Piros85 beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Nehéz ilyenkor szavakat találni. Ezt a versenyt még emésztenem kell, és nem azért, mert ez a nap olyan különleges lett volna. Nem volt olyan felszabadult, mint a Kaptárkövek, olyan szép, mint a Less vagy a Bükki Hard, és messze messze nem volt olyan eufórikus mint az UTH. Nem a versenyt kell emésztgetnem, hanem a következményeit. De kezdjük az elejéről…ha nincs kedved/időd, csak ugord át a következő bekezdéseket. 🙂

AZ ELMÚLTNYÓCÉV
10 éve kezdtem el futni, nyolc éve futottam az első terep maratonomat, hét évvel ezelőtt pedig már ott voltam a mezőnyben az UTH előd T50-en. Az első pár évben egész sokat fejlődtem, egyre hosszabbak lettek a távok, okosabbak a futások, sokat is edzettem és az elérhetetlennek tűnő célokat sem gondoltam elérhetetlennek. Aztán 4-5 évvel ezelőtt megállt a dolog. Persze sokat futottam, jártam a versenyeket (ekkor már szinte kizárólag terepen) és egy picit minden évben sikerült előre lépnem. De mindig csak picit. Közben néhány sporttársam, akikkel sokat versenyeztem együtt valahogy gyorsabban haladtak. Jó lenne, annyit fogyni, mint Biriki Atti, jó lenne annyit edzeni mint Koltai Dani, jó lenne jó lenne jó lenne…De amikor több áldozatot kellett volna hozni, valahogy sosem voltam elég elszánt. A 2007-es 80kg közben szép lassan 90kg-nál is több lett, én meg néztem a versenyeken a legjobbakat és az utánuk jövő 15-20 srácot. Nekik persze könnyű volt 😀 Ha én ilyen vékony lennék, ha lenne időm a hétvégi hosszúkra, stb stb. Aztán 2015 őszén elpukkant az agyamban valami. Arra jutottam, hogy elég volt az álmodozásból. Vagy elkezdek úgy dolgozni azokért a célokért, ahogy kell, vagy hagyjuk a francba az egészet. Jöjjenek az örömfutások, a sok sok komfortzóna, és az UTMB-t meg felejtsük szépen el.

UTH 2016
Beneveztem tehát az UTH hosszúra (mert a rövidre betelt a limit), és igyekeztem az erőmhöz időmhöz mérten mindent elkövetni, hogy jól is sikerüljön. Ma már persze látom, hogy miket szúrtam el akkor, de ez a lényegen nem változtat. Akartam azt a versenyt, és meg is dolgoztam érte. Hiányzott vagy 10 db hosszú edzés a lábaimból, de igyekeztem annyi szintet összeszedni a hétvégi Tokaji-hegyi futásokon amennyit csak lehet. Közben Fruzsi már szakember irányításával készült, Barát Gabi készítette fel a versenyekre, és Fru engem is bíztatott, hogy lépjek be én is a csapatába. Abban maradtunk, hogy az UTH-t még megcsinálom egyedül úgy, ahogy tudom, aztán utána megkeresem Gabit. A verseny óriási élmény volt, olyan, amiből hónapokig erőt tudtam aztán meríteni. 50. lettem, 18:07-es idővel és kevés nálam boldogabb ember lehetett a mezőnyben.

GABI LETT AZ EDZŐM
Egy héttel később beszéltünk Gabival. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék elérni, mit várok a közös munkától, és hogy mennyi időt és energiát tudok az edzésekre fordítani. Elkezdtek jönni az edzéstervek, amiket eleinte azért nem vettem túl komolyan. Gabi persze igyekezett szembesíteni vele, hogy ez így hová vezet (és hová nem) de nem éreztem, hogy túl nagy tétje lenne a dolgoknak. AZ UTH még messze volt, azok a versenyek pedig, amikre ekkortájt eljutottam, valahogy nem tudtak kibillenteni ebből az állapotból. A tavalyi P85 kb ennek megfelelően sikerült. 40. lettem éppen 11órán kívüli idővel, óvatosan, az erőt beosztva és semmit sem kockáztatva futottam. A téli alapozás nem sikerült túl jól, a tavaszi edzéseket/versenyeket is sok minden akadályozta, így mire észbe kaptam, már ott is álltam újra az UTH rajtjában. A súly kb. mint tavaly (93 kg) de a pályát és önmagamat is jobban ismertem már, plusz ott volt a lábamban egy teljes Gabival végigedzett év. Nem is maradt el az eredmény 🙂 27. lettem 16:57-el, több mint egy órát javítva a 2016-os időmhöz képest. Öröm, boldogság, talán mégis van keresnivalóm ebben a sportban, szépen csökkent a különbség az élmezőny vége és közöttem.

