

A Muzslától mindenki odavan, hogy “128-szor érzed,hogy fent vagy aztán, mindig van még egy hupli.”
Hát nem tudom. Lehet bennem van a hiba, de világosan le van írva, hogy Mátrakeresztes 41,1km, Muzsla 47km. Amíg ez nem ketyeg le…persze vannak dombtetők, de mindig látszik, hogy van még hova menni…
Jó volt a fölfelé, olyan részeken is futottam ahol eddig még nem. Hegytetőn utolsó részidő és most ránézek az órára. Csalódott vagyok, érzés alapján jobbra számítottam. Nagy rombolást terveztem lefelé de így már nem akartam túlfeszíteni a húrt. Geri megint jön, klasszikusokat idézve “ő legurul én lepattogok”
Mire leérek elszáll a csalódottság. Miért kellene csalódottnak lennem? A tavalyi időn faragtam, Gabi utasításait maradéktalanul betartottam, feladat teljesítve, kék halál nem volt, kajálás sikerült, futómozgás megvan…

Szerintem jó az irány. Ákibácsi gondolatait másolnám ide. “…Szóval jó volt ez így, kell valaki aki megmondja…”

Kapus a futópályán

Posted on Updated on

Réffy Balázs Vivicittá beszámolója

img-048096bc

Azt gondolnánk, ahol kapus van, ott csapat is van; ha csapat van, akkor csapatjátéknak is kell lenni. Játék, összetartás, habostorta, móka. Aztán kiderül, hogy fityfenét. Kapsz egy gólt, és rögtön hátat fordítanak neked. Gondolatban vagy valóságosan kiköpnek, és indulnak középkezdéshez. Így megy.

Azt is gondolnánk, hogy futni meg kifejezetten magányos biznisz. Aztán kiderül, hogy távolról sem. Azon kapod magad, hogy basszuszkulcs, mi ez, lázas lettem, rám jött a szívdobogás, elkaptam valamit, pedig utálok futni, mindig is utáltam (lazán kapcsolódik: miért lettem kapus), de nézzenek oda, hirtelen futok én is, meg fut ő is a másik szobából, aztán egyre többet és egyre többen, és mindig erről beszélünk, nézzük, mit és mennyit futott a haver, aztán benevezel egy versenyre, és veled együtt (mondom együtt), ott szuszog, liheg, hörög tízezer másik arc. Jópofa. Mind egy irányba néz, és kb. mind ugyanazt akarja. Mint egy csapat.

Én bő egy éve futok. Nyögvenyelős 6 km-ek után nagy ünnep volt az első 10-es, meg az első 21 csak úgy. Aztán tavaly a Wizzair-félmaraton, amitől úgy megszédültem, hogy hirtelen ötlettel még a Spar-maratonra is beneveztem. Erről lepattantam, de legalább maradt izgalom bőven idénre is.

Tovább a Kapusblogra

Április 18-19 – hétvégi termés

Posted on Updated on

A Vivicittá második napján a Gizionok minden versenyszámban rajthoz álltak, természetesen eltérő célokkal.

gizionok

Hullottak az egyéni csúcsok félmaratonon – Réffy Balázs, Palyik Andi, Sári Nóra- és reméljük, hogy sokakat sikerült Szabó-Pénzes Gábor (aka Larzen) 2 órás iramfutónk segítségével az áhított álomidőn belülre terelni. A 21 kilométeres távon hosszabb kihagyás után ismét célba ért Makra Vivien (akinek 14 éves fia, Medárd is lefutotta élete első félmaratonját!) és Fenyvessy Gábor, akiknek ezúttal a táv teljesítése volt a cél.

iramfut

Fotó: BSI/Zákány Gergő

10 kilométeren is sikerült szuper eredményeket elérni; Kulcsár Judit és Nicol egy klassz odalépős versennyel kezdték a szezont, Németh Laci pedig első ilyen távú versenyét teljesítette. Itt sem hagytuk a mezőnyt Gizionos iramfutók nélkül, Evetovics-Balla Hanka és Evetovics Milán diktálták a tempót az egy órán belül finiselni vágyóknak.

A 7 kilométeres távon Fenyvesi Timi futott szép időt, Sáringer Zoli pedig egy DK-s társát kísérte, hogy biztosan célba érjen.

