aszfalt
Ravenna Félmaraton – Tatár Szilvi, beszámoló
Fejben futok – Ravenna FM
Az életem is mindig hullámzó volt, nem igazán tudok egy lineáris fejlődést felmutatni a futásban sem. Voltak jobb meg rosszabb éveim, volt, amikor azért ment jobban a futás, mert éppen rottyon volt a házasságom, máskor meg azért, mert felszívtam magam és olyan cél érdekében dolgoztam, amire mindennél jobban vágytam. Ilyen volt például az első félmaratonom, a Visegrád trail és az Ironman 5i50 Budapest és egy covid miatt fél évet csúszott Velencei-tó kerülés (ezt a mai napig nem vágom, hogy csináltam meg).
Nálam tényleg minden fejben dől el, attól függ a teljesítés, hogyan kelek aznap és mit látok a rajtban. Jó néhány versenyt hagytam már ott menet közben, mert nem akartam folytatni. És rengeteg olyan volt, amit azért teljesítettem, mert reggel eldöntöttem, hogy ez meglesz.
Már elég régóta mélyrepülésben vagyok, de ősszel kerültem igazán a hullám aljára, várom, hogy akkor most már leharapja a lábam egy cápa vagy végre sikerül kirángatni magam az iszapból, hogy végre levegőt kapjak. Azt hittem, nem vagyok egy depresszív alkat, de a perimenopauza folyamatosan értésemre adja, hogy DE!
A nyári edzőtábor olyan jól sikerült, és annyira éreztem a csít, bíztam benne nagyon, hogy innen már felfelé haladok. Azzal a lendülettel be is neveztem Ravennába egy félmaratonra, magammal rántottam a férjemet, a sógoromat és egy nagyon kedves barátnőmet is. Gondoltam, mi bajom lehet, 3:15 a szintidő. Érted: HÁROMÓRATIZENÖT.
Ezt álmomból felkeltve hátrafelé is simán.
Évek óta dédelgettem a ravennai álmot, annyira gyönyörűek az érmek, a város is csodás, és hát sikerült a társaságot is jól összehozni. Igen ám, de augusztus végén beütött a krach, elsodort a depi, el is kezdtem kivizsgáltatni.
Na ezt nem kellett volna, mert azóta van magas vérnyomásom is meg inzulinrezisztenciám is, addig legalább nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj 😀
Gyógyszerek, nemfutás, na de mégis kéne mozogni, mert hát amúgy szakember is vagyok, ki tudná nálam jobban, mennyire jót tesz a mozgás. Futni egyáltalán nem volt kedvem, maradtak a kickbox edzések és a jóga meg a vágy, hogy enyém lesz a csodás piros érem Ravennában. És ez így ment novemberig. Minden nap újra kiszámoltam,
milyen tempóban tudom végig gyalogolni a félmaratont, hogy beérjek szintidőn belül. Kicsit se volt nyomasztó.
Na elutaztunk, tudtam, hogy az egész emberiség gyorsabb lesz nálam, még a nordic walkingosok is, de nem baj, időjárás-jelentést néztem és ruhákat válogattam, a fejemben volt az egész pálya, odavissza tudtam az egészet, hiszen ezerszer megnéztem az útvonalvideót.
Elképzeltem, hogy majd süt a nap és én boldogan betáncolok a célba. Spoiler alert: az utóbbi összejött, de az előbbi nem 😀
Egyáltalán nem éreztem semmilyen nyomást, nem féltem, nem izgultam, csak az a jó bizsergés volt, ami szerintem mindenkinél van a rajtban. Úgy keltem fel, hogy ez ma nagyon jó lesz.
Az időjárás egészen klimaxbarát volt, 7 fok volt reggel és ez a nap folyamán sem változott.Ez most kivételesen sokat dobott a hangulatomon, azt éreztem, hogy kapok levegőt, igaz, hogy a hosszú ujjú felsőmet fel-le pakolgattam magamon útközben, de az pont elég is volt, nem hiányzott még egy réteg.
