terep
Vadlán Ultra Terep – Belus Tamás beszámoló
Vadlán Ultra Terep 2020. október 5. 108 km, +3000 m szint. 11óra 25 perc.
Mondatok az öt fős élbolyból:
– Tomi nem lesz erős ez a tempó? „Bacsó Bence”
– Gyerekek. Erős lesz ez a tempó… „Halama Levi”
– Nyugi srácok, tök jó ez a tempó „Én”
– Ha 35-ig bírom veletek, akkor már be is tudok gyalogolni szintidőn belül „Madas Bálint”
– ………. „Dittrich Andris”
Már akkor gyanút kellett volna fognom, hogy Andris nem szállt fel a nem megyünk-e túl gyorsan vonatra. Na de ne szaladjunk ennyire előre, menjünk vissza szépen a reggel hat órai rajtba Cserszegtomajba, innen indul a Vadlán Ultra Terep. A verseny 4 év alatt úgy nőtte ki magát az egyik legjobb hírű terepultrává, hogy közben mindent megtartott, ami miatt ilyen sokan megszerettük a Keszthelyi-hegységet, Petit, Zalánt, és az egész Vadlános csapatot, a várakat, a Bazaltutca köveit, még a hét kiba&zott kilátót is – ezt a kicsi, mégis óriási versenyt, ami szerintem balatonibb még az UB-nél is. Szóval reggel 6, rajt, a zónában pedig az előző évinél sokkal erősebb mezőny sorakozott. A tavalyi második Dittrich Andráson kívül ott állt a vb ezüstérmes ultrafutó klasszis Halama Levi, az új generációból Bacsó Bence és Madas Bálint, néhány Spartathlon teljesítő, (Rácz Robi, Blaskó Misi) és olyan klassz futópajtások mint Székely Peti, Kováts Misi, Baranyai Balu, Sárdi Tomi, Kele Atti és még sorolhatnám. De ami még ennél is fontosabb nekem, hogy szintén a leghosszabb távon indult a testvérem, Elek-Belus Fruzsina is, akitől az elmúlt hónapok biztató edzéseredményei után szintén jó eredményt vártunk.
A rajt után rögtön kilőtt az Allaga Tomi vezette ötvenes élmezőny, a lámpáik fényét pár perc alatt el is nyelte a hajnali sötétség. A lassabban kezdő „százasok” közül azonnal meg is találtuk egymást Bencével, Levivel és Andrissal. Bence lámpája nem működött, még a rajt előtti másodpercekben is próbáltuk átkapcsolni normál módra a vörös jelzőfényről, de nem sikerült. Levit meg Bence beszélte le arról, hogy hozzon lámpát, „ő majd úgyis hoz”. András lámpáját meg inkább ne nevezzük lámpának, mert attól egy felajzott szentjánosbogár nagyobb fényt ad. Szóval egyedül nekem volt rendes lámpám, meg is nyugtattam a társaságot, hogy majd én világítok, ne aggódjanak, fel is tettem a Petzl Swiftet a legnagyobb fokozatra. Nem könnyű négy embernek egy lámpával futni, előbb én mentem elöl (akkor nem láttak rendesen), aztán a srácokat küldtem előre (akkor meg az árnyékuk zavarta őket). Szerencsére fél óra alatt átértünk Rezire (7 km), onnan pedig már nem kellett a lámpa. Levi zoknija borzolta még a kedélyeket a pont előtt, a túl rövid zokni miatt dörzsölte a cipő az achillesét. Persze a frissen alakult élboly-szakszervezet azonnal működésbe lépett. Bence a szüleit hívta, hogy hozzanak ki a pontra krémet Levinek, én a tartalék zoknimat készíttettem ki neki.
A villámgyors frissítés után jó tempóban kezdtük meg a Rezi vár felé vezető emelkedőt. Klassz kis csapat gyűlt össze, kedélyes beszélgetéssel ütöttük el az időt, például Muhari Gabi 18-as pályacsúcsáról, és az előttünk álló kilométerekről, nehézségekről. Allaga Tomit már a várba felvezető rövid oda-vissza szakaszon sem láttuk, pár üldözőjének tudtunk csak néhány biztató szót szólni. A kilátást idén sem csodáltam meg (pedig biztosan szép), helyette megkezdtük a rövid, de tartalmas lejtőt Zalaszántó felé. A lejtmenetben én keveredtem előre, mondtam is Bencének, hogy nem biztos, hogy jó, ha én megyek elöl, nem az erősségem az ilyesmi, na. Szavaim nem hatották meg őket, úgyhogy a műútig én vezettem a bolyt. Egy váltós lányt láttunk meg magunk előtt, hitetlenkedve néztük, hogy alig közeledünk felé, nagyon szép tempót ment. A mező előtti patakátkelésnél sikerült mindkét cipőmmel megmerülni a patakban, de annyi baj legyen. Amilyen meleg volt már akkor is, nem kellett attól tartani, hogy nem szárad meg majd a cipő vagy a zokni. A mezőre kiérve mutattam a távolban a hegytetőn fehérlő Buddhista Sztúpa fehérlő kupoláját. Itt már Bence vitte a tempót, gondolhatjátok, hogy milyet…egy éles balost el is néztek a fiúk, illetve elnéztek volna, ha nem rezeg az órám, hogy itt bizony éles forduló jön majd. Meg is beszéltük, hogy milyen fasza így együtt menni.