A dolgozó szekciót is erősítették a Gizionok; Pálfi Livi és Kovács Ágota a marketing/dekor csapatban, Bitay Tita az információs sátorban, Mohilla Tamás pedig az élő közvetítésben vállalt nélkülözhetetlen szerepet.

A hétvége terepfutó eseményei sem maradhattak Gizionok nélkül.

Sally a Muzsla Trailen (27 km, 1130m D+) szigorú pulzuskontroll mellett 3:35 alatt ért célba.

Kerékgyártó Peti a Mátrabérc Trailen (54 km, 2800m D+) 7:23-at futott.

Hegedűs Ákost a végére hagytam, mert vele a Vivicittá előtt egy héttel kezdtünk dolgozni, tehát az eredményéhez, mint edző, nem sokat raktam eddig hozzá.
1:29:02-es egyéni csúcs és egy (számomra szívet melengető) vélemény tőle:
Mi lett volna Gabi nélkül – az elmúlt évek tapasztalatai alapján:
– magamtól nem edzettem volna a hét hat napján
– a kevesebb alkalommal hosszabbakat edzettem volna
– viszont alacsonyabb intenzitáson
– nem futottam volna hét közben versenytempóban
– nem futottam volna fél óra átmozgatást előző nap
– nem melegítettem volna be normálisan
– még az is lehet, hogy szombaton elcsábultam volna Gerecse 50-re.
Szóval jó volt ez így, kell valaki, aki megmondja…

És most következik a megérdemelt pihenés!

Hanka az ultrafutásról

Posted on Updated on

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe a Minden Tudás című műsor eheti adását, melyben az extremitásokról lesz szó. Többek között az ultrafutásról is, melyről Hanka tanítványom fog néhány okosságot elmondani. Ha kíváncsiak vagyok rá, nézzétek a Minden Tudást!

Időpontok:
április 10. péntek, 10 óra 15 perc, m1
április 10. péntek, 16 óra 15 perc, m1
április 13. hétfő, 15 óra 15 perc, m1
április 14. kedd, 11 óra, Duna World
április 14. kedd, 23 óra 15 perc, Duna World

Terepnyúl, a terepmaratonista

Posted on Updated on

Használati utasítás a szűkszavú, puritán címhez: igazából úgy kell kiejteni, hogy VÉÉÉ TÉÉÉ EMMM! Csupa nagybetűvel és felkiáltójellel. És máris egész más hangulata lesz 🙂
Nem is tudom, hogyan kezdjek neki a beszámolónak. Az év nagy célversenye volt ez számomra, mióta az őszi első, városi maraton utáni szünetben megszületett a fejemben, hogy akkor legyen ez a következő nagy cél, innentől készüljünk erre. Abban a néhány hétben kerestem meg Gabit, aki azóta az edzőm, és nagyon sokban neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Elkezdtünk együtt dolgozni, felkészülni, jött a Naszály Trail, aztán Kaposvár, meg a túrák, futások, amikről itt be is számoltam – mind az ide vezető lépcsőfokok voltak.
Az utolsó akadály, amit le kellett küzdenem, a felgyülemlett stressz és para volt. Szinte nem is vettem észre, csak utólag látom, mekkora teher gördült le rólam, mennyire rákoncentráltam és kicsit talán be is fordultam már az utolsó napokban. Nagyon sokat segített szombaton ez a fantasztikus videó, amit a barátaim raktak össze nekem:http://indavideo.hu/video/TIMI3
Lett versenykörmöm is, pink, mint a nadrágom, Run for your life! felirattal, szóval tényleg minden együtt állt egy szuper futáshoz, már csak maga a futás hiányzott. Péter és Csongor kísértek el a rajtba, a többiek még otthon aludtak. Nem volt egy teljes óránk Száron a rajt előtt, de már a sportcsarnokba belépéskor, az első ismerős megpillantásakor éreztem, hogy szakad le rólam a feszültség, hogy egyre jobban vagyok. Hanga, Gergő és a többi DK, aztán Gyöngyi, akivel most találkoztunk először személyesen, Viki férje, Balázs, Györgyi… minden ismerős arc egy legördülő kő. Drukkok, puszik, hajrázások, aztán visszaszámlálás és rajt!
Szerencsére a terep egy részét ismerem a tavalyi félmaratonról, egy másik, hosszú szakaszt pedig a kék túráról. Így tudtam, hogy az első kb. hét kilométer nagyjából folyamatosan emelkedik, erre fel voltam készülve, arra is, hogy körülbelül hol fogok először belegyalogolni. Az erőbeosztás lutri volt, abszolút nincs maratonrutinom, pláne terepen, hogy érezzem, mennyi erő van még bennem, hogyan kell tartalékolni vagy hol lehet többet kiadni, így igyekeztem az elején okosan, tartalékolva menni, illetve az ismert szakaszokon magabiztosabban mozogni.
Még az elején, sok futó együtt

