Latest Event Updates
Kinizsi 100 – Ficzere Juli, beszámoló
Talán 15 évvel ezelőtt a tévét nézve, egy természetjáró műsorban hallottam először a Kinizsi 100-ról. Magam sem tudom, hogy miért, de megérintett a téma, pedig akkor még Kanapé Juli voltam és a sport csak nyomokban volt jelen az életemben. Ati értetlenül nézett rám, amikor felvetettem, hogy meg kéne csinálnunk ezt a túrát. Ma már tudom, hogy ez akkor irreális elképzelés volt.
Először akkor gondoltam, hogy valós lehet a teljesítés, amikor tavaly augusztusban végigmentem a Nagy Szénás 75-ön. Ahogy közeledett a Kinizsi 100 startja, egyre eltökéltebben csináltam az edzéseket és a lelkem mélyén egyre jobban éreztem, hogy ezt meg fogom csinálni. Végül eljött a nap, Gabi mondta, hogy kijön a rajthoz, így ő nem volt meglepetés, Szilvire viszont nem számítottam. Fülig érő szájjal, rövidujjúban, papucsban jött, míg én szélkabátban, karszárban várakoztam. Elővette az útravalót, amit nekem szánt, egy 100 forintost. 😊
Beálltam az egyik sorba és perceken belül indították is a túrát. A rajtcsomagban kapott kartonlapot kellett átadni, ami egyesítette a múltat és a jelent. A kartonlapra régimódi pecséttel rányomták az indulás idejét, a hátuljára ragasztott kártyát pedig lecsippantották. Az út során az ellenőrző pontokon végig ezt a metodikát követték.
Gabival megbeszéltük a pulzustartományt, így komótosan indultam neki. Az első 20 kilométer teljesen ismerős volt a két héttel korábbi bejárás miatt. Ahogy elértük az erdőt és megindultunk a Nagy-Kevélyre, az ösvény egyre szűkebb lett, egymás után mentünk libasorban. Sokan elővették a túrabotokat, amihez abszolút nem volt hely, ráadásul sokaknak gondot okozott a botok helyes használata. Ijesztő volt, ahogy esetlenül hadonásztak előttem a hegyes botokkal. A Csobánkai temető előtt végre kiszélesedett az út, szétoszlott a tömeg, sikerült megnyugodni. Két sráccal kezdtem beszélgetni, szóba került, hogy milyen fontos a saját tempóra figyelni. Elmondták, hogy miért jönnek vissza újra és újra, aztán néhány kilométer után szépen lassan elhagytak. Az út során többször volt ilyen rövid beszélgetésekben részem. Így aztán voltak túratársaim is meg nem is, mint a népmesékben.
Szépen haladtam a Bilik Keresztig, ahol először kaptam frissítést Atitól, majd nekiindultam a Trézsi-kút érintésével a Pilis-tetőre vezető szerpentinen. Ez az egyik kedvenc utam a Pilisben, a kanyarokban csodaszép kilátásban gyönyörködhet, aki erre jár. A Pilis-nyereg után, Kesztölc felé közeledve, a Pálos Gyógynövénykertnél találkoztunk újra.
Itt beütött a meleg, ráadásul elfelejtettem mosakodni frissítéskor, de szerencsémre a faluban volt egy helyi család által üzemeltett vízvételi lehetőség, ami az utcára kihúzott slagot jelentette.
Dorogra érve, egyre inkább csak az előttem lévő Nagy-Getére tudtam gondolni.
