Vadlán Ultra Terep – Belus Tamás beszámoló
Vadlán Ultra Terep 2020. október 5. 108 km, +3000 m szint. 11óra 25 perc.
Mondatok az öt fős élbolyból:
– Tomi nem lesz erős ez a tempó? „Bacsó Bence”
– Gyerekek. Erős lesz ez a tempó… „Halama Levi”
– Nyugi srácok, tök jó ez a tempó „Én”
– Ha 35-ig bírom veletek, akkor már be is tudok gyalogolni szintidőn belül „Madas Bálint”
– ………. „Dittrich Andris”
Már akkor gyanút kellett volna fognom, hogy Andris nem szállt fel a nem megyünk-e túl gyorsan vonatra. Na de ne szaladjunk ennyire előre, menjünk vissza szépen a reggel hat órai rajtba Cserszegtomajba, innen indul a Vadlán Ultra Terep. A verseny 4 év alatt úgy nőtte ki magát az egyik legjobb hírű terepultrává, hogy közben mindent megtartott, ami miatt ilyen sokan megszerettük a Keszthelyi-hegységet, Petit, Zalánt, és az egész Vadlános csapatot, a várakat, a Bazaltutca köveit, még a hét kiba&zott kilátót is – ezt a kicsi, mégis óriási versenyt, ami szerintem balatonibb még az UB-nél is. Szóval reggel 6, rajt, a zónában pedig az előző évinél sokkal erősebb mezőny sorakozott. A tavalyi második Dittrich Andráson kívül ott állt a vb ezüstérmes ultrafutó klasszis Halama Levi, az új generációból Bacsó Bence és Madas Bálint, néhány Spartathlon teljesítő, (Rácz Robi, Blaskó Misi) és olyan klassz futópajtások mint Székely Peti, Kováts Misi, Baranyai Balu, Sárdi Tomi, Kele Atti és még sorolhatnám. De ami még ennél is fontosabb nekem, hogy szintén a leghosszabb távon indult a testvérem, Elek-Belus Fruzsina is, akitől az elmúlt hónapok biztató edzéseredményei után szintén jó eredményt vártunk.
A rajt után rögtön kilőtt az Allaga Tomi vezette ötvenes élmezőny, a lámpáik fényét pár perc alatt el is nyelte a hajnali sötétség. A lassabban kezdő „százasok” közül azonnal meg is találtuk egymást Bencével, Levivel és Andrissal. Bence lámpája nem működött, még a rajt előtti másodpercekben is próbáltuk átkapcsolni normál módra a vörös jelzőfényről, de nem sikerült. Levit meg Bence beszélte le arról, hogy hozzon lámpát, „ő majd úgyis hoz”. András lámpáját meg inkább ne nevezzük lámpának, mert attól egy felajzott szentjánosbogár nagyobb fényt ad. Szóval egyedül nekem volt rendes lámpám, meg is nyugtattam a társaságot, hogy majd én világítok, ne aggódjanak, fel is tettem a Petzl Swiftet a legnagyobb fokozatra. Nem könnyű négy embernek egy lámpával futni, előbb én mentem elöl (akkor nem láttak rendesen), aztán a srácokat küldtem előre (akkor meg az árnyékuk zavarta őket). Szerencsére fél óra alatt átértünk Rezire (7 km), onnan pedig már nem kellett a lámpa. Levi zoknija borzolta még a kedélyeket a pont előtt, a túl rövid zokni miatt dörzsölte a cipő az achillesét. Persze a frissen alakult élboly-szakszervezet azonnal működésbe lépett. Bence a szüleit hívta, hogy hozzanak ki a pontra krémet Levinek, én a tartalék zoknimat készíttettem ki neki.
A villámgyors frissítés után jó tempóban kezdtük meg a Rezi vár felé vezető emelkedőt. Klassz kis csapat gyűlt össze, kedélyes beszélgetéssel ütöttük el az időt, például Muhari Gabi 18-as pályacsúcsáról, és az előttünk álló kilométerekről, nehézségekről. Allaga Tomit már a várba felvezető rövid oda-vissza szakaszon sem láttuk, pár üldözőjének tudtunk csak néhány biztató szót szólni. A kilátást idén sem csodáltam meg (pedig biztosan szép), helyette megkezdtük a rövid, de tartalmas lejtőt Zalaszántó felé. A lejtmenetben én keveredtem előre, mondtam is Bencének, hogy nem biztos, hogy jó, ha én megyek elöl, nem az erősségem az ilyesmi, na. Szavaim nem hatották meg őket, úgyhogy a műútig én vezettem a bolyt. Egy váltós lányt láttunk meg magunk előtt, hitetlenkedve néztük, hogy alig közeledünk felé, nagyon szép tempót ment. A mező előtti patakátkelésnél sikerült mindkét cipőmmel megmerülni a patakban, de annyi baj legyen. Amilyen meleg volt már akkor is, nem kellett attól tartani, hogy nem szárad meg majd a cipő vagy a zokni. A mezőre kiérve mutattam a távolban a hegytetőn fehérlő Buddhista Sztúpa fehérlő kupoláját. Itt már Bence vitte a tempót, gondolhatjátok, hogy milyet…egy éles balost el is néztek a fiúk, illetve elnéztek volna, ha nem rezeg az órám, hogy itt bizony éles forduló jön majd. Meg is beszéltük, hogy milyen fasza így együtt menni.
A szántói pontra érve (18 km) szépen elfogyott a narancsos a kulacsból, víz sem sok maradt, és a szakaszra bekészített sós-karamellás meg paradicsomos zselét is benyomtam. Ez a fegyelmezettség az evésben-ivásban az egész versenyen megmaradt, egy hibát vétettem csak, de az majdnem végzetesnek bizonyult. Soha nem iszom kólát, de versenyen nagyon jól szokott esni, főleg amikor már a végemet járom. Most viszont gyakorlatilag minden ponton ittam kólát, nem is keveset, a sótablettákat is azzal vettem be. Nem kellett volna. Az még hagyján, hogy az egyszerű cukrokat csak vészhelyzetben illik bevetni futás közben (vagy akkor sem) de a sok meleg szénsavas szar 6-8 óra alatt teljesen szétverte a gyomromat. De erről majd később. A Sztúpához felvezető rövid és meredek kaptatót nagyon szépen megfutottuk, megcsodáltuk az épületet, körbe is futottuk szépen, ahogy illik, és még a földön fekve fotózó is sikerült nem rálépnünk.
Tovább a teljes beszámolóhoz Tomi facebookos sportolói oldalára. >>>
A Sztúpánál. Pölz Anita fotója.
baratrunning.com 