maraton
SPAR Budapest Maraton – Sári Nóra, beszámoló
Az idő most tökéletesnek bizonyult, 15 fok sem volt. A nap is kegyeskedett a fenekén maradni a felhők mögött, akik viszont időről időre engedtek egy kis hűsítő vizet ránk. (Pedig mennyire zokon szoktam venni az esőben futást)
Egy év rehab – Juhász Erika
Előre szólok hosszú lesz, mint amilyennek éreztem is az elmúlt egy évet.
2019. május 13-án kaptam újra edzéstervet Gabitól, ami így nézett ki: 5x(1 perc kocogás és 3 perc gyaloglás)=20 perc
Az első heti összesítés 83 perc.
2020. május 11-i héten 74 km össztáv, benne 38 km-es hosszú.
Kicsit messzebbről:
2018. október 7-én a SPAR Budapest Maratonon koromnál fogva szerettem volna megfutni a legjobb időmet, ami eddig 3:58:57 volt. Készültem rá becsülettel, de az élet keresztül húzta a számításainkat. Az első km-en reccsent a térdem és vége lett az álomnak, mentő vitt el, majd műtét egy hónap múlva. Műtét után gyógytorna, porcfeltöltés… majd mivel december volt, csak edzőteremben erősítés, biciklizés, kocogás.
Készültem szép lassan a BSZM-re, de éreztem valami nem jó. Gabi kimondta nincs BSZM. Majd újabb orvos, újabb műtét, ahol kiderült ott volt a leszakadt porc, amit az első orvos nem talált.
Műtét másnapján ezt mondta az orvos: “Át kellene gondolni ezt a futás dolgot, mert amit bent láttam az alapján már nem fog futni, legalábbis maratont biztos nem.”
Nem volt elég, hogy fájt, minden bajom volt, teljesen sánta voltam (most is megszokásból többször bicegek), még ez is.
Újra gyógytorna, újra kínzás, de éreztem jó lesz. Májusban írtam Gabinak, hogy jó lenne elkezdeni, de nagyon nehezen vette rá magát, hogy ismét dolgozzunk, majd mikor írtam nem maratonra készülök, egyelőre járni tanulok akkor elfogadta.
Így kezdődött újra a mozgásom kint az erdőben, hogy ne lássa senki a kínomat. Kibicikliztem majd megcsináltam, amit kért – legtöbbször sírva, majd haza tekertem. Csak én tudom mennyi fájdalmat éltem át, hogy
mennyire legyengült a bal lábam, elvékonyodott a combom, de a térdem felett a folyadék ott lötyögött minden mozdulatnál. Állandó jegelés, gyulladáscsökkentők, minden, ami lehetséges. Minden hónapban egy
kis javulás, de tényleg kicsi. Közben az edzéstervek jöttek, soha nem hagytam ki egyet sem, pedig őrületbe kergetett a sétálás minden alkalommal kocogás közben, de ha ez volt előírva, ezt csináltam.
Augusztusban a Balatoni nyaralás alatt elmehettem a Napfelkelte félmaratonra, de csak kocogva bele-sétálva, hogy ne fájjon! Gabi nagyon izgult mi lesz, de végigmentem az első felét kocogva-gyalogolva a második felét gyalogolva, de szintidőn belül így is.
Szeptember 16-ával elmaradt valahogy a gyaloglás rész az edzéstervekből, de még mindig perc alapon.
Közben túrázni jártam, többek közt teljesítettem a Fjallraven 5 napos vándortúrát, és körbe tekertem 4 részletben a
Balatont az eredeti UB útvonalán. A súlyom nagyon lassan, de kezdett csökkenni, de a térdem még mindig nem volt az igazi.
Eljött a Chicago Marathon október 13-án, amikorra már 6:30-6:45 között tudtam kocogni, erre is kocogás-gyaloglás kombót terveztünk. Minden a terv szerint ment, és az amerikai hetek megkoronázásaként hasonlóképpen teljesítettük a NYC Maratont, ami újra hatalmas élmeny és meghatározó esemény a futóéletemben, sőt benne van a top 3-ban. Nagyon jól sikerült, végig mozgásban óriási energiával húztam be a fiam a célba!!
Itthon újra a dolgos hetek, de egyből feltűnt, hogy november 18-tól eltűntek a perc alapú edzéstervek, jöttek végre a km-ek, de még 30 km/hét alatt, aztán decemberre edzésben elértem a hétvégi 20 km-t.
Február már 60 km heti futással és 40 km Téli Margita túrával kezdődött, reálissá vált egy március végi maraton (Debrecen)
Nem szoktam ledöbbenni hétfő hajnalban, mikor olvasom a heti tervet, sőt kv-t készítek hajnal 4-5 körül és az az első, hogy megnézem, megemésztem a kiírtakat és próbálom beilleszteni a napjaimba.
Március már a maraton jegyében telt volna, ha a vírus mindannyiónk életét felül nem írja.
És most májusra eljutottunk a rehabos futó évem fordulójához, amit a futó barátaimmal töltöttem egy Velencei-tó körrel és plusz 10 km=38 km-rel.
Nagyon sokan felesleges dolognak tartják az edző által írt terveket.
Teljesen túledzett voltam mikor Gabihoz kerültem 2 éve, amit próbált helyretenni és felkészíteni az UTT-re, amit ha
magamtól készülök biztos lefutom előtte edzésként és kidőlök. Az is sikerült, sérülés mentesen felkészülni és lefutni is. Majd a műtétek után ez az év, benne gyógytornász, masszőr, jóga oktató , és Gabi hozott el idáig ismét. Magamtól vagy már abbahagytam volna, vagy menni se tudnék, mert a fokozatosságot nem tartottam volna be.
