UTH – Csikós Beni, beszámoló
Sokszor féltettek gyerekkoromban, de a valóság az, hogy az én igazi mosolyom ott kezdődik, ahol a komfortzónám végződik.
Az UTH-s beszámolóm teljes megértéséhez, valószínűleg több fejezetnyi előzményre lenne szükség, de most maradnék a nem túl távoli múltban.
Az igazi célom egy 100 km feletti terepultra volt, hogy meg tudjam milyen fából is faragtak. Ehhez egy elég intenzív felkészülési időszakra volt szükségem. Szerencsére megtaláltam a Gabit, aki a legnagyobb segítség volt ebben. Alárendeltem mindent a célomnak. A magánéletem rohamosan felborult, mégis úgy éreztem jó irányba haladok. Mindent megtettem az edzéseken és azonkívül is, hogy támogassam a célt, és nem tettem olyat, ami felesleges volt. Persze ezek is
folyamatosan alakultak.
Az UTH előtti héten felmondtam a munkahelyemen. Itthon töltöttem az időt pihenéssel és edzéssel, valamint rengeteg “nosztalgiával” és vizualizációval. Annak ellenére, hogy egy éve kezdtem futással foglalkozni, a fejemben semmi kétség nem
volt a futással kapcsolatban. Sőt inkább a két érem, a 15 órás tempó volt a vágyam.
A verseny napján sikerült napközben aludni, úgy éreztem mindenből bepakoltam egyet, plusz egy tartalékot, így viszonylagos nyugodtsággal indultunk el a helyszínre. A rajtban üres fejjel álltam, mintha nem fogtam volna fel teljesen, hogy itt vagyok. Aztán jött a rajt. Az első 20 km-t tőlem szokatlan módon zene nélkül tettem meg. Közben is csak analizáltam magam, néztem a többi futót és haladtam. 15-20 perccel a tervezett idő előtt voltam, ami az első frissítő állomást érinti, mégis sokan száguldottak el mellettem. Kellemesnek éreztem így is a tempót és nem rohantam senki után.
Dobogó-kőig tartottam ezt a tempót, ahol vártak rám a segítőim. A nővérem Melinda és a legjobb barátom Krisztián volt, akik végig követtek az utamon. Sosem csinált még egyikőjük sem ilyet. Mégis a koromsötét hegytetőn, villámgyors információ váltás mellett már az első alkalommal olyan flottul csináltak mindent, hogy egy tucat embert megelőztem. Ezután zene be, és rohantam Pilisszentlélek felé. Ezt a szakaszt eléggé élveztem, aztán történt valami. Az erőm csökkent, elkapott a fejfájás, a bőröm is olyan érzékennyé vált, hogy minden zavart, ami hozzáért. Előtte sikeresen elfrissítettem magam sajnos 45 gramm gélre lehúztam 45 gramm izót. Semmilyen irányba nem akart megmozdulni. Így csökkentettem a tempót, kihagytam a következő gélt, de a só-ra és a folyadékra figyeltem.
Szentlélekre érve már a tervhez képest szerzett előnyöm odalett. Ekkor fejben még mindig úgy éreztem, hogy csak önmagam nézője vagyok és nem a szituáció irányítója. Itt is egy gyors frissítés még mindig nagyjából sötétben. Van egy világítós/villogós cipőfűzőm, amit a derekamra kötöttünk, így a sok fejlámpa között könnyen felismerhető voltam.
Indultam tovább Marótra. A fejfájás megmaradt, ez a hajnali átállás keserves volt. Egyszerűen álmos voltam és fáradt, de nem úgy, mint futás közben, hanem mint amikor az ember egy buliból utazik hazafelé és még ébren elkapja a másnaposság kezdete. Gyomor problémám itt már nem volt. Kicsit visszavettem és tartottam a 67 grammos óránkénti CH-t.
Volt már bennem 300 mg koffein, ittam egy gyors kávét és mentem is tovább.
Dömös felé a tempóm közepes volt, viszont a lefelé tartó részeken nem tudtam haladni. Előjött a régi “barátom” az oldalszúrós bordaközi fájdalom, ami minden egyes jobb lábra zöttyenés esetén benyilalt. És bizony, ha az ember le akar futni Dömösre jó tempóval, akkor ott sokszor zöttyen. Így másfél-két perccel lassabban haladtam kilométerenként,
mint gondoltam.
A frissítőpontra érve elég gatyán éreztem magam, és ott láttam feladni nálamnál felkészültebb versenyzőt. De nekem ott volt Krisztián, aki megoldotta, hogy be tudjon jönni rollerral, mivel autóval nem volt megközelíthető a pont. Kaptam egy kis vizes hűtést a fejre, aztán go. Itt egy lélektani határ volt. A Prédikáló-szék egy tiszteletreméltó szintemelkedéssel rendelkező szakasz, főleg úgy, hogy már több mint 54 km volt a lábamban. Felértem a hegyre, majd a másik oldalon egy kis tollászkodás után futottam le Lepencére. Meglepő módon a tervemhez képest, ez sikerült a leggyorsabb szakasznak.
Lepencére óriási elánnal és jókedvvel érkeztem. Sajnos ennek meg is lett az eredménye, mert itt is rosszul frissítettem. Még bőven a reggeli órákban jártunk, de már a karszárat és sapkát is vizeztük, hogy ne legyen gond.
