aszfalt
RUNdevu Balatonfüred 12 h – Dr Földi Zsuzsa
Nos, hát ebből főzzünk valamit október közepére. Sárvár után tudtam, hogy bennem sokkal több van. Mivel Optivita idén nincs, lett viszont RUNdevu Ultramaraton Balatonfüreden októberben, neveztem is a 12 órás számra.
Real Nature 30 km – Mlinárcsik Kriszti
Fokozatosan jutottam el a 30 km-ig és nem is jelent igazi célt – csak egy állomás a céljaim felé. Persze minden egyes mérföldkőnél azt érzem, hogy eddig és nem tovább, elértem a határaim végét, de már beérkezéskor érzem azt a bizonyos űrt, hogy még maradt bennem, még folytatnám.
Az első 15-16km egy csoda volt – tartott az eufória, hogy itt lehetek, éreztem azt a kirobbanó közösségi energiát, ami ilyenkor eltölt…majd egy rosszul sikerült frissítés miatt elkezdődtek a nehézségek, és velük együtt a szokásos gondolatok – mit is keresek én itt, mit akarok én itt bizonyítani…és akkor még hátra volt a 30 km-ből 12. Ott tényleg elgondolkoztam azon, hogy véget vetek ennek, nem ítélne el senki, első hosszabb távom, levonom a következtetéseket és legközelebb jobb lesz. De aztán arra gondoltam, hogy a feladás nem opció, ha nem sikerül egyben, majd sikerül lépésenként, elvégre idáig is eljutottam valahogy – először 200 m gyors sétát és 200 m futást váltogattam, majd egyre kitoltam az arányokat a futás javára. A végén újra megindultam. Ott és akkor végképp beleszerettem a hosszú futásokba – akkor jöttem rá, mi hajthatja az ultrafutókat, hogy annak ellenére is tovább hajtsák magukat, amikor elérkezik a „fal”. Mert akármilyen közhelyes, a falat mi építjük fel magunknak, és átlépésekor következik az a semmihez sem fogható érzés, hogy innentől bármi lehetséges.
Nekem egy mantrám van a versenyeimen, amit még egy futótársam mondott, aki mellesleg magashegyi túrázó, arról, hogy ő csak hálás. Hálás azért, hogy ott van és elindulhat az úton. Azóta is ez tartja bennem a lelket minden egyes erőpróbánál.
A gyomorproblémák és a nagymeleg, amire nem készültem fel, jelentették a legnagyobb nehézséget, ugyanakkor azok átlépése, megoldása az igazi sikert. De a frissítést még gyakorolnom kell – mindig a versenyeken jövök rá, az egy külön tudomány.
3 éve futok, abból 2 éve edzővel (Barát Gabival). Egészségügyi problémák miatt kezdtem el, hogy valahogy meg tudjam kerülni a gyógyszerezést. Tavaly tavasszal eltörtem a bokám, 1 hónapig feküdtem utána, ezalatt rengeteg mindent és mindenkit átértékeltem az életemben – akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a futással, ahhoz igazítva az életem. Rengeteget kaptam ezzel, egy közösséget, ahova tartozhatok, és akik befogadtak, példaképeket és célokat, türelmet és alázatot. Egy új világ nyílt ki a számomra és azóta is csak tágul.
Májusban, az UB után kezdtünk gondolkozni Gabival, hogy merre tovább. Három irányt láttunk akkor, a távokat növelném, a sebességet vagy kimegyek terepre futni. A terepfutást nagyon hamar elvetettem, mivel jelenleg arra van a legkevesebb lehetőségem edzeni. Gabi javaslata volt, hogy akkor készüljünk egy hosszabb távú futásra (addig már túl voltam pár félmaratonon, a táv maga nem jelentett kihívást) valamint egy gyorsabb félmaratonra és a versenyek után megbeszéljük, hogyan tovább. Időközben találkoztam egy lánnyal, aki az edzésterveket segít végrehajtani, az intervallum edzéseket együtt csináljuk végig – ő lökdös át sokszor a komfortzónám határain. Az, hogy így együtt ez mennyit számított, pár hónap után percekben mérhető eredményt mutat. Az edzővel való készülés számomra egyértelmű – ha a legjobbat akarom kihozni magamból a legjobbakkal kell együtt dolgoznom azon a szakterületen belül. Senki sem ért mindenhez, ahhoz fordulok, akinek az eredményeit nap mint nap látom.
Suhanj! 6 órás – Poór Péter
Az igazi hősök nem mi voltunk…
Szigetmonostor…. Kicsit kimozdultam a megszokott dolgoktól. És most másik irányba tartottam, futni egy jót. Egy hosszú edzésre indultam el a nagy útra. Meg találkozni a többi csapattárssal, a Gizionokkal.
Az UBóta semmilyen hosszút nem futottam, és nem is vágytam még rá, csak élveztem a gyorsulást, a Flow érzéseket.
UB után Gabival beszéltem, és kérdezte miként hogyan tovább… Mit szeretnék.. Mi legyen a cél. Fülembe tette a bogarat, mert elmondta, hogy fussak egy jó 100 km, és azt megnézzük mire lesz elég.. “akár a Spartathlonra is”.
Egy egy röpke jó kis gondolat volt, de különösebben nem foglalkoztam vele, mindaddig amíg a hosszú edzéseken csak eszembe jutott, “eljátszottam” a gondolattal. De azt is tudtam, hogy most kevés vagyok ehhez, meg kell nekem ez a megfeszített tempó? Kell ez a rohanás? Ezért döntöttem a Suhanj 6 órás mellett….
