aszfalt
Real Nature 30 km – Mlinárcsik Kriszti
Fokozatosan jutottam el a 30 km-ig és nem is jelent igazi célt – csak egy állomás a céljaim felé. Persze minden egyes mérföldkőnél azt érzem, hogy eddig és nem tovább, elértem a határaim végét, de már beérkezéskor érzem azt a bizonyos űrt, hogy még maradt bennem, még folytatnám.
Az első 15-16km egy csoda volt – tartott az eufória, hogy itt lehetek, éreztem azt a kirobbanó közösségi energiát, ami ilyenkor eltölt…majd egy rosszul sikerült frissítés miatt elkezdődtek a nehézségek, és velük együtt a szokásos gondolatok – mit is keresek én itt, mit akarok én itt bizonyítani…és akkor még hátra volt a 30 km-ből 12. Ott tényleg elgondolkoztam azon, hogy véget vetek ennek, nem ítélne el senki, első hosszabb távom, levonom a következtetéseket és legközelebb jobb lesz. De aztán arra gondoltam, hogy a feladás nem opció, ha nem sikerül egyben, majd sikerül lépésenként, elvégre idáig is eljutottam valahogy – először 200 m gyors sétát és 200 m futást váltogattam, majd egyre kitoltam az arányokat a futás javára. A végén újra megindultam. Ott és akkor végképp beleszerettem a hosszú futásokba – akkor jöttem rá, mi hajthatja az ultrafutókat, hogy annak ellenére is tovább hajtsák magukat, amikor elérkezik a „fal”. Mert akármilyen közhelyes, a falat mi építjük fel magunknak, és átlépésekor következik az a semmihez sem fogható érzés, hogy innentől bármi lehetséges.
Nekem egy mantrám van a versenyeimen, amit még egy futótársam mondott, aki mellesleg magashegyi túrázó, arról, hogy ő csak hálás. Hálás azért, hogy ott van és elindulhat az úton. Azóta is ez tartja bennem a lelket minden egyes erőpróbánál.
A gyomorproblémák és a nagymeleg, amire nem készültem fel, jelentették a legnagyobb nehézséget, ugyanakkor azok átlépése, megoldása az igazi sikert. De a frissítést még gyakorolnom kell – mindig a versenyeken jövök rá, az egy külön tudomány.
3 éve futok, abból 2 éve edzővel (Barát Gabival). Egészségügyi problémák miatt kezdtem el, hogy valahogy meg tudjam kerülni a gyógyszerezést. Tavaly tavasszal eltörtem a bokám, 1 hónapig feküdtem utána, ezalatt rengeteg mindent és mindenkit átértékeltem az életemben – akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a futással, ahhoz igazítva az életem. Rengeteget kaptam ezzel, egy közösséget, ahova tartozhatok, és akik befogadtak, példaképeket és célokat, türelmet és alázatot. Egy új világ nyílt ki a számomra és azóta is csak tágul.
Májusban, az UB után kezdtünk gondolkozni Gabival, hogy merre tovább. Három irányt láttunk akkor, a távokat növelném, a sebességet vagy kimegyek terepre futni. A terepfutást nagyon hamar elvetettem, mivel jelenleg arra van a legkevesebb lehetőségem edzeni. Gabi javaslata volt, hogy akkor készüljünk egy hosszabb távú futásra (addig már túl voltam pár félmaratonon, a táv maga nem jelentett kihívást) valamint egy gyorsabb félmaratonra és a versenyek után megbeszéljük, hogyan tovább. Időközben találkoztam egy lánnyal, aki az edzésterveket segít végrehajtani, az intervallum edzéseket együtt csináljuk végig – ő lökdös át sokszor a komfortzónám határain. Az, hogy így együtt ez mennyit számított, pár hónap után percekben mérhető eredményt mutat. Az edzővel való készülés számomra egyértelmű – ha a legjobbat akarom kihozni magamból a legjobbakkal kell együtt dolgoznom azon a szakterületen belül. Senki sem ért mindenhez, ahhoz fordulok, akinek az eredményeit nap mint nap látom.