A bejáráson megtapasztaltam, hogy a tetőről lefelé egy baromi meredek ösvény vezet a völgybe. Több mint egy maratonnal a lábamban, már nem volt egy vidám dolog ez. 😊 Egy fiatal srác mögé álltam be, aki fantasztikusan jó tempót diktált, ráadásul mögöttem is jöttek többen -nem volt lehetőség szöszölni- így nagyon gyorsan leértünk. Ez a gyors és könnyed lejutás óriási megkönnyebbüléssel töltött el. A tokodi buszfordulóhoz érve az ismert kék kútnál alaposan lemosakodtam. A következő 6 km teljesen ismeretlen volt számomra. Azt tudtam, hogy lesz benne egy kis emelkedő, de én úgy éreztem, mintha újra megmásztam volna a Getét. Alig vártam, hogy a Kő-hegyen túl beérjek Mogyorósbányára (51 km). A terv szerint, itt tartottam egy hosszabb szünetet. Cseréltem pólót, zoknit, ettem sushit és felpakoltam az előttem álló 26 kilométeres szakaszra Vértestolnáig. Ati itt már szólt, hogy nem eszem eleget. Ez engem is aggasztott, mert volt már feladásom rossz frissítés miatt. Ennek a szakasznak a közepe felé már untam magam, igyekeztem az erdő szépségeire figyelni, Pusztamaróton és Péliföldszentkereszten a látnivalók segítettek ebben.
Aztán átléptem a 75 kilométert. Ennél messzebb még sosem jártam, de mégis jól voltam, így a Vértestolnai pontra vidáman és viszonylag dinamikusan érkeztem. A kezem aggasztóan hideg és ödémás volt. Ati nyomatékosan kérte, hogy egyek mielőtt tovább indulok.
Óriási meglepetésemre megjelent Neubrandt Józsi a hófehér paripáján, itt a semmi közepén.😊 Ő volt az, aki a Nagy Szénás 75-ön meglepetésként futotta velem az utolsó 35 kilométert és hatékonyan próbálta elterelni a figyelmem a fáradtságról, Romhányi verseket szavalva.
Szerintem mosolyogni itt mosolyogtam utoljára. 😊 Elköszöntem a fiúktól és már el is nyelt az erdő sötétje. Nekem az út innen abszolút komfortzónán kívüli volt. Bevallom, félek a sötét erdőben, annak ellenére, hogy a frissítőnél még szürkület sem volt. Az erdőben átmenet nélkül borult rám a sötétség. Otthon még arról beszélgettünk Atival, hogy az 1400 indulóból többen is lesznek, akik mellé majd csatlakozhatok. Hát nem így lett. Mint kiderült, az utolsó 90km-es pontál a 99. helyen érkeztem, tehát a tömeg mögöttem volt. 😊
Ritkán láttam magam előtt fejlámpa fényét és még ritkábban előzött meg valaki, aki persze sokkal gyorsabb volt nálam és nem tudtam tartani vele a tempót. A sötétség mellett jelentkeztek az elfogyás jelei is, a kezeim dagadtak és jéghidegek voltak. Igyekeztem időnként lenyomni néhány falat pogácsát és inni valamicske ISO-t, de egyik sem esett már jól. Percenként nézegettem órám, nehogy eltévesszem az útvonalat. Az órám ekkora már lemerült. Erre persze készültem és rákapcsoltam egy powerbankra, de amíg az óra újraindult, elővettem a telefont, hogy lássam, merre járok. Ekkor láttam, hogy Ati hívott, de nem ért el. Éreztem, hogy fáradok és tudtam, hogy lassulok, lemerült az órám, nincs térerő és hogy még fokozzam, életemben először mind a két talppárnámon vízhólyag nőtt. Az egyik ki is fakadt még menet közben, olyan érzés volt mintha tűpárnákon sétálnék.
Mindezek ellenére egy percre sem felejtettem el, hogy miért jöttem. Egy percig sem volt bennem a feladás gondolata. Minden problémát inkább csak nyugtáztam, minthogy bosszankodjak rajta. Ahogy többen már tanították, csak az a lényeg, hogy egyik lábat a másik után kell tenni. Másnap pedig megfürödve, kipihenve a kanapén fekve mit mondtam volna magamnak vagy Gabinak? Bocsi, de elfáradtam?