A rajt után azonnal beindítottam a fülemben a zenét, simán a kedvenc számaim szóltak, megnéztem, hogy 10 km-nél lesz majd gél is, de jó, akkor nem viszek magammal semmit, 5 km-ként van frissítőpont. Az első párszáz méter után találtam a földön egy felbontatlan gélt, gondoltam, rá ne lépjenek már a nordic walkingosok, eltettem a zsebembe (később emiatt erősen hálás voltam magamnak), olyan szinten a mezőny végén mentem, hogy utánam már tényleg csak az jött, aki gyalogolt. Én voltam a ravennai Kelemenanett, azt mondtam, 8:00-8:30-nál gyorsabban nem szabad menni, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Az első frissítőpontig tartó kilométerek nagyon vidáman teltek, a csatorna partján zenekarok minikoncertjei kíséretében tekintettem meg a város híres női alakjairól készült emléktáblákat. A következő szakaszon még mindig tök jól voltam, újabb zenekarok, kertváros, kerítésen kilógó cuki gyerekek, nénik simogatható cicával, én pedig, hogy fel ne gyorsuljak (muhaha), énekelni kezdtem hangosan, éppen azt, ami a fülemben szólt. Tudjátok, milyen az, amikor az ember úgy énekel, hogy a fülében szól a zene… Na énekórák ide vagy oda, én biztos, hogy állati hamisan ordítottam, hogy “Én lennék a támasz/Minden fájó kérdésedre válasz/Ha elvesznél az éjben/Leszek én az a fény/A világítótorony tetején…”
Eljött a 10. km, ahol elvileg volt kaja. Gyakorlatilag már a világon semmi nem volt, na jó, volt víz meg tea. Ittam egy kis teát meg egy kis vizet és akkor eszembe jutott a megtalált gél. Úgy voltam vele, sose láttam még ilyet, de vagy azért nem érek be, mert végelgyengülésben elhunyok, vagy azért, mert kikészül a gyomrom az ismeretlen géltől.
Utóbbit választottam, kellett az az érem, na, egyszerűen bármit beáldoztam érte. A gél csodásan működött, semmi gondom nem volt, oké, sajnos nem is táltosodtam meg tőle, viszont stabilan tudtam hozni a kövi kilométereket, pláne, hogy egyszer csak a hátam mögött biciklista csilingel, hátranézek, hát jön a 10k mezőny, fiatal srácok
közelednek elképesztő sebességgel. Olyan jó volt őket nézni, ahogy suhannak el mellettem, adtak egy kis plusz lendületet is. Közeledett az óváros, és ahogy egyre beljebb értünk, annál több ember volt az úton, annál nagyobb volt a tömeg, a zaj, az ováció, a mindenkit megszurkoló olaszok és turisták hada.
Már nagyon fáradt voltam, a 15. km-en volt gyümölcs, ott ettem banánt, újabb tea, újabb víz. 16-nál éreztem, hogy ezt már nem hozom le kocogásból, ennyi volt bennem, ennyire volt elég a box edzéseken szerzett kondi és a testtudat. Fáradt vagyok. Nagyon. Ahogy elkezdtem gyalogolni, egyből hideg is lett, a hosszú felsőt visszaerőltettem magamra, és gyalogoltam, ahogy csak tudtam. Nem akartam már ott abbahagyni, nem azért jöttem ide, nincs is semmi bajom, csak hát tetszett volna edzeni, drága… De kell az az érem, ezt akarom már mióta. Nem hagyom ott nekik.
Így lamentáltam magamban, amikor csörög a telefonom, a férjem az, hogy hol vagyok és hogy jól vagyok-e, mondom, jövök, nyugi, nem álltam ki a g’cibe, mint Bolognában, itt vagyok, minden oké, de már csak gyalogolok.
