UTH-Szent László Trail – Szabó László, beszámoló

Posted on 2026.05.27. Updated on 2026.05.27.

Valószínűleg nem lesz rövid, úgyhogy vagy dupla kávét főzz le, ha el akarod olvasni, amíg a végére érsz, vagy jó lassan kortyolgasd a szimplát!  Keresem még, hogy mi lehetene egy jó alcíme ennek a beszámolónak. Majd amire a végére érek talán eszembe jut valami frappáns. Ha nem hát akkor így marad. Egyébként, ha magát csak a versenyt nézném a rajttól a célig akkor biztosan valami olyasmi lenne, hogy háború a gyomrommal, vagy az ISO bosszúja. De ez a beszámoló nem csak ezt az idő sávot öleli magába. De eljutunk majd ehhez a részhez is.

Az utolsó pozitív beszámoló majdnem 1 éve a Szentendre Trail-ről született tőlem. Azóta csak egyet írtam a sérülés miatt feladott Vadlán 54-ről, ami annyira letargikusra sikerült, hogy Gabi inkább megtartotta ezt négyszemközti olvasásra. Nem is baj. Sőt…

Az utána lévő időszak az valami olyan mélyre vitte az életem sporthoz kötődő részeit fizikailag és mentálisan is, hogy voltak napok (szinte csak olyanok), amikor komolyan gondolkodtam rajta, hogy akarom-e én ezt tovább csinálni. Az edzések szarul mentek, gyanakodtam én már mindenre. Lime kórra a begyűjtött kullancsok miatt. Covid típusú fertőzésre, mert amikor nem tudod mitől vagy szarul, csak szarul vagy, akkor ez már egy magyarázat lehet rá. De diagnosztizálva semmi nem lett. Gyakorlatilag 2025 utolsó negyede ebben a kiváló hangulatban telt el. És ha az emberben dolgoznak a kétségek, akkor az univerzum általában megadja rá a lehetőséget, hogy megrágd mit is szeretnél a jövőben. Ezt nekem egy bokaficammal adta meg rögtön január elején. Lehetett gondolkodni, hogy akarom-e még a futást. Ha nem, milyen jó lesz már pihengetni itthon meló előtt, vagy után… Itt az alkalom az előpróbának. Pár nap alatt világos lett. Hát persze, hogy futni akarok. Mikor mehetek már?  Regeneráció, boka erősítés, próba kocogás napról-napra, hétről-hétre.
És itt valami átkattant bennem minden tekintetben. Ha bizonyosság van, hogy mit akarsz akkor jön a motiváció, jönnek a jól eső edzések.

A mérlegre állva rájöttem, hogy nem kevés plusz is felszaladt ahhoz képest, amit a futáshoz ideálisnak tartanék. Úgyhogy meg kellett reformálni némileg a kajálásomat is. Úgy számoltam, hogy nagyjából 7 kg-t kell ledobni magamról. Ezt kicsit még túl is toltam. Volt, hogy 9 kg-mal mutatott kevesebbet a mérleg az induló súlytól az UTH előtti héten.
Valamikor a Bodri Trail után felvetettem Gabinak, hogy ha lehet tegyünk be még egy futó edzést a heteimbe, mert úgy éreztem kell ahhoz, hogy stabil tudjak lenni 84 km-en keresztül. Nem kellett tőle kétszer kérni. 🙂

Így kerültem a Pünkösdi hétvégére szerintem életem futó formájába. Edzettséget, stabilitást, állóképességet nézve abszolút az eddigi legjobb csomaggal állhattam oda a rajtba vasárnap éjjel 2-kor, nagyjából 1 óra alvással a verseny előtt (na jó ez nem volt így ideális).
Mentálisan teljesen rendben voltam. Ha valamit igazán akarok, akkor ez a része nekem viszonylag könnyen megy. Fókusz van, akarat van, és végig is megyek. Célidőre nem vagyok elég kompetitív, de célkapura igen. És ezt a kaput igazán akartam.
A mantrák megvoltak és előre elhatároztam, – mivel a pálya teljes hosszát ismertem – hogy mindig csak a következő frissítő pont létezik. Nem gondolkodom Dobogókőnél, hogy milyen szar meredek lesz a Vöröskő, mert rohadtul nem számít ott akkor még, és csak szétesek tőle meg a beláthatatlan távtól. Mindig csak a következő frissítőpont és az odáig tartó út a lényeg. Az a fókusz.
Nyugodt és koncentrált voltam a rajtban. Az előre beharangozott “csendes rajt” hála az égnek nem volt csendes, úgyhogy még a hangulatát is imádtam. Az első olyan rajtom volt ami éjszaka, sötétben zajlott. Tetszett a feeling. Visszaszámlálás, rajt…
Na és ami ezután történt fizikálisan teljesen más volt mint amit elterveztem. 🙂

