aszfalt

Kapus a futópályán

Posted on Updated on

Réffy Balázs Vivicittá beszámolója

img-048096bc

Azt gondolnánk, ahol kapus van, ott csapat is van; ha csapat van, akkor csapatjátéknak is kell lenni. Játék, összetartás, habostorta, móka. Aztán kiderül, hogy fityfenét. Kapsz egy gólt, és rögtön hátat fordítanak neked. Gondolatban vagy valóságosan kiköpnek, és indulnak középkezdéshez. Így megy.

Azt is gondolnánk, hogy futni meg kifejezetten magányos biznisz. Aztán kiderül, hogy távolról sem. Azon kapod magad, hogy basszuszkulcs, mi ez, lázas lettem, rám jött a szívdobogás, elkaptam valamit, pedig utálok futni, mindig is utáltam (lazán kapcsolódik: miért lettem kapus), de nézzenek oda, hirtelen futok én is, meg fut ő is a másik szobából, aztán egyre többet és egyre többen, és mindig erről beszélünk, nézzük, mit és mennyit futott a haver, aztán benevezel egy versenyre, és veled együtt (mondom együtt), ott szuszog, liheg, hörög tízezer másik arc. Jópofa. Mind egy irányba néz, és kb. mind ugyanazt akarja. Mint egy csapat.

Én bő egy éve futok. Nyögvenyelős 6 km-ek után nagy ünnep volt az első 10-es, meg az első 21 csak úgy. Aztán tavaly a Wizzair-félmaraton, amitől úgy megszédültem, hogy hirtelen ötlettel még a Spar-maratonra is beneveztem. Erről lepattantam, de legalább maradt izgalom bőven idénre is.

Tovább a Kapusblogra

Április 18-19 – hétvégi termés

Posted on Updated on

A Vivicittá második napján a Gizionok minden versenyszámban rajthoz álltak, természetesen eltérő célokkal.

gizionok

Hullottak az egyéni csúcsok félmaratonon – Réffy Balázs, Palyik Andi, Sári Nóra- és reméljük, hogy sokakat sikerült Szabó-Pénzes Gábor (aka Larzen) 2 órás iramfutónk segítségével az áhított álomidőn belülre terelni. A 21 kilométeres távon hosszabb kihagyás után ismét célba ért Makra Vivien (akinek 14 éves fia, Medárd is lefutotta élete első félmaratonját!) és Fenyvessy Gábor, akiknek ezúttal a táv teljesítése volt a cél.

iramfut

Fotó: BSI/Zákány Gergő

10 kilométeren is sikerült szuper eredményeket elérni; Kulcsár Judit és Nicol egy klassz odalépős versennyel kezdték a szezont, Németh Laci pedig első ilyen távú versenyét teljesítette. Itt sem hagytuk a mezőnyt Gizionos iramfutók nélkül, Evetovics-Balla Hanka és Evetovics Milán diktálták a tempót az egy órán belül finiselni vágyóknak.

A 7 kilométeres távon Fenyvesi Timi futott szép időt, Sáringer Zoli pedig egy DK-s társát kísérte, hogy biztosan célba érjen.

A dolgozó szekciót is erősítették a Gizionok; Pálfi Livi és Kovács Ágota a marketing/dekor csapatban, Bitay Tita az információs sátorban, Mohilla Tamás pedig az élő közvetítésben vállalt nélkülözhetetlen szerepet.

A hétvége terepfutó eseményei sem maradhattak Gizionok nélkül.

Sally a Muzsla Trailen (27 km, 1130m D+) szigorú pulzuskontroll mellett 3:35 alatt ért célba.

Kerékgyártó Peti a Mátrabérc Trailen (54 km, 2800m D+) 7:23-at futott.

Hegedűs Ákost a végére hagytam, mert vele a Vivicittá előtt egy héttel kezdtünk dolgozni, tehát az eredményéhez, mint edző, nem sokat raktam eddig hozzá.
1:29:02-es egyéni csúcs és egy (számomra szívet melengető) vélemény tőle:
Mi lett volna Gabi nélkül – az elmúlt évek tapasztalatai alapján:
– magamtól nem edzettem volna a hét hat napján
– a kevesebb alkalommal hosszabbakat edzettem volna
– viszont alacsonyabb intenzitáson
– nem futottam volna hét közben versenytempóban
– nem futottam volna fél óra átmozgatást előző nap
– nem melegítettem volna be normálisan
– még az is lehet, hogy szombaton elcsábultam volna Gerecse 50-re.
Szóval jó volt ez így, kell valaki, aki megmondja…

És most következik a megérdemelt pihenés!