Ahogy egyre hangosabb lett a mikrofon hangja, tudtam, hogy már csak egy kicsit ki, aztán vissza, aztán csak megkerülöm ezt a parkot és már ott is leszek, elkezdtem újra kocogni, nagyon fájt, de nem úgy, csak hát nagyon elfáradtam. És akkor megláttam a célegyenest, akkor már csak boldog voltam, nem éreztem mást. Hihetetlen, hogy 10 percet bent hagytam a szintidőben! A célban várt a barátnőm meg a párom, mindenki elégedetten
mosolygott. Én is. Remek verseny volt.
Szilvi-Szilvi 1v1. Én nyertem.
Firenze Marathon – Richter Berni, beszámoló
„Soha ne add fel, érd el az álmaid,
A kudarcok ne törjék a szárnyaid,
Gyerünk állj fel próbáld meg még egyszer,
Nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.”
Deniz – Egyetlen
Nagyon szeretem ezt a számot. A futós listám első helyén szerepel, mindig erre rajtolok. Annyira, de annyira nekem szól.
A Garmin órám szerint a novemberi maratonom volt a lefutott 11., de a legelső, amin célba éréskor elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Az elmúlt fél évem után magam se hittem el, hogy sikerülhet szintidőn belül teljesítenem. No de kezdem az elején.
Idén februárban egy kedves futótársam ajándékaként Salsomaggioreban versenyezhettem, a Verdi maratonon. 30 km-re szólt a nevezésünk, és még ott, a rajtban megbeszéltük, hogyha ezt sikerül jól teljesítenünk, akkor november végén elutazunk Firenzébe együtt egy teljes maratont lefutni. Sikerült. Amint hazaértem, már nyomtam is a nevezés gombot és hatalmas tervekkel, álmokkal kezdtem bele a felkészülésbe.
A Gizionokhoz, Barát Gabihoz május elején sikerült bekerülnöm a várólistáról. Neki már akkor panaszkodtam, hogy valahogy nem igazán érzem jól magam a futásban. Nem mennek a tempók, a lábaim se úgy teljesítik a parancsot, ahogy azt az agyam diktálná nekik, és így az örömérzés, amiért az egészet csinálnám, teljesen elmarad. Ráfogtuk a csapatváltásra, a sérülésre, és megbeszéltük, hogy elkezdünk mindent elölről, szinte a nulláról felépíteni. Novemberig van még 7 hónapom, így ha nem is lesz 4 óra alatti maratonom, de biztonsággal le fogom tudni addigra futni magát a távot. Jöttek az edzések, futogattam, és élveztem, hogy ismét pulzus kontrollal mehetek. Nekem ebben sokkal több volt a sikerélmény, mint amikor tempóra futottam.
Június közepén, az egyik edzés közben beakadt a lábam a bicikliúton egy kiálló térkőbe, és estem egy hatalmasat, rá a térdemre. Kivártam az első hetet, hogy lemenjen a gyulladás, de nem igazán akart javulni. Sétálni, futni bírtam vele, de a legkisebb terhelés után is éjszakánként fájdalomcsillapítóval tudtam csak elaludni. Nem jött jókor ez az egész, de elfogadtam a helyzetet és itt el is engedtem a megálmodott célidőt. De küzdöttem tovább legalább a távért, a feladás szóba se került.