Ati az utolsó 1 kilométerre elém sétált és együtt mentünk végéig a Tatai ifjúsági táborba. Szürreális élmény volt a célba érkezés, egy terembe kellett bemenni, ahol hideg neoncső világított és bent síri csönd fogadott. Pecsét a lapomra, lecsippantva a kártya, majd egy kézfogás és megkaptam a teljesítésért járó kitűzőt. Meghatódtam, de nem volt sírhatnékom. Azt gondolom azért, mert tudtam, hogy képes vagyok erre a teljesítésre. Büszke voltam, hogy jól viseltem a végén a megpróbáltatásokat. Atira nézve pedig végtelen szeretetet és hálát éreztem, amiért nap mint nap támogatott és végül szívből örült a sikeremnek.
Etyek KLND és Gete trail 5.0 – Göndöcs Eszter, beszámoló
Special Duathlon avagy Etyek KLND és Gete trail 5.0 egy napon, kétszer a dobogón
Már az első verseny közben beugrott egy-egy mondat, hogy hú, ez de jó lesz majd a beszámolóba. Aztán persze, most, hogy nekiültem megírni, már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy mindkét verseny alatt mennyire jól éreztem magam.
Akár itt le is lehetne zárni, hisz ez az egésznek a lényege, végre meglett.
Szombat reggel bepakolás az autóba, utolsó ellenőrzés, sisak, óra, telefon, monti és akkor feltűnt egy repedés a hátsó gumin. Gyors összeomlás, aztán gyorsabb megoldó fázisba kapcsolás. Nincs mese, gumicserével indítjuk a versenyt, majd a rajtban megoldjuk. Van két pár külsőm, mindegyik az autóban landolt, Giro-s szervizkocsivá avanzsáltam az autóm.
Etyeken voltak megjegyzések a rajt előtt, amik nem csökkentették az idegességemet, ’Szereléssel kezdesz?’ vagy ’Mountain bike-kal gravel versenyen?’ de elengedtem, tudtam, hogy kellenek azok a mentális 100 forintok.
Elrajtoltunk gyönyörű napsütésben szóval dög melegben, nagy szélllel, elején éreztem, hogy iszonyat nagy a hátszél, lesz még ennek böjtje.
De élveztem, hogy lehetett nagyon haladni, elég soká akart szétszakadni a mezőny, tartottam a többiektől, mert a rajtban figyelmeztettek, hogy a hosszú távon voltak ütközések, balesetek, figyeljünk egymásra. Na, ez nekem azért növelte a parámat, nem szoktam sok emberrel együtt tekerni. Ami még rossz volt a tömeg miatt, hogy iszonyat port vert fel mindenkinek a bicaja, nyeltük rendesen, száradt ki a torkom, semmit nem segített az ivás, ráadásul nem mindig mertem a kulacsot kivenni, nehogy bukjak miatta. Aztán valahogy lazult a mezőny, az megnyugtatott, élveztem, amikor a lejtőn le tudtam hagyni másokat, nagyon stabilan ment a bicajom, eszméletlenül élveztem a homokos szakaszokat, végre már tetszett, hogy viszi el a bicajt a homok, dobja ki a hátulját, de haladok jól a homokban. Tetszettek a mászások is, jól fogtak a gumik, haladtam szépen, egyedül a szembeszéllel küzdöttem, főleg aszfalton, ott éreztem a monti hátrányát. Folyamatosan mentek az előzgetések, minden előzésem totál örömként éltem meg, amikor meg visszaelőztek, akkor csak konstatáltam és rákapcsoltam. Szóval egy tök jó játék alakult ki, figyelgettem, hogy a gravel-ekkel mennyire tudnak menni terepen. Az biztos, hogy nekem biztonságot adott a monti stabilitása, mégha aszfalton lassú is voltam vele. Teltek a km-ek, az órák kevésbé, így nagyon kerek volt minden. Aztán az utolsó 10 km-en belül még megelőztem a későbbi 1. és 2. helyezett lányt, aztán egyszercsak mindketten visszaelőztek és nem tudtam újra befogni őket, úgy tűnt elfogytam, nem volt erőm, érdekes volt, hogy azt éreztem, hogy nagyon elhúztak tőlem, de az időeredmény alapján kevesebb mint 3 percen belül voltam az 1. helyezettől. Utólag az semmi, akkor, ott az utolsó kb. 6 km-en végtelen hosszúnak tűnt.