FORDULAT AZ EDZŐTÁBORBAN
Tudtam persze, hogy valamit kezdeni kell a súlyommal. Gyakran viccelődtem azzal, hogy úgy nézek ki a mezőnyben mint egy ogre. A magasságom még hagyján, 186 cm-nél többen is magasabbak a jók közül, de ez a 90-95 kg ez tarthatatlan. Elkezdtem diétázni, de az elszántság most sem volt valami erős, lement 1-2 kg de ennyi, nem is nagyon éreztem, hogy ez javítana a futásomon. Aztán július közepén vendégül láttam Gabit és pár csapattársamat a Zemplénben Erdőbényén egy 4 napos edzőtáborban. El sem tudom mondani mennyire inspiráló volt együtt tölteni a többiekkel ezt a pár napot. A tábor egyik beszélgetésében azt találtam mondani Zsófinak, hogy leszek én még olyan jó mint ŐK (így nagy Ő-vel), mire ő tök természetesen azt mondta, hogy „persze”. Úgy gondolom, hogy talán látta rajtam, hogy olyan srác vagyok, aki ha IGAZÁN akar valamit, akkor azt el is tudja érni. És ha ez tényleg így van, akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem is akartam én ezt eddig igazán…Ez volt a fordulópont. A tábor után végre komolyan és kitartóan kezdtem újra a diétát, nagyon keményen odatettem magam az edzéseken és a heti 5 futóedzést heti 1-2 box és heti 2-3 (később 4-5) konditermi edzéssel is kiegészítettem. A táplálkozás komolyabb kihívás volt, mint az edzés. Az edzést gyakran csak elkezdeni nehéz, és naponta csak egyszer kétszer kell keménynek lenni hozzá. De a kajákról hányszor hozunk döntéseket egy nap? 10x? Minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a hűtőt, vagy amikor meg kellett állnom, hogy „gyorsan egyek valami bármit” erősnek kellett lenni. Szerencsére nagyon gyorsan eredménye lett a dolognak, szaladtak le a kilók, és az edzéseken is elkezdett meglátszani a fogyás. Az augusztus eleji Suhanj6-on már 70km-et mentem a hat óra alatt (86kg) a szeptember közepi biatorbágyi Wadkanz-on pedig második lettem (83 kg). Az őszi célverseny végül Fruzsinak is és nekem is a P85 lett, bár a Lemkowynára is volt nevezésünk, de aztán maradt a Piros. Az utolsó hónapot nagyon meghúztam, meglett a 80kg-s versenysúly, az utolsó hetet leszámítva már 11-14 edzésórát csináltam, úgyhogy tényleg mindent beleadtam a hajrában. Lett is új 10km-es PB-m (39.50) és Tokajban a meredekeken is jól ment a lábam.

A MATEK
A nagyon jól sikerült nyár-ősz és a 13kg fogyás miatt biztos voltam benne, hogy sokat tudok javítani a tavalyi 11órás időmhöz képest. De hogy mennyit, azt nehéz volt megtippelni. Úgy számoltam, hogy 1 órát legalább kell, hogy jelentsen a formajavulásom, ezért csináltam egy ambiciózus 9:45-ös időtervet, aztán meglátom menet közben, hogy fogom-e tudni tartani a tempót. Tavaly nagyon óvatosan kezdtem, Dobogóig is sokat gyalogoltam az emelkedőkön, de most meg akartam futni rendesen az elejét, ezért a tervezett javulás nagy részét a táv első 2/3-ba tettem, a végén megelégedtem volna a tavalyi tempóval is.