Gizionok a 8. Spuri Balaton Szupermaratonon

Posted on Updated on

A Gizionok képviseletében Palyik Andi futott egyéniben FélBalatont, Sally a 4 napot párosban, Krisztián az Öböl félmaratont tolta, Sáringer Zoli pedig egy 15 km-es szakaszt vállalt be a Balcsin. Nicol pedig, amikor nem fut, akkor vezérszurkolóvá lép elő, és aszfaltfirkáival tartja a többiekben a lelket:

GizionAndiAndi beszámolója

Évértékelés:

Egy éve ilyenkor a pár hetes fiammal az ölemben néztem otthonról a 2014-es Balaton Szupermaraton élő közvetítését a neten. Andrist érdekes módon megnyugtatta és lekötötte Péter Attila hangja, ahogy a rajtnál buzdította a versenyzőket, míg engem elkapott az érzés, hogy egy évre rá én is szeretnék ott lenni. Korábban már teljesítettem a kétnapos távot a férjemmel váltóban, úgyhogy álmodtam egy nagyot és kitaláltam, hogy egyéniben lefutom ugyanezt.

Azaz 93,1 kilométert két nap alatt.

Egy kis előzmény:

A szülést követően viszonylag gyorsan újrakezdtem a futást. Hamar rákaptam az ízére, pár héten belül már 1-2 kilométert képes voltam laza tempóban kocogni, majd májusban a Coca-Cola női futógálán lefutottam az 5 kilométeres távot. Sajnos túlértékeltem ezeket az apró győzelmeket, és júliusban rajthoz álltam egy éjszakai félmaratonon Balatonfüreden. A távot teljesítettem, de az első perctől az utolsóig szenvedés volt. Nagy volt a meleg, nem voltam elég edzett, ráadásul a sokadik hét telt el igazi alvás nélkül (az éjszakák a fiam mellett nem voltak könnyűek). A versenyen a pulzusom az egekben volt, és a következő két hetet sántikálva töltöttem, mert az ízületeim nem voltak felkészülve a terhelésre. Ekkor fogadtam meg, hogy edzői segítséget kérek. Szerettem volna, ha a futás újra örömet és egészséges szórakozást jelentene.

Novemberben kezdtünk el együtt dolgozni Gabival, aki a mellékelt ábra szerint szépen fokozatosan adagolta a távokat a lábaimnak. (Az oszlopok a heti kilométereket jelölik).

grafikon

A felkészülés nehéz volt. Úgy kellett alakítani minden hetet, hogy a négy edzés elférjen egy egyéves gyerek, egy dolgozó és futó férj, valamint szintén dolgozó és/vagy futó nagyszülők mellett, akik ráadásul az ország másik végében élnek. Komoly logisztika volt. A család támogatása nélkül nem ment volna. Hogy a férjemet idézzem: „hazaérek a munkából, lehajolok kikötni a cipőfűzőmet, és ha nem figyelek, akkor eltalálsz a gyerekkel, mert már dobod is felém, hogy indulhass futni.” Hát igen… Sok „egy hétig én mosogatok, ha ma este te vagy a gyerekkel” kupont osztottam ki ebben a négy hónapban, úgyhogy senki nem járt rosszul.

A verseny:

Mit is írhatnék? Talán egy mondatban így tudnám összefoglalni: kemény volt, de könnyebb, mint hittem.

Az első nap 43,6 kilométeres távja szinte az elejétől a végéig jól esett. Fejben rendben voltam, úgy éreztem, hogy bajom legkorábban a második napon lehet. Így nyugodtan, egyenletesen futottam a távot. (A sebesség alapján talán a „kocogtam” a megfelelő kifejezés.) Már az első kilométereknél meglepett az aszfalton rám mosolygó „Fuss Gizion Andi!” és „Palyik Andi GoGoGo” felirat. Hála Nicolnak, a napi táv alatt többször is feldobott vele (majd a vége felé, a kimerültségtől érzelgőssé válva már inkább megríkatott).

A frissítő pontokon most először vettem számításba a ropit és a kólát, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam. Eszembe jutott, hogy Hanka ajánlotta ezeket, és bár tudom, hogy versenyen tilos újítani, mégis érzetem, hogy kívánom a ropi sós ízét, és rá egy nagy pohár friss kólát. Jól esett, nem ártott meg. Az idő nekem picit meleg volt, 16 fokig emelkedett a hőmérséklet, ami a napon elég izzasztó volt. (Én az a típus vagyok, aki szívesen végigfutja a telet akár -10 fokban is, viszont ahogy melegszik az idő, hamar kidőlök.) Az utolsó fél órában beraktam a Gizionok által javasolt zenéket, így minden kilométeren ott volt velem valaki. Volt Linkin Park (Hanka), Billy Idol (Larzen), Parov Stelar (Erna), Pink (Vivien) és Uptown Funk (Gabi). A kilométerek gyorsan fogytak, hamar eljött a befutó a maga pörgős hangulatával. Füreden az utolsó 1-2 kilométeren szurkoltak a már célba ért futók, remek volt a kedvem. Az első napi táv ezzel letudva.