Beértem, sör, sült kolbi kombóval örömködtem, nem gondoltam, hogy helyezésem lesz, így amikor meghallottam a nevem, nagyon megörültem. Végig azt éreztem, hogy odatettem magam, de annál az utolsó előzésnél elengedtem, nem volt több erőm és csak annak örültem, hogy magamhoz képest végigtoltam becsülettel, úgy éreztem, hogy kitekertem magam és erre meghallani a nevem a speaker-től, nagyon nagy boldogság volt, onnantól csak vigyorogtam.
Aztán a legnagyobb dicséretet véletlenül zsebeltem be, amikor ismerősökkel beszélgettünk és egyikük azt mondta egy másik bicajosnak, hogy látod, montival lett dobogós a gravel-ösök között. Ez totál kerekké tette nálam a napot, főleg a reggeli bekérdezés után (’Mountain bike-kal gravel versenyen?’)
De aztán vissza a valóságba, indulni kellett az esti terepfutó versenyre, Dorogra.
Nagyon kiváncsi voltam, hogy hogy fogom bírni, főként azért, mert annyi volt a feladat, hogy felfutni a Getére és aztán lefutni, mindezt sötétben, amit mondjuk én imádok, de inkább attól tartottam, hogy majd felfelé csak gyalogolni tudok, futni nem a fáradtságtól. Különben sem vagyok túl erős az emelkedőkön, de ez most jól esett. Nagy élmény volt, hogy ment a futás felfelé, totál élveztem, volt erőm hozzá, érdekes volt a pálya, volt egy jó kis alagút, amin át kellett futni, nagyon tetszett a hangulata. Lefelé már nem tudtam annyira gyors lenni, mint ahogy képzeltem, egyrészt a korlátozott látás visszafogott, bennem volt a félsz, hogy UTH előtt nem eshetek el a lejtőn, másrészt kezdtem érezni, hogy hosszú volt mégis ez a nap, sok-sok óra a tűző napon a szembeszélben a bicajon, aztán felfutés a Getére, lefelé koncentrálni a kövekre, gyökerekre, fáradtam egyre jobban. Aztán jött sötétben az alagút, ismét nagyon tetszett, meg maga a pálya is, annyira jó hangulata volt. Élveztem, hogy a két verseny mennyire ellentétes volt napon belül, nappal a sok bicajos között mentem porban, napsütésben, itt meg a nyugodt, csendes erdőben, volt, hogy percekig nem volt körülöttem futó, csak a sötét, a béke, és futhatok le a hegyről. Nagyon érdekes volt a nap dinamikája, a világos a sok emberrel és a sötét sokszor magányosan. Aztán a rövid városi szakaszon jött a biztatás, hogy toljam neki, nincs sok hátra és amikor a speaker elkiáltotta magát, hogy érkezik a női 3. helyezett, hát, az leírhatatlan érzés volt, hogy ismét sikerül dobogóra állnom, mostmár akkor napon belül másodszor. Főleg azért voltam boldog, mert itt is sikerült kifutnom magam, talán a lejtőt elóvatoskodtam, de végig az UTH lebegett a szemem előtt, hogy nem hibázhatok, nem eshetek el. Sikerült, beéertem, mindkétszer, bicajjal és futva is esés nélkül, harmadikként, nagyon boldogan.
Itt is csak a vigyorgás maradt. Nagyon kedves szervezőkkel, gyönyörű erdei útvonallal, finom meleg levessel a célban és miközben vártuk az eredményhirdetést befutott a hosszú táv elsője is.
Nagyon köszönöm Gabinak (Gizionok) a felkészítést, ilyen csoda napot átélni nélküle nem sikerült volna.
Mind a KLND, mind a Gete Trail szervezőinek a profin megszervezett versenyeket, minden nagyon kerek volt.
Tökéletes napot sikerült így összehozni, amiért nagyon hálás vagyok. Még több ilyet, talán ez az, amit kívánhatok magamnak.