Larzen Pozsonyban – avagy 20 perces PB után is elégedetlenül:-)

Posted on Updated on

A világot az viszi előre, hogy vannak emberek, akik hisznek valamiben, ami a tudomány aktuális állása szerint lehetetlen. Na, én pont így vagyok egy éve a saját rekordjaimmal (mínusz a világ előrevitele). Bár semmilyen bizonyíték nincs rá, de én tudom, hogy képes vagyok 24 óra alatt 200 km-t futni, 12 óra alatt 120-at, 90 perc alatt félmaratont vagy 3:10 alatt maratont. Legoptimistább megközelítés szerint az eredmény bennem van, csak nem akar kijönni. De nem baj, az út maga a cél.

Most épp a 3:10-es maraton került sorra.

Ez úgy kezdődött, hogy Fridrich Laci barátom futott 3 órán belüli maratont Debrecenben. Úgy gondoltam, hogy ez talán nekem is sikerülhet, bár igazából soha nem voltam gyors futó és az idő mindenképp ellenem dolgozik, úgyhogy félretettem minden ultrás tervemet, és még tavaly nyáron be is neveztem Debrecenbe. Eddig összesen öt maratont futottam: két Budapest maratont 2002-ben és 2003-ban, volt egy Kassa és egy Trieszt, meg egy Ujj Zoli féle Zöldgömbös, kb. 40 km-es. Ebből a legfrissebb is majdnem tíz éves, a leggyorsabb pedig az első, 3:42. Nulla tapasztalat maratoni felkészülésben, nulla tapasztalat maratoni versenyzésben. Ideális! Ősszel csináltam egy gyorsító felkészülést félmaratonra. A tavaszi maratonnal azt akartam eldönteni, hogy van-e értelme nekiállni egy három órán belüli maratonra felkészülni. Úgy gondoltam, ehhez legalább 3:15-ös, de inkább 3:10 körüli maraton kellene.

Karácsonykor  Gabival elkezdtem egy 14 hetes felkészülést. Ez alatt az idő alatt hétről hétre éreztem, hogy kitörök az évek óta tartó stagnálásból, egyre jobbak lettek a futások, már 5 hét után a hagyományos,  szegedi 85km-es gátfutáson javítottam egy teljes órát a legjobb időmön, pedig az is csak egy edzés volt, szigorú pulzustervvel. Ez konkrétan hetven kilométernyi, 5 normál  – 5 intenzív km váltogatást jelentett. Heti átlagban a tempó lassan becsúszott az öt perces lélektani határ alá.
Három héttel a maraton előtt két óra alatt futottam 27,3 km-t egy nem túl könnyű pályán, minimális frissítéssel (1dl víz + 2 dl iso), végig aerob zónában, szigorú pulzuskontrollal, teljesen egyenletes tempóban, ami felszorozva 3:05-ös maratoni időt jelentene. A felkészülésnek nagyjából itt volt a csúcspontja, utána már csak negatívumok következtek. A verseny után elég kevés kilométer és kevés alvás jött össze. Begyulladt a csonthártyám, meg néha szúrt a mellkasom, ami talán mellhártya gyulladás lehetett vagy hörghurutból maradhatott vissza, nem sikerült kideríteni. Ezek miatt összességében az utolsó hetekben sem erő, sem lendület nem volt a futásaimban, de azzal nyugtattam magam, hogy a pihenés ártani nem fog, inkább a túledzéssel lehetne már innen elrontani.