A szálláson, megfogadva Gabi tanácsát borogattam a vádlimat és a combomat, felpolcoltam a lábamat és toltam magamba a Nóra által javasolt „minőségi” étkeket.  Nyolctól éjjeli háromig úgy aludtam, mint akit agyoncsaptak. Szerintem még a nyálam is folyt.  Éjjeli háromkor viszont kipattant a szemem azzal a gondolattal, hogy azonnal ki kell mosnom a futófelsőmet, amit előző nap használtam, mert az lesz az ideális a második napi időjáráshoz is. Úgyhogy háromkor a szálloda fürdőszobájában mezt mostam.

Második nap reggel gyanúsan jól voltam. Úgy ébredtem, mint aki nem futott előző nap egy kilométert sem (pláne nem 43-at). A reggeli kicsit bénán sikerült, mert 7-től lehetett enni a szálláson, míg 8-kor már rajt volt. Hallgatva Gabira és Hankára, nem pörögtem túl a negatív dolgokat. Ettem korábban a szobában, ami előző napról maradt, és csak egy szerényet reggeliztem 7-től. Eljött a második nap rajtja. Sikerült előtte pár szót váltanom Gabival. Mondtam neki, hogy jól vagyok, de tartok a napi távtól, mert edzéseken is mindig a második napi hosszúnál voltak gondjaim. Megkaptam tőle az útravaló/ultravaló gondolatcsomagot és bíztatást, úgyhogy azzal a tudattal vágtam neki, hogy ha gáz van, akkor jön az időzített gyaloglás-futás kombó meghatározott időközönként.

10 kilométernél volt egy enyhe lendületvesztésem, de próbáltam objektíven felmérni a testem állapotát. Jól vagyok? Jól! Nem fáj a lábam, nem fáj a térdem, nem szédülök. Tényleg semmi bajom. Szimplán csak jól esne sétálni. Na neeem! Séta csak a frissítő pontokon, ott is csak addig, amíg eszem vagy iszom. A rossz érzés hamar elmúlt, futottam tovább, vitt a lendület. Az első váltópontnál hatalmas üdvrivalgás fogadott. Sally-ék szurkoltak, kiabáltak, tapsoltak. Annyira jól esett, hogy még kilométerekkel később sem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Érdekes módon még az emelkedőket is megfutottam, tényleg jó formában voltam. A fáradtság első jelei az akarattyai nagy emelkedőnél értek utol (kb. 35k), ahol már kénytelen voltam gyalogolni. Ráadásul a 25. kilométernél elkövettem azt a hibát, hogy korábban ki nem próbált zselét használtam. Szerencsére csak egy fél adagot toltam belőle, de meglett a hatása. A következő frissítőpontig épphogy kitartottam, ott azonban kénytelen voltam használni a toi-toi-t. Nem volt nagyobb dráma, a gyomrom megnyugodott utána, nem gyengültem le, tovább tudtam menni. Vitt a lábam, ismét szépen fogytak a kilométerek. Jött a gyönyörű panoráma fent a balatonvilágosi szakaszon. Beszélgettem pár futóval is közben. Sok vicces történetet és bíztatást is kaptam tőlük. (És itt megemlítem a pálya mellett álló szurkolókat is, akik szintén végig ott voltak, és bíztattak mindenkit! Ezt különösen szeretem ebben a versenyben. Hihetetlen jó és bensőséges a hangulat. A legklasszabb persze az volt, hogy a férjem profi kísérőként várt a táv több pontján. Bíztatott, frissített és a kedvenc számait tárazta be az autóban. A legjobb kísérő, akit csak kívánhat magának az ember.

A Siófok előtti utolsó hosszú, nagyjából 5 kilométeres egyenes szakasz a sínek mellett végtelennek tűnt. Szerencsére pont akkor köszönt rám a “napi maraton” tábla, amikor kezdtem volna elkeseredni.

És akkor a befutó… Libabőr, mosolygás, futás. Megtörtént, amire egy éve vágytam, és amire hónapok óta készültem: Péter Attila bemondta, hogy „812-es rajtszámmal Palyik Andrea egyéni versenyzőként a célban!”

Megcsináltam. 93,1 kilométer 2 nap alatt.

PalyikAndi