Suhanj! 6 órás – Poór Péter
Az igazi hősök nem mi voltunk…
Szigetmonostor…. Kicsit kimozdultam a megszokott dolgoktól. És most másik irányba tartottam, futni egy jót. Egy hosszú edzésre indultam el a nagy útra. Meg találkozni a többi csapattárssal, a Gizionokkal.
Az UBóta semmilyen hosszút nem futottam, és nem is vágytam még rá, csak élveztem a gyorsulást, a Flow érzéseket.
UB után Gabival beszéltem, és kérdezte miként hogyan tovább… Mit szeretnék.. Mi legyen a cél. Fülembe tette a bogarat, mert elmondta, hogy fussak egy jó 100 km, és azt megnézzük mire lesz elég.. “akár a Spartathlonra is”.
Egy egy röpke jó kis gondolat volt, de különösebben nem foglalkoztam vele, mindaddig amíg a hosszú edzéseken csak eszembe jutott, “eljátszottam” a gondolattal. De azt is tudtam, hogy most kevés vagyok ehhez, meg kell nekem ez a megfeszített tempó? Kell ez a rohanás? Ezért döntöttem a Suhanj 6 órás mellett….
Este 8 óra körül érkeztem a verseny helyszínére. Balu, Csilla, Alex már ott voltak. Gyorsan letelepedtünk, és megbeszéltünk hogy itt lesz a Gizionos tábor. Szépen lassan jött mindeki…
Mit akartam ettől a futástól? Miért jöttem? Mi a cél?…
A célom az volt, hogy az első 3 órában minél lazábban fussak, de mellette tartalékoljak. Mert a verseny második felében akarom előszedni a tartalékokat.
Rajt….
Egyből Alex mellém csapódott, és kérdezte nem gond, hogy ha ha velem tart az első 3 kör alatt?! Mondtam neki nagyon meglepődve, nem dehogy… De én lassan kezdek… Ahhoz képest 5:00-5:20 közötti ezrekben telt az
első fél óra. Tudtam, hogy itt kell tartalékot szerezni, úgy hogy közben nem szakadok szét.
Fél óra után egyedül maradtam… Egyedül a gondolataimmal, és egyedül a feladattal. Tudtam, hogy csak edzés, de azt is szeretem komolyan venni. Nincs alibi, nincs kifogás, nincs sajnáltatás nincs semmi… Csak a fókusz…
Balu volt az egyik segítő, de amikor Ő futott akkor más. Ezt ezúttal is köszönöm neki/nekik, mert nélkülük nehezebb lett volna a futás.
Egy dolgot néztem, a pulzus. Nem érdekelt más, és tudtam, ha az végig jó marad, akkor a 62 km-es PB is, elérhető lesz…
Az első 3 órában semmi különös nem történt, nagyon élveztem a futást, és a lábaim is pörögtek. Ezt a futást úgy fogtam fel, mint amikor egy keskeny gerincet mászom valahol az Alpokban. Azt a fókuszt, koncentrációt akartam itt is átélni. (utólag a többiek mondták hogy nagyon ott voltam). Közben egyedül is éreztem magam, de valaki mindig kizökkentett ebből az állapotból. Hol Csillu biztatott szavaival, hol a Gizion táborból valaki, hol Alex pacsizott mindig ahol találkoztunk. Sokat segített naaa 🙂
A 3. óra után meg akartam indulni egy picit, de tudtam hogy ez a tempó nekem még új, és ahhoz sok van hátra még. Közben Veress Bélával szinte végig egymást kerülgettük. Elmeséltük egymásnak az “élet gondjait” 🙂
A 4. órában még mindig nagyon nehéz volt visszatartani a lovakat, mert Gabi azt mondta hogy csak az utolsó órában mehetek 173 fölé..