Őszre kezdtem már egészen jól lenni a lábammal, megszoktam a fájdalmat, kiismertem, milyen mozdulatokra kell vigyáznom, vagy mit kell teljesen kerülnöm. Intervallozni például nem bírtam vele. Szeptember közepén volt a Wizzair félmaraton, ahol elkezdhettem tesztelni, hogy bírom vele a hosszabb távokat. És itt jött a második pofon: nem bírtam lefutni a 21 km-t, bele kellett sétálnom a végébe. Pedig nem futottam el az elejét, nem éreztem, hogy megviselt volna a meleg, vagy rossz lett volna a frissítésem. Furcsáltam is, de ilyenkor az ember mindenben kapaszkodót keres, és próbál magyarázatot találni az okokra. Gabival megbeszéltük, hogy semmi baj, volt egy ilyen verseny, majd következő hétvégén a hétvégi hosszú edzés jobb lesz. Nem lett. Ahogy az utána következő sem. És ekkor végre kezdtek előjönni a szokásos tünetek: magas nyugalmi pulzus, álmatlanság, kézremegés. A pajzsmirigyem ismét túlműködött. Elmentem vérévételre, ahol mindezt megerősítették a kapott értékek. Valahol ennek örültem, mert magyarázatot kaptam az elmúlt időszakra, de mivel október elejét írtunk, azt is el kellett fogadnom, hogy ebből bizony nem lesz november végén maraton. Írtam a szervezőknek, hogy szeretném elhalasztani a nevezésem következő évre. 25 EUR lett volna az átírás, amit sajnáltam kifizetni rá, így jött a B opció: lekocogom a 10 km-es távot. Nem lett volna szabályos, de tavaly Velencében ugyanígy jártam, csak akkor a gerincem miatt. Ott se szólt miatta senki semmit, még az eredményemet is átrakták a rövidebb távra. Ebben az olaszok szerencsére elég rugalmasak és nagyon jófejek.
És akkor érkezett a 3. csapás: piriformis. Egyik pillanatról a másikra elkezdett fájt a fenékizmom, de annyira, hogy már a sima járásban is akadályozott. Kihívás volt bejutni a munkahelyemre dolgozni. Ez volt az a pont, ahol a teljes versenyt elengedtem. Sőt! Azon gondolkoztam, hogy eladom minden futócuccomat, mert ebből kizárt, hogy még valaha is futás lenne. Úgy voltam vele, hogyha az élet ennyire másik útvonalra akar irányítani, akkor lehetek bármilyen szorgalmas, és kitartó, úgyis az övé lesz az utolsó szó, és nem fog sikerülni. Nekem pedig elég volt a küzdésből. Feladom!
Aki ismer, azt tudja, hogy dehogy adtam. Amit én egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom.
Nagy nehezen elkezdett hatni a kapott pajzsmirigy gyógyszer. Napról napra jobban éreztem magam. És eljutottam egy szuper gyógytornászhoz is, aki pár mozdulattal rendbe tette nem csak a fenekemet, de a térdemet is, amivel már lassan 5 hónapja küzdöttem. Úgy jöttem el tőle, hogy másnapra semmi, de semmi fájdalmam se volt. A szülinapomon ment már 5,2 km nagyon lassú kocogással. Persze pulzus a plafonon, tempó a béka segge alatt, de mentem, és csináltam, mert tudtam, hogy csak így lehet előbbre jutni. Itt már október legvégét írtunk, vagyis pontosan 1 hónapom maradt a versenyig. Írtam is Gabinak, hogy küldhet újra edzéstervet és akkor irány a Firenzei 10 km.
A 4 napos hétvégén rengeteget túráztam, hogy kicsit visszaszedjek az állóképességemből. Mentem, mint a sublótfiók. Volt olyan emelkedő, ahol nem kaptam levegőt, 180-as pulzussal azt hittem, onnan nincs tovább és a mentő visz majd haza. De azért lenyomtam. Aztán másnap visszamentem, és 25 percet rávertem az előző napi szintidőmre. Még egy futós csajt is leelőztem gyalogolva. Egyik nap pedig 48000 lépéssel kerültem este ágyba. De újra volt célom, és így kedvem is a felkészüléshez.
Annyira jól éreztem már magam, hogy november elején bekattant, hogy mi lenne, ha mégiscsak a maratoni távon indulnék. Osztottam, szoroztam a szintidővel, a tempókkal, a távval, és kiszámoltam, hogyha az első 10 km menne futva, akkor a többire maradna annyi időm, hogy sétálva éppen beleférjek a 6 órás szintidőbe. Szuper kihívásnak éreztem, amiért érdemes küzdenem. Ismét elkezdtem hajnali 4h-kor futni, mint valamikor régen, munka után pedig gyalogoltam, amennyit csak bírtam. Többnyire szintes útvonalakon, hogy ne legyen gondom a firenzei hidakkal.
