UTMB 2026 – Belus Tamás, beszámoló
Végre, végre, végre, ide is eljutottunk!
Miután Giczeri Zsolti beszámolójára egy hónapot vártunk, ma Belus Tomi is befejezte a 3 részes UTMB-sagat.
UTMB Mont-Blanc és Tomi kapcsolata viszonylag kiegyensúlyozott ❤
2018 TDS finisher
2019 TDS finisher
2021 TDS DNF
2022 TDS finisher
2023 TDS finisher
2024 TDS finisher
2025 UTMB finisher
2026 UTMB finisher
2027 ….
Pici ízelítő az elejéről, ha pedig a teljes beszámolóra kiváncsi vagy, azt a facebookon olvashatod el.
A linkeket az egyes részekhez a bejegyzés alján találod.
“Volt ez a szakasz az idei UTMB-n, ahol nem használhattunk a megszokott fehér fényű fejlámpát, vörös fénnyel kellett mindenkinek világítania. A világítás nem is jó szó erre, mi éjszakai terepultrások nem ehhez vagyunk szokva, nem mutatta meg a fény a tájat, csak volt ez a bíbor derengés a fejeken, egymás mögött sorban, arra sem volt elég, hogy kirajzolja a másik arcát, ha rá találtunk volna nézni. De nem nézett oldalra senki, csendben, magunk elé meredve meneteltünk a Bonhomme hágó felé, kopogtak a sziklákon a botok volfrám-karbid hegyei, és mintha mindenki próbált volna óvatosabban lépni, halkabban lélegezni, hogy ne törjük meg ezt a békét és ne múljon ez a pillanat soha. És ebben a puha békességben kezdtem lassan álmos lenni, pedig még öt órája sem voltunk úton, igaz hajnal egy volt, de én az első éjszakát mindig gond nélkül végig futom. Nem segített, hogy figyelni sem kellett igazán, nem nehéz ez a mászás még félhomályban sem, ebben a különös bíbor andalgásban gyorsan elkószálnak a gondolatok, tompul a fej, elkönnyülnek a mozdulatok. Ösztönösen és rövideket léptem, mindig a halvány piros körbe, ami egész lassan araszolt előttem a sziklán. Aztán kiértünk a fák közül, egyre magasabbra másztunk, bele a teliholdas éjszakába. Ilyen fényesnek még nem láttam korábban a holdat, egy könnyebb ösvényen le is kapcsoltam a Petzl-t, régi idők hősének éreztem magam tőle. Itt, a vörös fényes szakaszon halkult el először a verseny, és ez a csend olyan hirtelen jött, hogy szinte beleszédültem. Pár perce még egymást érték a hangrobbanások, szó szerint ezrek alleztak az út mellett, néha csak pár centire a fülünktől, hangfalakból dübörgött a mindenféle zene, az egyik DJ kamion előtt meg is álltam pár másodpercre táncolni. Én…táncolni…képzelhetitek 😀
És ez ment a rajt óta, csak percekre maradtunk szurkolók nélkül, és ha így is történt, még túl feszült volt a mezőny, hogy ezt értékelni tudja. És nehogy azt higgyétek, hogy most panaszkodni szeretnék arra, hogy az UTMB hangos, mert persze az, néha úgy éreztem magam, mintha a Tour De France-on tekernék az Alpe d’Huez-re, és higgyétek el, hogy ezek a tízezrek az út szélén alig szurkolnak hangosabban Blandine-nak vagy Ben Dhiman-nek, mint nekem vagy bárki másnak a mezőnyben. Hihetetlen érzés ez a tisztelet, szeretet és megbecsülés, ami árad felénk ezen a versenyen, nem néznek hülyének amiatt, mert hajnalban, éjjel, esőben, perzselő napon edzel, nem kérdezik, hogy mi elől futsz, nem mondják, hogy ez már nem egészséges, nem súgnak össze a hátad mögött, hogy mi bajod lehet, hogy miért teszed ezt magaddal, hogy ez MÁR NEM NORMÁLIS. Mert neki ez a normális, pont, mint neked, és kicsit őrültek ők is, talán még őrültebbek is, mint Te, hiszen nem ismernek, és mégis ott állnak órákon át, és addig kiabálnak, ameddig el nem megy a hangjuk.
És ez annyira, de annyira jó, ettől IS az az UTMB, ami.”