4:30 sajnos idáig bírtam ki, mert innentől kicsit elkezdem fokozni a tempót. Tudtam hogy ezt már bárhogyan is, de végig tudom csinálni azon az intenzitáson. Időközben kezdett pirkadni, és kezdtem élvezni igazán a
futást, hogy mennek a lábaim, és hogy még azt is lehet fokozni. (azt hiszem ez a futásban a fejlődés…)
Egész futás alatt nem érdekelt hogyan állok, hogy ki van előttem, ki van utánam. Nem gondoltam a helyezésre sem, mert az nagy nyomást helyezne rám, ami elvenné a fókuszt…
A helyezés helyett inkább a feladatra koncentráltam, mert tudtam ha azt jól végrehajtóm, akkor emelt fővel tudok lejönni a pályáról. Azért küzdök, hogy milyen élményeket kapok az adott kihívástól, mit adok én a versenynek magamból, és mit kapok cserébe.
5. óra után kezdtem elérni a megadott pulzuszóna határát. És egyre furcsább volt, mert akik egyénik voltak nagyon nézték, hogy mit csinálok. Hogy sorba dolgozom le azt hátrányt,de még mindig nem tudtam hogy hogyan állok. Én csak élveztem hogy az utóbbi időben a végén jobban megy a dolog mint régen. ” Gabi tud valamit”.. :=)
5:30 körül megvolt a 62 km PB-m. Ennek nagyon örültem, és annak még inkább hogy 30 percet javultam ezen a távon.Tudtam, hogy most jött el az idő hogy beleadhassak mindent. Ez az a pillanat volt amikor kirázott a hideg, és a flow-érzés átjárta minden sejtemet. Innentől nagy öröm volt a futás. Pacsizgattam a gyerekekkel, gratuláltam nekik, de közben megnyílt egy új világ, hogy mennyit tudok még futni a maradék fél órában. Mennyivel tudom megdönteni eddigi legjobbamat. 66.33 km mért az én órám. Elégedett voltam a végén. Nem volt az, hogy mi lett volna ha…
Ezen a napon ennyi volt bennem, és ennyivel be is érem.
Az eredmény hirdetés közepén nagy meglepetésemre szólítottak, hogy én vagyok a 3. Örültem neki, de annyira még sem tudtam. Mert 6 órán keresztül végig nézni ezeket a fogyatékkal élő srácokat ahogy küzdöttek, ahogy nem adták fel, ahogy kitartottak ahhoz képest amit én csináltam az semmi nem volt. Ők az igazi győztesek!
Nagyon jó dolognak tartottam hogy mi nem kaptunk semmi ajándékot.
Földi Zsuzsi – Sárvár 12 órás beszámoló
Sárvár 12 óra hikomat üzemmódban
(99,46 km, kategória 3. hely)
Előzmények: 5 héttel Sárvár előtt BSZM, problémás bal combbal-térddel, utána az 5 hétben az edzések elég foghíjasan jöttek össze – fáj, nem fáj, jobban, kevésbé…
(és ráadásul 1 héttel Sárvár előtt terep motoros tréning volt, ami hatalmas buli és fontos is volt, de sajnos az egyik esésnél megégettem a lábam, ez az égés 4 nappal a rajt előtt még nagyon gyulladt és ronda volt, de ezt a problémát is sikerült megoldani – viszont a kompressziós szár kilőve)
6 nappal a rajt előtt még nem volt teljesen jól a lábam, de végül sikerült annyira összerakni magam gyógytornásszal, a masszőrömmel és az erősítő edzőmmel, hogy azt mondtam a verseny hetében szerdán, hogy hadd szóljon, amíg tudok, megyek, remélhetőleg 12 órán át.
A verseny szombaton volt, mi pénteken késő délután érkeztünk meg, rajtszám átvétele, vacsora is rögtön. Jöttek Józsiék is, és evés után mi is a legjobb: átmozgatót futni 
. Futottunk három laza kört (egy kör 1031 m, végig aszfalt, semmi éles kanyar, tökéletes lesz 
) a másnapi verseny útvonalán – röhögtünk is, hogy talán menni fog ez élesben is nekem eltévedés nélkül 
(a szerdán vásárolt, és onnantól kezdve bár folyamatosan hordott, de futást még nem „látott” Hokám itt avattam fel – ebben terveztem futni a másnapi sokat . Az átmozgatón kiderült, hogy futásra is jó a cipő, ebben indulok, aztán ha gond van, cserélek)
Szombat reggel a szokásos, reggeli, kipakolás a pálya szélére, Gábornak megmutogattam hogy melyik gél, sótabi, stb hol van, miből mikor mennyit kérek. Most vittem zenét is, mp3 lejátszóra feltettem a 23 órányi zenét, amit Gábor összeszedett nekem.