Örömmel mentem kifelé, mert tudtam hogy jó szakasz jön. A Jenő kunyhóig tartó szakasz egy részét gyalogoltam. Aztán onnan jött a Spartacus, amit imádok. Edzésen csak a porfelhő látszik mögöttem, mert a technikás szép szakaszok mindig felvillanyoznak. De most egyszerűen nem ment. Nem hajlott a lábam nem volt benne erő. Gyalogoltam. Ez beindítottam a fejemben a küzdelmet. Gyakorlatilag Szentlászlóra is futómozgásnak nem mondható kalapálással estem be.
Itt viszont amit kaptam, az egy csoda volt. A faluban az emberek bíztatása, a crew hozzáállása nagyon jó érzés volt. Aztán odaértem a kocsinkhoz. Mindent kaptam egy pillanat alatt. Jeget a nyakamba, a kezembe, a sok édes dolog helyett citromosat. Egyszerűen úgy összeraktak, hogy egy szabályos upgradet kaptam. Úgy indultam el, mint aki kapott két új lábat is.
És az igazi nagy dolog az volt, hogy itt érkeztem meg fejben is. Teljesen véletlenül pont a Show must go on indult el. Én repültem a patak partján lefelé, miközben hullottak a tehertől és az örömtől vegyes könnyeim. Milyen szerencse, hogy vizes sapka és napszemüveg is volt rajtam. Ez a rész a másik kedvencem, ahol pont a múltheti esőzésben végeztem el a vizenjáró tanfolyamot. Eddigre több táv is összegyűlt és tempóm a rövidebb távon haladókkal volt hasonló. A saját mezőnyömből megkérdezte valaki, hogy mit doppingoltam, én pedig csak büszkén válaszoltam, hogy jó a csapatom. Visegrádig elég jól mentek a dolgok.
A következő ponton ismét egy nagy szerviz, a nyakamba, a sálba, a sapkám alá és a karszárba is kaptam jeget. Itt már elengedtem mindenfajta tervet és lelki megnyugvást hozott a részidőm. A könyökhajlatba rakott jég olyan jól szolgált, hogy Visegrádig úgy mentem fel, hogy a combom végig libabőrös volt. Felfelé erőteljesen meneteltem, aztán viszont kezdtek a dolgok rosszra fordulni. A jobb térhajlatomban a belső ín elkezdett fájni. Emiatt a sarkam nem tudtam hátra emelni. Így a síkon és lefelé történő fután rémálom volt.
Felfelé viszont bírtam. Ezzel a tempóval Pap-rét olyan messzinek tűnt, mint a jövő évi verseny. De a fókuszt és jó kedvet nem vesztettem el. Próbáltam minden futót biztatni legalább egy szóval, akivel találkoztam.
Ez a frissítőállomás szintén autók elől elzárt területen volt. Ide Krisztián érkezett rollerrel, aki szintén nagyot küzdött, mert a
túlmelegedés miatt, 4 kilométert tolta a 25 kilós masinát, hogy odaérjen mire megérkezem. Szintén kaptam egy teljes pakk jeget és egyszokásos jó frissítést.
Ezután érkezett az igazi feketeleves. Ennek a szakasznak az elejét egész jól hoztam, nagyjából felfelé kellett menni. De lefelé nem tudtam, főleg nem meredeken. Az olyan szakaszokon két bottal kb séta tempóval haladtam. Próbáltam adaptálódni, lépéshosszt vagy irányt, formát változtatni, de semmi. A Hétvályús-forrás emelkedőit ugyanolyan gyorsan másztam meg, mint akikkel összefutottam, de lefelé a vonuló gleccser szintjén lehettem. De fejben szó sem volt a feladásról.
Biztos voltam a teljesítésben főleg, hogy még bőven időben voltam. A lábam dagadt én pedig már a versenyen elkövetett hibáimat, gyengeségeim elemzését folytattam, és terveztem a jövő évi UTH-t.
Közben kiterveltem, hogy a Skanzennál milyen szervizre lesz szükségem, előre is telefonáltam.
Egyszer csak megláttam az aszfaltot és tudtam, hogy innen már jó lesz minden. Beültem a sátorba, lejegeltük a combomat. Parragh Dani is ott volt (Giczei Zsolti, Gizion-csapattárs kísérője). Tőlük kaptam kölcsön egy masszázs pisztolyt, amiért nagyon hálás vagyok. Még egy kis asszisztált nyújtást alkalmaztun k. Cipőcsere és nyomás. A csapatom itt is elképesztő munkát végzett, mindent kaptam a kezemre, a lábamra, a kötelező felszerelést is ellenőrizték. Akikláttak bejönni nem gondolták volna, úgy mindjárt úgy szaladok mint egymegvadult állat. Amikor sarkon voltam, valaki rám szólt, hogy milyen szépen futok ennyi kilométer után is. Ezután persze lassítottam egy közepest tempóra és átadtam az érzésnek magam, hogy igen ez már a
vége.
Végül a 17 óra 29 perces idővel futottam be, ami ekkor már egyáltalán nem érdekelt. A családom többi tagja otthonról izgulta végig az eseményeket. Mivel ezen az eseményen csak a helyezettek kapnak szalagot, ezért készítettek nekem ők, ami nagyon jól esett.
Most, hogy erre az eseményre visszagondolok, valamint előtte álló időszakra kijelenthetem, hogy ez nem a cél volt, hanem inkább a kezdet. Biztos, vagyok benne, hogy az elkövetkezendő életszakaszom ilyen vagy ehhez hasonló eseményekről és próbatételekről fog szólni.
Hálás vagyok mindenkinek aki valamilyen módon akárcsak egy szóval is támogatott! Ezer köszönet a kis csapatomnak, akik tökéletesen teljesítettek. Mindenkinek ilyen segítőket kívánok a versenyekre!
Fotók: Terepfutás.hu
baratrunning.com 