A szántói pontra érve (18 km) szépen elfogyott a narancsos a kulacsból, víz sem sok maradt, és a szakaszra bekészített sós-karamellás meg paradicsomos zselét is benyomtam. Ez a fegyelmezettség az evésben-ivásban az egész versenyen megmaradt, egy hibát vétettem csak, de az majdnem végzetesnek bizonyult. Soha nem iszom kólát, de versenyen nagyon jól szokott esni, főleg amikor már a végemet járom. Most viszont gyakorlatilag minden ponton ittam kólát, nem is keveset, a sótablettákat is azzal vettem be. Nem kellett volna. Az még hagyján, hogy az egyszerű cukrokat csak vészhelyzetben illik bevetni futás közben (vagy akkor sem) de a sok meleg szénsavas szar 6-8 óra alatt teljesen szétverte a gyomromat. De erről majd később. A Sztúpához felvezető rövid és meredek kaptatót nagyon szépen megfutottuk, megcsodáltuk az épületet, körbe is futottuk szépen, ahogy illik, és még a földön fekve fotózó is sikerült nem rálépnünk.
Tovább a teljes beszámolóhoz Tomi facebookos sportolói oldalára. >>>
A Sztúpánál. Pölz Anita fotója.
Crosskovácsi’20 Columbia Montrail – Gerlai Orsi beszámoló
Crosskovácsi’20 Columbia Montrail 18k
Ez egy nagyon jól szervezett, családi verseny, nagyon szép környezetben, a nagykovácsi kastélyparkban, az erdő szélén. Helyszíni nevezésre is van lehetőség, ez volt az én szerencsém, mert pár nappal előtte döntöttem el, hogy megyek. Nyár eleje óta Gabi unszolására eggyel többet futok hetente. Elengedtem a hosszú távokat, mert sem időm, sem igazán kedvem és agyam sincs hosszúakat futni, inkább rövid távok pörgős futására készültünk. Ehhez képest elég kevés verseny adódott arra, hogy fenntartsa a motivációmat, és kipróbáljam, mit tudok. A Libegő Trailt, amire gyakorlatilag január óta készülök, idén másodszor fújták le a COVID miatt. Pont jól jött ez a Crosskovácsi, hogy kihúzzon a motivációs válságból.
A versenyt megelőző hét járt egy bizonyos fokú pszichés lerongyolódással, mert–önként vállalt– náthakaranténban voltam otthon egyedül a fiaimmal 24/7. Szerencsére azért ki tudtunk mozdulni bringázgatni (ők ugrattak a bringáikkal, én próbáltam nem folyamatosan stroke-ot kapni), de a héten az egyéb edzések egy csütörtöki cardio-erősítést kivéve nem jöttek össze. (Minden rutinos beszámoló obligát része, hogy milyen kripli üzemmódban telt a verseny előtti hét, miért pont én hagynám ki ;-))
Szombaton már tudtam 7 km-t lazán kocogni, meg este jógázni. Ez megerősítette bennem, hogy maradéktalan a felkészülésem :). Vasárnap reggel családi kísérettel utaztam Nagykovácsiba. Döme ismerte a pályát az előző napi mtb maratonról, így azt is pontosan meg tudta mondani, hogy hol fog állni és a kezembe adni a következő kulacsomat, hogy ne kelljen a melegben mellénnyel futni. Nem beszélve a két törpe “hajrá Anya” lelkes sivalkodásáról. (Róluk így még versenyfotó is készült, annyira cukin adták ezt elő. Az apjukkal berekedésig biztatták az egész mezőnyt azon a ponton, ahova kétszer is visszatér a 18k pályája). Lehet-e nekem ennél nagyobb szerencsém???
Az órámon rajta volt a track, de ennek a versenynek annyira hülyebiztos jelölése van, hogy egyáltalán nem volt rá szükség. Az elágazásoknál kordonnal lezárták a többi lehetőséget, hogy csak a helyes irány legyen járható. Itt derült ki a számomra, hogy az órám is riaszt, ha irányváltás van :). Nyilacskák, szalagok igazítottak útba, és a tegnapi mtb verseny miatt még a nagyobb kövek/gyökerek is Soppec sprayvel voltak jelölve, nehogy a bringások defektet kapjanak, ez nekünk is jól jött. Nem sok szint van, Csipi szavaival élve “őszinte pálya, végig futni kell”. És hát a mezőny. Bemelegítgettem, jógázgattam épp egy félreeső helyen, távol a tömegtől, amikor egyszerre érkezett az erdőből a saját bemelegítő köréről Józsa Gábor és Németh Csaba. Az ő lánya is eljött, és mint később kiderült, U18 kora ellenére egy kivétellel elverte az egész női mezőnyt. Egyik jobbról, másik balról került ki, én meg csak bámultam. Volt még egy-két válogatott atléta, akiknek nem tudtam a nevét, nyilván a dobogón ők álltak később. Nekem klassz érzés volt, hogy egy versenyen futunk. Rajtuk kívül nem voltak túl sokan, kb. 30 nő a “hosszú”-nak mondott, 18 km távon.