10 perccel indulás előtt találtam pont az asztalunk mellett egy négylevelű lóherét Levélke nadrág zsebébe be, #gizionpower karkötő rajtam, mentális százas a fejemben, innentől már csak jó lehet 
Pontban 10-kor indul mindenki: 6 órások, 12 órás váltók, egyénik, 24 órások.
Semmi extra nem történt az első 3,5 órában (két budijáratot leszámítva), ettem-ittam amit Gábor a kezembe nyomott, tempót nem figyeltem, a pulzus volt a lényeg, hogy a kiírt 158-164 között legyen. Egészen simán ment, dél körül kicsit melegedett az idő, akkor feljebb ment 3-4 ütéssel, ekkor kértem vizes sapit, hűtöttem kicsit magam.
Aztán 33 km körül jött, amit nem akartam érezni – bal comb feszítői jelezgetnek. ’csába. Mindegy, nem vészes még, nyújtok, és szépen lazán maratonig tuti menni fog. Kértem zenét, megkapom. Füles be – valami gyerekdal szól… Na jó, a következő tuti rendes felnőtt zene lesz. Aha, Alma együttes Szulinapom-pom-pom Nem baj, röhögök közben kicsit, majd jött Miki manó… ezt gyerekként is utáltam, úgyhogy szegény Gábor kapott egy morgós „valamit csinálj ezzel, utálom mikimanót, felnőtt zenét szeretnék, különben is, nem százas a lábam, a zene legyen legalább jó” . Következő körben lett klassz zeném, nyújtás-nyújtás-nyújtás, futás megy. Maraton kicsit lassabb lett, mint terveztem (4:20-30 helyett 4:37), de nem érdekes, futás megy, pulzus jó, ez a lényeg, menni minél tovább – 50-ig mindenképp, aztán meglátjuk. Volt még egy budi – a bcaa-t akkor mostantól talán hagyjuk, beviszem más formában inkább.
49-50 körül csináltam egy nagyobb szervizt a combomnak, húzta a térdem már nagyon, masszíroztuk, kentük, spray-ztük, nyújtottam, henger, bevetettünk mindent, hogy enyhüljön a feszülés. Ekkor úgy voltam, hogy 54-55-ig (6 óra) mindenképp elmegyek, aztán kiderül, hogyan tovább. Jött sajnos a már megszokott bal lapocka környéki görcs is, az is kapott masszázst, spray-t, viseltem a fájást. Gábor mutatta többször is az üzeneteket, amiket Zsófiéktól kaptam, annyira jól esett, hogy kapom tőlük is a drukkokat 
Nagyjából ilyenkor volt az, hogy a 4. helyről feljöttem 3. helyre (kategória), 1,5-2 kör előnyöm lehetett a 4. helyen álló Eszti előtt, aki végül kiszállt, 60 km-nél úgy láttam, már nem fut tovább. Akár be is fejezhettem volna, 3. hely megvan, hosszú edzés megvan, de hát a lábam így a sok nyújtás-henger-kence-ráolvasás, stb segítségével egész jó, ha az ici-pici emelkedő(ke)t, ami van a pályán megsétálom (azonnal húzta a térdem a combom, ha picit is emelkedett, gyalogolva és síkon meg semmi baja nem volt), még így is futásnak nevezhető átlagtempójú köröket hozok, igazán fáradt se vagyok, kedvem is van futni, jól is esik – miért is álljak ki? Elmegyek 70-ig, aztán majd ott tovább gondolkodom a dolgot. 70 után (8 óránál jártunk) egyre több gyaloglás volt, aztán már csak gyaloglás, 77-83 között 9-11 perces körök lettek. 80-nál mondtam, hogy én leállítom az órát, ez már nem futás, indítok új tevékenységet gyaloglásként, de ki nem állok, 90-ig elmegyek mindenképp. G lebeszélt róla, és igaza volt, legyen meg egyben minden. 81-83 körül újabb extra nagy szerviz a lábamnak: masszír, henger, nyújtás, kence, spray, mindent bevetettünk, hátha tud lazulni, és megy a futás, legalább 8 perc körüli köröket ha tudnék futni, az király lenne. Már csak azért is, mert gyalogolni uncsi volt (megkértem Gábort, hogy jöjjön már velem egy kört, beszélgetünk, meg sörözünk közben (radler ), teljes buli hangulat legyen legalább ).