Miért is lenne valami egyszerű és tervszerű, ha lehet az ellenkezője is. Na jó, mondjuk az a része, ami rajtam múlott azt azért próbáltam a jó mederben tartani. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az elejét nem futom el. Ez pipa. Ennek ellenére már úgy ömlött rólam a víz 5 km után, mintha dél lenne és tűző nap. Folyadék pótlás ment, viszont a Lajos forrásnál már elkezdtem érezni a gyomrom. Jó dolog az ivás, csak az már nem annyira, ha az nem akar felszívódni. Az előre, hónapok alatt begyakorolt és működő frissítés gyakorlatilag másfél óra alatt omlott össze. Dobogókőre úgy értem fel, hogy a tervezett szénhidrát mennyiséghez képest már mínuszban voltam. Ennek ellenére az időm abszolút a tervezett volt.

A ponton várt a párom és a tesóm. Ők voltak a csapatom. Plusz egy ismerős, aki a párját frissítette, de mellette nekem is nagyon sokat segített mindenhol, ahol találkoztunk. Próbáltam kicsit magához téríteni a gyomrom, meg lehűteni magam a kútnál. De a dömösi frissítőig sem változott semmi. Tempó ment, a szénhidrát kevésbé. A hasam hol kotyogott, hol görcsölt, de távozási szándékot egyik irányba sem jelzett komolyabban. Pedig lehet jobb lett volna utána. Ez így elég patt helyzet volt. Ennek ellenére a Vadállóra, majd onnan a Prédire egészen jó tempóban sikerült felmászni. Úgy éreztem inkább a felfelék mennek, mert ott nem rázkódik a hasam. Kis öröm is öröm. Lepencére lefelé egy-két félreállást leszámítva, ahol pár másodpercet megint gondolkodott a gyomortartalmam, hogy kint vagy bent (végül mindig bent) folytassa a napot, haladtam rendesen.

Az időm még a lepencei ponton is rendben volt. De mihez képest is volt rendben?
Úgy számoltam, hogy a Sub 12-höz nagyjából életem futónapját kell kifognom. Ez elég gyorsan eldőlt, hogy nem az a nap lesz. Viszont a vastagon Sub 13 az bennem van és ezzel az idővel én maximálisan boldog lettem volna. Szóval ehhez képest a részidőm simán jó volt. Meg a lábaim is. A világon semmi baja nem volt a lábaimnak. Ami nálam ritka és örömteli. Fejben is stabilan tartottam magam. Egyedül még a dobogókői mászáson jöttek negatív gondolatok, hogy ez ilyen állapotban hosszú nap lesz, de hamar elhessegettem őket és azt mondtam, hogy előbb-utóbb rendben lesz az is, ami most nincs. Csak haladni kell.

Na vissza Lepencére. Frissítés. Mivel az ISO abszolút nem akart menni megígértették velem, hogy tolok egy gélt, aztán ha bentmarad az sem baj, ha kijön akkor meg megtörtént a reboot és akkor annak örülünk. És ezen a napon ezzel lett meg a megoldás. Gél be, pár perce rá szétlövés a bentmaradásért az út szélén, majd haladni tovább. Szinte minden egyes alkalommal ezt el kellett játszani, de minden egyes alkalommal bent maradt, ami bement. Ez szűk óránként jelentett egy gélt és egy félreállást. Viszont a köztes időben viszonylagosan nyugodt gyomorral tudtam haladni. Leszámítva a Pilisszentlászló -Visegrád közötti szakaszt, mert ott vagy kiesett egy gél az övemből vagy nem készültem eléggé erre a megoldásra fel Lepencén, de ott nem volt gélem. Maradt a már felhigított ISO, ami megint megkotyogtatott. Elképzelésem sincs, hogy egy elvileg hígabbra kevert cucc, aminek ugyanaz az összetevője, miért nem tudott működni aznap a géllel szemben. Ez még rejtély számomra.