A verseny előtt egy héttel tudtam meg, hogy a debreceni maraton pályáját úgy módosították az előző évhez képest, hogy körönként 38 méter szintemelkedés került bele a 8 körös a versenybe. Ezek miatt az utolsó pillanatban átneveztem Pozsonyba. A Google Street View-nak köszönhetően sikerült a pályát előre bejárni, a csere jó választásnak ígérkezett.

Ideális időjárás fogadott Pozsonyban, 8-10 fok lehetett, borult ég, szerencsére a várthoz képest szinte szél nélkül. A rajthelyen, közel a Dunához, magas toronyházak alatt azért volt a légmozgás, úgyhogy csősálat és kesztyűt is vettem a rövid nadrág, rövid póló pároshoz. A csősálat rá tudom rakni a csuklómra, a kesztyűt meg legfeljebb eldobom. Pár száz forint volt ősszel a Decathlonban és van belőle még egy pár. Bemelegítés alatt az órám, jó szokása szerint össze-vissza mutatta a pulzust. Reméltem, hogy a rajtra már egyenesbe jön, mert a stratégia a pulzusra épült. Kikapcsolatam az automatikus, kilométerenkénti részidőt, a km tábláknál kézzel nyomtam a köröket.  Beálltam karszalagomnak megfelelően az elitek utáni első zóna közepébe (sub 3:15). Nem mindenki vette komolyan ezt a zóna dolgot. Egy klasszikus melegítőnadrág + kapucnis pulóver kombós srácból én annyira nem néztem ki ezt az időt.

A rajt után 5-600 méter ment el a kerülgetéssel. Nem ment el ezen semmi, de azért legközelebb még előbbre fogok menni.  Pár kilométer után beállt az üzemi hőmérséklet, a csősál a csuklómra került, a kesztyűt meg annak az utcának a kereszteződésében, ahol parkoltam a pálya mellett, egy szép nagy ívben egy bokor alá repítettem. Még jó, hogy a Street View-n előre ki tudtam nézni egy kihalt, városi bevezető út melletti, beépítetlen telkekkel körbevett kis utcát, ami 5 perc sétára van a rajttól.  Ez után, a kissé kietlen rész után a belváros felé kanyarodtunk, majd egy hosszú , 2×2 sávoson futottunk kifele a városból, majd a másik oldalon vissza hét-hét kilométert. Szép nyugodtan haladtam, nagyon lassan, de folyamatosan előzgetve a többi futót, akik közül ekkor már elég sokan lihegtek, nem értem, mit kerestek ebben a zónában. Én örömmel állapítottam meg, hogy szív- és légzés frekvenciám teljesen normális. A tábláknál mért km időim is elég jók voltak, stabilan 4:30 alatt. Már a hét kilométernél levő frissítőnél ittam, pedig nem voltam szomjas, de próbáltam megelőzni a bajt. A rendezőknek nagy piros pont, hogy 3 decis ásványvizes palackokat adtak, nem műanyag poharakat. Ezt szépen lassan el tudtam kortyolni, bár az időjárás miatt elég hideg volt a víz.

Először nagyjából a tizedik kilométer környékén éreztem, hogy azért nincs minden rendben. Bár a pulzusom jó volt, és az időeredményem is (44:10), nem éreztem azt a frissességet, amit itt még kellett volna. A 15. kilométerben visszaértünk a belvárosba és futottunk egy kurflit az óvárosban.

Ez több szempontból is kellemetlen volt. Először is volt egy jó kis kaptató, majd utána az óváros macskaköves utcái romboltak. Ráadásul az eddig hajszálpontosan kimért kilométer jelzéseket (+/  – 20 méter az órámhoz képest) hasraütésszerűen kirakott táblák követték. Volt, hogy 800 méter volt két tábla között, volt hogy 1240. Eléggé lesokkolt, amikor 5:40-es km időt láttam az órámon. Két kört mentünk, és mindkét körben ugyanazokat a távokat mértem, ráadásul utána Google térképen is utánamértem egy – egy kiugróan elmért szakasznak. Ez még nem lett volna túl nagy baj, de az össztávhoz is sikerült így hozzácsapni majd 300 métert. Utólag visszanézve mindenki 42.7 – 42.8 km-nek mérte a távot. Ez az elmérés eléggé megzavart. Épp 1:35-ön belül végeztem az első körrel. Hogy lesz ebből 3:10?