Talán egy hátulütője volt a versenynek, hogy a naponta növekvő COVID esetszámok ellenére nem tették kötelezővé a szabad téri versenyközpontban a maszkviselést. Így nagyon kevés ember viselte, a tömörülés ennek ellenére látszólag senkinek nem okozott problémát. Nekem emiatt elég szorongósra sikerült a regisztráció és a rajt is, a rajtzónában én voltam az egyetlen, aki maszkban állt be– a leghátsó sorba… (lehet, hogy abban a tömegben én voltam az egyetlen, aki valóban látott — és kezelt– már lélegeztetett beteget.) Nem hiszem, hogy ezt annyira nehéz lenne megtenni a futóközösség érdekében, hiszen ruhát is hordunk, és az utcasasarokra sem pisilünk, mert az is egy társadalmi norma. De itt abba is hagyom, vitát nem szeretnék nyitni.
Magáról a futásról lesz talán a legkevesebb mondanivalóm. Az ACSK elv érvényesült: Ami A Csövön Kifér. Hosszú, elnyújtott emelkedők, helyenként elég nagy por és jól futható lejtők voltak, majdnem mind jól járható erdei út, összességében nem túl sok érezhető szintkülönbséggel. Csak néhány kövesebb lejtő viccelt meg a végén. Pár perccel a rajt előtt megettem az első adag gélt, ez korábban is bevált. 35 percenként ettem egy újabbat. Soknak tűnhet, de az én alkatommal, anyagcserémmel és a nagy intenzitású rövid versenyeken ez vált be. (hamarabb vége van a versenynek, mielőtt ettől kikészülne a hasam :))) A saját kulacs vizemen kívül 7k-nál vizet ittam a frissítőponton (műanyag pohárból, amit dobjak el nyugodtan, erre nem voltam hajlandó, mert nem volt hova), 14 k-nál az előre egyeztetett kulacseldobós-másik kulacs elkapós családi frissítés uuuááááá. Ez egy km-rel hamarabb már jól jött volna, na mindegy, a 14. km ezért volt hajtós.
A helyszínek, pálya elemei összefolynak, de most legalább észrevettem a Csergezán Pál-kilátót (volt olyan Budai Trail, amin simán elfutottam mellette, anélkül, hogy észrevettem volna :))). A hátsó sorból indultam, pár száz méter után levettem a maszkomat, elég sokat előztem. Pár km után már nem nagyon változott a mezőnyben elfoglalt pozícióm. Az első 10 km második felében még három lányt sikerült egymás után, hosszas, kitartó, emelkedőn sarkukban lihegést követően lejtőn megelőzni (hú de utálnám az ilyet!!!). Közülük a második a célban megköszönte és gratulált. Én is pont ezt terveztem, hogy nagyon megköszönjem a “nyulazást””(– az utolsó két versenyemen gyakorlatilag végig egyedül futottam, ez nem feltétlenül a maximumot hozza ki az emberből), és gratuláljak neki, de ebben meg ő előzött engem. A legjobb élményeim közé tartoznak ezek az euforikus beszélgetések. A harmadik megelőzött lány az utolsó pár száz méteren váratlanul a semmiből becsapódva visszaelőzött, nekem ott már nem volt puskaporom többre (eleinte nem is reméltem, hogy őt valaha befogom…)
Hetedikként értem célba a nők között. (felnőtt nő kat. 6. hely). 18km, Garmin szerint 436m d+, Strava szerint kicsit több. 1:38, 5:28p/km tempó. Ez utóbbinak örültem a legjobban, de amúgy mindennek is. Jól jött ez a spontán verseny, hogy kihozza belőlem a maximum erőfeszítést. Hogy érezzem, hogy ha nehéz is, de azért most éppen megy ez, ahhoz képest, hogy tesiből mindig csak kegyelem-jóindulat jegyeket kaptam, hogy nem rontsák le a kitűnőmet :))).
Köszi Gabi, bevált a noszogatás. De most egy ideig nem megyek versenyre, rossz érzésem kezd lenni a maszk nélküli tömegben. Ráadásul Tomi olyan gyönyörűt írt a Vadlánról, hogy még a végén szeretném megpróbálni– szigorúan örömfutós tempóban, hiszem ott csak úgy rúgok labdába…
baratrunning.com 