Este 8 óra körül érkeztem a verseny helyszínére. Balu, Csilla, Alex már ott voltak. Gyorsan letelepedtünk, és megbeszéltünk hogy itt lesz a Gizionos tábor. Szépen lassan jött mindeki…
Mit akartam ettől a futástól? Miért jöttem? Mi a cél?…
A célom az volt, hogy az első 3 órában minél lazábban fussak, de mellette tartalékoljak. Mert a verseny második felében akarom előszedni a tartalékokat.
Rajt….
Egyből Alex mellém csapódott, és kérdezte nem gond, hogy ha ha velem tart az első 3 kör alatt?! Mondtam neki nagyon meglepődve, nem dehogy… De én lassan kezdek… Ahhoz képest 5:00-5:20 közötti ezrekben telt az
első fél óra. Tudtam, hogy itt kell tartalékot szerezni, úgy hogy közben nem szakadok szét.
Fél óra után egyedül maradtam… Egyedül a gondolataimmal, és egyedül a feladattal. Tudtam, hogy csak edzés, de azt is szeretem komolyan venni. Nincs alibi, nincs kifogás, nincs sajnáltatás nincs semmi… Csak a fókusz…
Balu volt az egyik segítő, de amikor Ő futott akkor más. Ezt ezúttal is köszönöm neki/nekik, mert nélkülük nehezebb lett volna a futás.
Egy dolgot néztem, a pulzus. Nem érdekelt más, és tudtam, ha az végig jó marad, akkor a 62 km-es PB is, elérhető lesz…
Az első 3 órában semmi különös nem történt, nagyon élveztem a futást, és a lábaim is pörögtek. Ezt a futást úgy fogtam fel, mint amikor egy keskeny gerincet mászom valahol az Alpokban. Azt a fókuszt, koncentrációt akartam itt is átélni. (utólag a többiek mondták hogy nagyon ott voltam). Közben egyedül is éreztem magam, de valaki mindig kizökkentett ebből az állapotból. Hol Csillu biztatott szavaival, hol a Gizion táborból valaki, hol Alex pacsizott mindig ahol találkoztunk. Sokat segített naaa 🙂
A 3. óra után meg akartam indulni egy picit, de tudtam hogy ez a tempó nekem még új, és ahhoz sok van hátra még. Közben Veress Bélával szinte végig egymást kerülgettük. Elmeséltük egymásnak az “élet gondjait” 🙂
A 4. órában még mindig nagyon nehéz volt visszatartani a lovakat, mert Gabi azt mondta hogy csak az utolsó órában mehetek 173 fölé..
4:30 sajnos idáig bírtam ki, mert innentől kicsit elkezdem fokozni a tempót. Tudtam hogy ezt már bárhogyan is, de végig tudom csinálni azon az intenzitáson. Időközben kezdett pirkadni, és kezdtem élvezni igazán a
futást, hogy mennek a lábaim, és hogy még azt is lehet fokozni. (azt hiszem ez a futásban a fejlődés…)
Egész futás alatt nem érdekelt hogyan állok, hogy ki van előttem, ki van utánam. Nem gondoltam a helyezésre sem, mert az nagy nyomást helyezne rám, ami elvenné a fókuszt…
A helyezés helyett inkább a feladatra koncentráltam, mert tudtam ha azt jól végrehajtóm, akkor emelt fővel tudok lejönni a pályáról. Azért küzdök, hogy milyen élményeket kapok az adott kihívástól, mit adok én a versenynek magamból, és mit kapok cserébe.
5. óra után kezdtem elérni a megadott pulzuszóna határát. És egyre furcsább volt, mert akik egyénik voltak nagyon nézték, hogy mit csinálok. Hogy sorba dolgozom le azt hátrányt,de még mindig nem tudtam hogy hogyan állok. Én csak élveztem hogy az utóbbi időben a végén jobban megy a dolog mint régen. ” Gabi tud valamit”.. :=)
5:30 körül megvolt a 62 km PB-m. Ennek nagyon örültem, és annak még inkább hogy 30 percet javultam ezen a távon.Tudtam, hogy most jött el az idő hogy beleadhassak mindent. Ez az a pillanat volt amikor kirázott a hideg, és a flow-érzés átjárta minden sejtemet. Innentől nagy öröm volt a futás. Pacsizgattam a gyerekekkel, gratuláltam nekik, de közben megnyílt egy új világ, hogy mennyit tudok még futni a maradék fél órában. Mennyivel tudom megdönteni eddigi legjobbamat. 66.33 km mért az én órám. Elégedett voltam a végén. Nem volt az, hogy mi lett volna ha…
Ezen a napon ennyi volt bennem, és ennyivel be is érem.
Az eredmény hirdetés közepén nagy meglepetésemre szólítottak, hogy én vagyok a 3. Örültem neki, de annyira még sem tudtam. Mert 6 órán keresztül végig nézni ezeket a fogyatékkal élő srácokat ahogy küzdöttek, ahogy nem adták fel, ahogy kitartottak ahhoz képest amit én csináltam az semmi nem volt. Ők az igazi győztesek!
Nagyon jó dolognak tartottam hogy mi nem kaptunk semmi ajándékot.
baratrunning.com 