Innen számolva összesen 20 napom maradt normális edzéseket futni, és felkészülni a maratonra. Megbeszéltük, hogy akkor az első 10 km-t futom, utána pedig séta-kocogás lesz felváltva, ahogy bírom majd.
November 30-án volt a verseny. Addigra magabiztosan ment már 20 km 6:30-as tempóban. El is terveztem, hogy megpróbálok 30 km-t futni, és csak 10-et gyalogolni. Végül 33 km-ig bírtam simán. Onnan is csak pár lépést kellett mindig visszább vennem, és tulajdonképpen az utolsó 2 km lett csak szenvedős. 4:28:10 alatt sikerült lefutnom az órám szerint 42,7 km-t. (6:17 min/km) Futottam már sokszor gyorsabban, de ilyen előzményekkel én röpültem aznap a boldogságtól. Szerintem nem lehetett volna ennél többet kihozni ebből az egészből. A női 50-es Korcsoportban még így is középmezőnyben sikerült végeznem, ami szerintem már önmagában sem egy rossz eredmény.
És hogyan tovább? A 2026-os Spar maratonra már megvan a nevezésem. Megnézem, mire jutok, ha egy teljes évet sikerül készülnöm rá, és nem csak egy szűk hónapot.
Vértes Expressz, 27 km – Tégény Vivien, beszámoló
3 éve járok a Trailrun versenyekre, szinte az összesen ott voltam. Mindig király a hangulat, profi a szervezés, gyönyörűek az útvonalak és nem mellesleg jófej futók járnak ide. 
A mezőny általában elég kemény, kb. mindig megvannak a győztes arcok, de folyton az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer valamikor én is ott állok majd EZEN a dobogón. 
Az idén ez már a 19.versenyem volt a virtuálisakat is beleszámolva, így őszintén eléggé megfáradtam. Tőlem szokatlan módon úgy mentem neki ennek a napnak, hogy lesz, ami lesz. Persze azért előre álltam, az esélyt meg akartam adni magamnak. 
A 27 km-es távnak a felénél volt a fordító, és addig elég jól ment. Gyorsnak éreztem magam, le is hagytam az előttem haladó női versenyzőt az egyik emelkedőn, de tartottam tőle, hogy a második része gyengébben megy majd. A fordítónál realizáltam, hogy második nő vagyok a távomon, így nem volt mese, nyomni kellett! Pláne, hogy a mögöttem levő, az imént említettek közé tartozik, akinek kb. bérelt helye van a dobogón.
A frissítésre, mint olyan, nem vagyok most büszke, mert hogy nem volt olyan… Azaz a pályán volt több lehetőség is, de sajnos a gyomrom aznap nem működött közre és nem vett be semmit, csak azt a 250 ml vizet, amit sikerült az egész távon elfogyasztani. Azt hiszem a sótablettát sem érdemes többet kihagyni..
A csípőm a 19. és 20. km környékén rendesen büntetett az elnagyolt bemelegítés miatt. (ebből is tanultam) A 21. km-t elérve kipipáltam az utolsó emelkedőt, az volt a “hegytető”, így az utolsó pár km-s lejtőn már azzal biztattam magam, hogy innen már csak lejt. Sikerült is belendülni, és csapattam lefelé. A cél előtt pár 100 méterrel egy másik Gizion várt és biztatott, ez megadta az utolsó löketet, legszívesebben a nyakába ugrottam volna.
Végül sikerült másodikként beérni a célba, szóval hihetetlenül boldog vagyok, de azt hiszem ezt a “vadalma” mosolyom elárulja.
Fotók: Trailrun.hu
baratrunning.com 