Visegrádra így elég rottyon, de beértem. Itt magamhoz vettem az összes gélt, ami be volt készítve. Volt azért bőven. Be is toltam ott egyet helyben. Jöhetett a jégtartós sál, sapka, karszár, mert addigra már megjött a meleg is. Terv szerint innentől a segítőimmel már nem volt találkám. Pap-rétre nem akartam, hogy begyalogoljanak helyismeret hiányában, meg amúgy sem. A Skanzennél meg van minden, amivel össze tud rakni a crew arra a maradék 7 km-re.

A Fellegvárhoz felfelé nagyjából rendben voltam. Fent, – ahogy tavaly, idén is – fejben röhögök a “teraszos turisták ábrázatán”, akik nem nagyon értik kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk ott, koszosan, csapzottan, büdösen, és miért örülünk úgy a kút vizének, mint a középkori filmekben az éhező koldusok a száraz kenyérdarabnak. Ez a látvány mindig feldob. 🙂

Innen Pap-rétig hol jobb, hol lassabb tempóban, de haladtam. Azt persze láttam, hogy már lassulok, de még mindig rendben voltam. Fájdalmam nem volt, csak fáradtság. Az meg ezzel a sporttal jár, úgyhogy említést sem érdemel.
Ponton jég, víz, hűtés, mosakodás és jöhetett a két utolsó tüske. Jött. Meg is csapott. A Vöröskő még csak kicsit, de ha a futásban lenne rászámolás, akkor a Nyergesen már biztos kaptam volna egyet. Ott jött ki az a szénhidrát hiány, amit okozott az egész napos harc a gyomrommal. Elfogyott az energia. És hiába volt rendben a lábam, nem görcsölt nem fájt.( Ez a jövőre nézve mondjuk azért több mint bíztató.)
Azért a tetőre valahogy csak feljutottam, de innentől már szinte egészen a célig csak vánszorogtam az addigi önmagamhoz képest. Persze a tempónak az sem tett jót, hogy ezen a szakaszon már kaptuk telibe a napot árnyék nélkül. A Sub 13 már bőven a múlté volt. De valahogy nem voltam csalódott miatta. A Skanzeni pont és a szentendrei kutak még percekre tudtak javítani az állapotomon kb annyira, hogy ne főljek meg teljesen, de nagy futást már nem tudtam rendezni a patakparton sem. Pedig egyszer tök jó lenne itt verseny végén legalább 6 percesben rohanni. 🙂

Azért a belvárosi macskaköves részre még össze tudja szedni magát mindenki, így én is végig futottam a kis hídtól a célig. Jöttek a tapsok az emberektől és kiderült, hogy hiába változott a rajt-cél helyszíne. Ez ugyanaz a felling. Max egy kicsit jobban kell erőlködni fel a templomhoz. 🙂

A célkapu, amit akartam már mögöttem, a vizes törölköző és az érem a nyakamban. A párom és a tesóm mögöttem álldogálnak, amíg kicsit megnyugszik a szervezetem a pihenő padon. Nincs ennél jobb érzés egy teljesített ultra után. Ez a napom az övéké is, meg persze Gabié az edzőmé is. (Hiányoztál onnan! ) Köszönöm nekik. Hálás vagyok mindenért.
Aztán miközben a jutalom pizzáinkat ettük és a  korsó csapolt búza sörömet kortyolgattam Szabi a Pék éttermében, beszélgettünk az élményekről. Eszembe jutott az, hogy honnan jutottam el idáig. Az jutott eszembe, hogy a térd műtéteim után hány évig mondogattam magamnak, hogy én már nem tudok futni… És nem is futottam. Aztán valahogy csak elkezdtem.
És mostmár azthiszem gondolhatom azt, hogy egy kicsit még is tudok futni. 

UI: Alcím nem lett. 🙂