Ezzel a beszámolóval szeretnék köszönetet mondani, hogy nem csak az edzőm, hanem a lelki támaszom is, aki tartotta bennem a lelket a sérülés, majd a lányom külföldre költözése és férjem betegsége alatt is!
Ez az én sérülés utáni felépülésem története így az 50. évemhez közel.
Boldog évfordulót nekünk. ❤
Firenze Marathon – Répássy-Szabó Enikő
Nagy várakozásokkal indultam Firenzébe, de ezek elsősorban a városnak, az itthoni mókuskerékből való kiszakadásnak szóltak. Tökéletesen azonosulni tudtam az instrukciókkal, amiket Gabitól az edzéstervben kaptam a verseny előtt két héttel: „mindjárt megyünk enni Firenzébe. Meg lehet, hogy futunk is egy kicsit.”
A maraton épp egy hónappal volt a zempléni Panorámafutás után, a regenerálódásommal kapcsolatban voltak kétségeim. Ráadásul Gabi hihetetlenül megdolgoztatott az utolsó három hétben. Rengeteg feladatot kaptam, korábban még sohasem futottam pl. fokozókat. Jó stréber módjára megcsináltam mindent, olyan izomlázam volt, mint futástól már nagyon régen nem. Arról viszont fogalmam sem volt, milyen lesz városban futni, mennyire fogok pl. lassulni. Eddig egyszer futottam aszfaltos maratont, hét éve a Maratonfüredet, nem túl mérvadó eredménnyel (4:16). Gabi mondta, hogy 3:30 körül reális lehet beérnem, amit hittem is, meg nem is, de azért az olasz szervezőknél kialkudtam a 3-3:30-as kapuból indulást. Olaszokhoz képest roppant jól szervezettek voltak ugyanis, színkódos rajtszámot adtak, és szigorúan csak a megfelelő kapuból engedtek indulni.
A kiérkezésünk, a szállás, az előző napi vacsora mind nagyon jó élmény volt, Esztivel a rajthoz is simán odataláltunk, bár a tömeg és a lezárások miatt csak részben sikerült találkoznunk a többiekkel. Reméltem, hogy Fruzsival együtt indulunk majd, de őt sem találtam meg. Kicsit magányosan ácsorogtam a kék kapuban a sok hangosan jókedvű olasz között. Sikerült viszonylag jó helyről indulnom, így húztak a többiek, akik már az első pár kilométeren elég jó tempót diktáltak. A pulzustartományban bőven benn voltam, így gondoltam, hogy haladok velük, aztán majd legfeljebb lemaradok, ha nem bírom. Hihetetlenül jó volt a hangulat, az olaszok nagyon tudnak szurkolni, és óriási lendületet adott az élő zene (pl. AC/DC és Beatles teherautó-platóról, lelkes amatőr bandák előadásában). 5 kilométerenként voltak frissítőpontok, minden 5-ös végű kilométernél megittam két izót (azért kettőt, mert sehol nem töltötték tele a poharat), és minden kerek tízesnél két vizet (az időzített zselére). Azt nem mondom, hogy jól esett, egyáltalán nem kívántam sem enni, sem inni, vitt a feeling, de ez az ütemezett frissítés terepen már jól bevált, így ehhez tartottam magam.
Furcsa volt, hogy belém ütköznek, és én is másokba, meg a rengeteg eldobált szivacs, műanyagpohár. De ettől eltekintve nem hittem, hogy ennyire fogom élvezni az aszfaltos futást. Kb. 27 km-ig teljesen jól éreztem magam, nem fáradtam. Már nem emlékszem hányadik kilométernél Fruzsit is láttam, illetve ő vett észre engem, amikor párhuzamosan haladtunk és átkiabált a túloldalról. Nagyon jól esett a biztatás!
30 km körül már nehezebben haladtam, de mindig volt valami, ami kihúzott a gödörből. Egy-egy nekem szóló „brava”, érdekes látnivaló, vagy előttem futó fiú/lány, akivel próbáltam tartani a lépést. Tudtam, hogy a végére visszaérünk a belvárosba, sokan fognak szurkolni, reméltem, hogy majd ez is segít. 40-től azért már haldokoltam kicsit, és zavart, hogy az órám rendszeresen 600 méterrel többet mutatott a kiírt kilométerekhez képest, így nem tudtam, pontosan hogyan is kéne a végén beosztani az erőmet. Aztán egyszer csak eltűnt a 600 méter különbség, és hipp-hopp ott volt előttem a cél. Felemelő érzés volt a finishben szaladni, a kétoldalt morajló tömeg között, felejthetetlen élmény, jó darabig fogok élni belőle, azt hiszem.
3:25 lett a vége, azzal együtt, hogy a szervezők reggel kivettek az útvonalból 600 métert gázszivárgás miatt. (Nyilván ez okozta a rejtélyesen begyűjött épp 600 méterem eltűnését a cél előtt). Soha nem gondoltam, hogy 3:30-on belüli maratont fogok valaha futni. Ezért nagy köszönet jár Gabinak, aki nélkül a közelébe sem kerültem volna ennek az eredménynek! Mondjuk változatlanul terepen érzem igazán otthon magam, és a síkon futós képek láttán sírhatnékom van, annyira kijön, hogy milyen rondán hadonászok futás közben, de nem mondom, hogy ez volt az utolsó városi maratonom. 😊
baratrunning.com 