Hivatalos időm terepbicaj: 03:46:47 a 73.81 km-en
Hivatalos időm terepfutás: 1:23:41 a 13 km-en
UB egyéni – Németh Szilvi, beszámoló
Ultrabalaton egyéni – Németh Szilvi
Oh, ez olyan nehéz mindig, mármint a beszámoló írás 🙂 legalább is nekem.
Tavaly októberben a jól sikerült UB után megbeszéltük Főnivel, hogy 2022 célversenye az egyéni indulás legyen, na, akkor egy kicsit remegett a gyomrom, hogy hűha, akkor elérkezett az idő és ”meg kell szülnöm azt a gyereket”…
Elkezdődött a felkészülés, ment minden a maga útján, sok futás, sok gyógytorna, – a mai napig nem értem, miért hívjuk gyógytornának, amit Katáék tartanak 🙂 – nagyon sok henger és talán azt mondhatom, hogy minden rendben alakult. Aztán január végén megtalált bennünket is a Covid és én szerencsésen tünet nélkül átvészeltem és azt gondoltam nagyképűen, hogy mindent folytatok ott ahol abbahagytam, na ezen a testem jót röhögött de végül kötélnek állt és nagyjából sikerült visszanyernem a formám és még olyan hetek is voltak amiket nagyon élveztem és kimondottam jól mentek a futások. Főni márciusban jelezte, hogy kellene egy 100-as edzés, ami vagy az Omszki ultra OB, sok Gizionnal együtt vagy magányosan szívathatom magam valahol… Maradtam az Omszkinál, ahol megfutottam életem első 100 kilométerét egyben. Nagyon nagy hiányérzet maradt bennem és még több kérdőjel, sajnos ez az edzéseimre is rávetült és nem éreztem tökéletesnek őket az UB előtti hetekben, amit lehetett azt elrontottam, legfőképpen türelmetlen voltam. Nyünnyögtem is sokat, de megígértem, hogy összerakom magam mentálisan, mert fizikálisan rendben voltam és elvégeztem azt a munkát, amit kellett.
A terv a következő volt, a családom fog végig velem jönni 🙂 Bernus kerékpárral kísér végig, és Gabi-Viki autóval, velük kb. 15 kilométerenként találkozunk és feltöltik a készletet, és ha kell bármi egyéb, akkor intézik, valamint, ha Bernus elfárad, akkor cserélnek Vikivel 🙂
Már csütörtök délután megérkeztünk Füredre a szállásunkra, elhelyezkedtünk, bevásároltunk, megvacsoráztunk, hengereztem és vártuk Bernust, hogy Ő is csatlakozzon hozzánk, mert Ő még aznap délután tanított. Gyorsan átbeszéltünk mindent és irány az ágy, mert péntek hajnalban ébredni kell. Az éjszaka viszonylag nyugodt volt, még aludni is tudtam. Reggel gyors kaja, csekkoltuk az időjárást, bepakoltunk mindent és irány a versenyközpont. Itt találkoztunk a többiekkel először Halász Lacival, majd megjött Józsi, aztán Zsóka, Főni és Zsu, majd Hanka és Milán végül Ági is megtalált bennünket J. Megölelgettük egymást, készült egy Gizionos csapat fotó, majd egy gyors WC, megölelgettem a családom és beálltam a rajtzónába. A terv az volt, hogy 15 kilométerenként 300-400 méter gyorsgyaloglás, hogy az ízületeim regenerálódjanak egy kicsit, majd így elmenni 100-ig és utána a lassulás és a fáradtság miatt változik végig az arány. Az elején Zsuzsival mentem és így Főnivel és Zsókával is sokat találkoztam. Már az elején nagyon meleg volt, ezért az első találkozásnál kértem egy trikót és megkértem Gabit, hogy vegyenek jeget, addig Zsókáéktól kaptam J. Nem is volt semmi gond. A frissítési terv az volt, hogy az első 4 órában 50 percenként jön egy gél – én a squeezy paradicsomosára esküszöm lm, gm és fm – és közben izo – squeezy basic és narancsos fele-fele bekeverve, nem édes és még szombaton is simán meg tudtam