A félmaratonosok kisoroltak, maradt a nagy üresség, látótavolságban egy-két  ember lézengett a pályán. Újra indultunk az elővárosi karikára. Itt hirtelen rámtört az érzés, hogy ez nem fog menni. Újra elmentem az mellékutca mellett, ahol az autót letettem. Nem sok hiányzott azon, hogy ne üljek be. Nem tudtam reálisan gondolkodni, egyszerűen nem volt B tervem. Nem számítottam arra, hogy a 30. kilométer előtt bármilyen probléma előjöhet.  Addig eljutottam, hogy benyomtam az egyik gélemet. Sponser Liquid Energy-t választottam, mert a Sponsernek úgy általában elég semleges az íze, de volt benne rizikó, mert a gélt még soha nem próbáltam, főleg nem ilyen gyors versenyen. Szerencsére ez  bejött! Sokszor még sima víztől is fáj a hasam, ha 5 percen belüli tempónál iszom, az isoról nem is beszélve, de ez a gél tényleg nem okozott gyomorproblémát és egyből beépült, így kicsit magamhoz tértem. Bár a combjaimban olyan fáradtságot éreztem, ami kikezdte a tempómat, igazából nem lassultam túl sokat, 4:45 körüli ezreket futottam, igaz érzésre simán 5 percen kívülinek éreztem, ami tovább rombolta a morálomat. Itt következett be, hogy már nem tudtam a pulzusomat az adott szakaszhoz tartozó értékig felvinii és ez már így is maradt. A külső fordítótól (30km) visszafele folyamatosan romlott az állapotom, rövidültek a lépéseim és állandó késztetést éreztem arra, hogy leüljek a földre, siratni magam, de legalábbis sétáljak a célig. Megettem a másik gélt is és innentől kezdve az összes frissítőnél megálltam vizet, iso-t inni, banánt vagy sót enni. Ez nagyjából arra volt elég, hogy ne legyek direktben éhes, de a lábaim már nagyon merevek voltak, nem tudtam normálisan futni, gyaníthatóan dehidratálódtam. Én amúgy is simán kiizzadok 12 deci vizet óránként még ilyen hidegben is. Mivel három héttel előtte Fehérváron nem volt frissítésel problémám, nem is számoltam vele, ez utólag úgy gondolom, nagy hiba volt.  A visszafele úton jöttem már, amikor láttam kifele menni egy nagyobb csoportot a túloldalon. Na –  mondam magamnak  – jól nézd meg, ők a 3:30-asok, és hátba fognak csapni. A 31,1 km-es időmérőnél azt láttam, hogy 2:22 az időm, tehát ez 3:15-ön belül nem lesz, ahhoz újra bőven 5 percen belül kellene futnom, és már az 5 sem megy. De legalább a 3:30-asok sem fognak utolérni, azért nemá’, hogy ott tartsunk.  Szóval az ehhez szükséges intenzitást voltam már csak képes és hajlandó beleadni ebbe a versenybe, ami pulzusban jó 10-15-tel az célérték alatt maradt. Az óvárosi macskaköveket még jobban megszenvedtem, újra előjött egy régi talpfájásom. Egészen bizonyos, hogy harminc feletti távokra nekem a HOKA a cipőm. Aztán eljött a vége is, még egy picit próbáltam lazábban futni, hogy ne nézzek már ki annyira csúnyán, mint néhányan körülöttem. 3:23:51 a hivatalos időm, ami tuti bruttó idő, vagy nagyon messziről mért a chip, mert az órám 3:23:07-et mutatott 42,71km-re. A maratoni résztávra meg 3:20:45-öt.

Azt terveztem, ha nem tudok 3:15-ön belül futni, akkor nem is fogok megpróbálni három óra alá jutni.  Most tehát pont ott tartok, mint a 200 km-es 24 órával. Tudom, hogy menne, de nem megy. Lehet, hogy soha nem is fogom tudni megfutni. De egyet biztosan nem tudok: nem próbálkozni tovább.