A nagyszervíz után 2 körrel már tudtam futni, sőőőőt: az 1031 méterből kb 900-at futottam, minimális gyaloglás volt csak, és aminek extrán örültem: pulzus is fenn szépen 160 körül, ááá, ez Velencén nem ment már így 10 óra után, mennyire jó ez most!
90 km 11 óra körül lett meg, boldog voltam, tudtam hogy 95, vagy afölé is megyek . Futottam, teljes flow, kis emelkedő gyalogolva, két körönként nyújtás-henger – és így is több, mint 9 km-t mentem az utolsó órában, végig tökéletes pulzussal. 96. km – nem hiszem el, basszus, még mindig élvezem a futást, ááá, de kár hogy mindjárt vége…
97 körül comb kezd beállni, de nem érdekel, úgyse mehetek tovább, még 17 perc van hátra – a 100 nem lesz meg, de kit érdekel? Az utolsó egész köröm után jön velem Gábor, hozza a sörömet, plédet .
99 km-nél voltam, amikor még szűk 3 perc volt hátra, így extrán nem küzdöttem, futottam a kényelmes tempót. Aztán szóltak a dudák, hát vége, ennyi volt mára nekünk… Gábortól kapom a hatalmas ölelést, puszit, pulcsit és takarót, na meg a sörömet . Jaj, ez mennyire jó volt, hihetetlen, hogy lehet 12 óra után is élvezni a futást, legközelebb mindenféle comb és térd probléma nélkül akarom ezt az érzést VÉGIG! .
Megkeressük Józsit, ő 95 körül ment, szépet futott nagyon . Kapok tőlük kaját, és megyünk is a szállásra, éhes vagyok, jó lenne nyújtani, zuhanyozni… A szállodában legyintek a liftre, jó lesz nekem a lépcső is (és tényleg). Éjjel azért jönnek a fájások, hajnalban kell a fájdalomcsillapító, így tudok aludni egyben 2 órát.
Másnap megnéztük a 24 órások utolsó fél óráját is, utána séta a várban, múzeum, kis lépcsőzés a vártoronyba – na ez lefele rosszabb volt
Eredményhirdetés délben, klassz volt a dobogón állni
Nem lett PB, nem lett meg az eredetileg tervezett táv, de még így is annyira jól sikerült ez a 12 óra, hogy ennek a 99,46 km-nek jobban tudok most örülni, mint az őszi 102,3-nak. Erősödtem azóta sokat minden téren, tavaly 60 felett szenvedés volt, most örömfutás, még a vége is. A lábam összerakjuk, a hátam is rendbe hozzuk, és legközelebb lesz egy nem hikomat 12 órás örömfutásom .
Nem tudom elégszer és eléggé megköszönni Gabinak a felkészítést, őszintén szólva, nehezen hittem, hogy a BSZM utáni kínlódásból ezt ki lehet hozni – de már megint igaza volt, az a sok meló, amit korábban belepakoltunk, az meghozta most (is) az eredményt .
Köszönöm páromnak, Gábornak a fullos frissítést, a türelmet, azt a 12 órán át rám figyelést, amit kaptam tőle – nélküle ez a 12 óra nem sikerült volna így .
baratrunning.com 