inni- és víz. Először Révfülöp után éreztem, hogy egy picit háborog a gyomrom, kértem Immodiumot, majd a Badacsonyörsön, a Varga Pincénél egy gyors toi-toi, és kértem még egy immodiumot, volt még párszor, hogy úgy éreztem, hogy gond lesz, de elmúlt egy idő után, és semmi baj nem volt a gyomrommal, rendben befogatta a frissítést. Ment a futás, hűtöttem magam, az emelkedőkön gyalogoltunk Zsuzsival, a térdeim rendben voltak, a kedvem jó volt, a fókusz megvolt. Keszthelynél elkövettem azt a hibát, hogy kértem zöldséglevest, gondoltam a sós lé csak jó lehet, na, nem volt jó… Két korty után kiöntöttem, és utána kb. egy órán keresztül, büfögtem tőle, nem volt kellemes onnantól kezdve maradt a saját szilárd frissítés főtt rizs, ropi, sima kifli…
Keszthely után egy pici holtpont jött, ekkor talált rám Bori és a lendületével és energiájával kizökkentett ebből az állapotból. 100 km-nél ránéztem az órámra és akkor elhangzott az a mondat, hogy „mindenki bekaphatja 30 percet javítottam az Omszki 100-hoz képest” és azt hiszem itt helyre rázódott minden. Gyűltek a kilométerek a családom úgy frissített, hogy nekem csak a futással kellett foglalkoznom. A koffeint már délután elkezdtem adagolni, kávé, kóla és pockett coffe formájában, éjjel volt egy fáradtság hullám, de akkor vagy zenét kaptam vagy folyamatosan beszéltek hozzám amikor azt kértem J. Aztán Zamárdi után lemerült az órám, igen tudom nagyon okos voltam… de ez sem tudott kiborítani, megkaptam a töltőtkábelt és egy powerbankot és mentem tovább, igaz így két részletben van meg a köröm.
Balatonkenesén kaptam a bal térdemre Salonpas tapaszt, mert fájt a felső része ezért átváltottam gyorsgyaloglásba, és mivel láttam, hogy megy 8-9 perc közötti idővel, nem is pánikoltam miatta, hanem haladtam tovább, jó volt a tempó nem fájt semmi, fejben még mindig teljesen egyben. A frissítésben visszaálltunk még hajnalban a gél-izo-víz-kóla kombóra. Egyszer csak megállt velem szemben egy autó és Józsi szállt ki belőle. Már vártam ezt a pillanatot, mondtam is neki 🙂 és megemlítettem, hogy fáj a bal térdem, de ő csak annyit mondott, hogy „ilyen ez kislány, menj tovább” 🙂 Csopakon Gabi megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy mindjárt itt a vége ekkor egy könnycsepp előjött, és inkább haladtam tovább. Csopak után már voltak olyan szakaszok ahol a futás is ment újra fájdalom nélkül. Balatonfüredre beérve Bernus elkezdett kiabálni, hogy helló Füred, elég furcsán néztek ránk a turisták J. Az utolsó ponton megkaptam a Gizionos pólóm és elindultunk a cél felé, az Annagorához felérve teljes volt már a katarzis, megcsináltam úgy, ahogy a Főni kérte, élménnyel tele, teljes fókusszal.
És az utolsó csippantás 28:39:59, ezt az eredményt még álmaimban sem reméltem 🙂
Befutottam a célszalagért és igen elsírtam magam – na jó, zokogtam…
Nagyon köszönöm a családomnak, hogy ezt átélhettem és, hogy ezt velük együtt élhettem meg, ez örökre megmarad nekünk, a legcsodálatosabb kísérők voltak, és nekem, tényleg csak futnom kellett. ♥
Nagyon köszönöm Főni, hogy felkészítettél erre, és hogy akkor is hiszel bennem, amikor én már úgy érzem, hogy nekem nem fog sikerülni. ♥
Köszönöm Újváry-Rajnay Katának a Gyógytornászda vezetőjének, hogy felkészít és vigyázz rám, valamint Nyitrai Balázs masszőrnek, hogy folyamatosan összerakja a testemet.
baratrunning.com 