KÉSZÜLŐDÉS
Tavaly szokásomhoz híven Nyíregyházáról indultam egyedül, nagyon korán és a verseny után haza is vezettem. Idén a szüleim is velem tartottak, anya Fruzsi gyermekeire vigyázott, apa pedig nekem jött segíteni a napomat (Fruzsinak pedig a férje Mirkó volt a segítője) A rajt közelében aludtunk apával. Az este a cuccrendezésé volt, tanultam az időtervet és a pályát, apával pedig megbeszéltük, hogy hol és mikor lesz ott a pontokon. A szállodában nem volt szerencsém a szomszédokkal. Előbb az egyik oldalt hangosan bulizó fiatalokat kellett megkérnem, hogy hagyjanak aludni, aztán éjfél körül a másik szobába egy kínai család érkezett ordibálva. Végül azért elég sokat tudtam pihenni, reggel nagyon korán már a rajtban voltunk, így legalább nem kellett sorban állni sehol 🙂 Nagyon jól sikerült a cuccválasztásom is. Egy 3/4es capriban futottam, egy szuper Under Armour rövid ujjú aláöltözet volt felül, rajta egy technikai és a karmelegítő. A karmelegítőt időnként levettem, volt, hogy csak felgyűrtem, nagyon jól tudtam szabályozni vele a hőleadást. Nem vettem fel viszont kompressziós szárat, ezt marhára megbántam, később majd írom is, hogy miért. A track fent a V800-on, a zsák tele minden földi jóval – úgymint Hammer gélek, magnézium, sótabi, nedves papírtörlő ami hálistennek idén nem kellett, egy laminált szintrajz rajta a tavalyi részidőimmel és 2×4 dl víz, ja és a tartalék salamon széldzseki mert a hidegtől tartottam kicsit.

A RAJT ÉS AZ ELEJE
Barátok, ismerősök mindenütt. El sem kezdem felsorolni, hogy mennyi mindenkivel sikerült beszélnem pár szót, régebben szerettem magamban tölteni az utolsó órát, de mostanában nagyon élvezem, hogy egy kicsit részese lehetek a terepes társasági életnek. Azért maradt idő egy korrekt bemelegítésre, szelfiztünk Fruzsival és el is lőtték a versenyt. Tavaly nagyon lassan kezdtem, be is ragadtam az aszfaltos szakasz utáni single track-en egy lassabb csoport mögé, idén viszont erősen kezdtem, hogy ne járjak így. 20-25-en lehettek előttem, amikor beértünk az erdőbe. Hamar kiderült, hogy nagy sár nem lesz aznap (bár volt pár rosszabb rész azért) ennek marhára örültem, mert a Speedgoat-om sok mindenre jó, de sárban nagyon szar futni benne…
Nagyon jól ment a futás, a Kevélyre (7,1 km) 11 perccel értem hamarabb fel, mint tavaly, szinte végig futottam. A pulzus teljesen rendben volt, a lejtő sem volt túl csúszós-sáros úgyhogy elengedhettem a hosszú lábaimat. Csikóváralja (12,8km) előtt Nicol várt, nagyon örültem neki, puszi-fotó és mentem is tovább, a ponton másik csapattársam, Kriszta azonnal töltötte a kulacsomat. Apa kérdezte mit kérek, mondtam, hogy egy pacsit 🙂 Nagyon jó kedvem volt, itt már 22 perccel mentem a tavalyi előtt. Uhh jó lesz ez végig így?? Úgy éreztem igen. A szett nagyon jól működött rajtam, nem volt melegem, nem fáztam, a mellény nem dörzsölt, a cipő tette a dolgát, minden a legnagyobb rendben. Közben egész verseny alatt tervszerűen ettem a Hammer géleket, ha kívántam, ha nem. Olyankor is szépen betoltam a tervezett adagot, amikor nem éreztem különösebben szükségesnek. Ez utólag nagyon okos dolognak bizonyult. A pontokon pl sehol nem voltam különösen éhes, így nem kívántam meg a hülyeségeket, és nem ettem össze-vissza minden szart. Nem is volt semmi gondja a gyomromnak és gyakorlatilag az utolsó pillanatig szépen tudtam enni a géljeimet, mindent elfogadott és hasznosított a testem.

DOBOGÓRA FEL
Dömösig nem volt különösebb történés, az emelkedőket kötelességtudóan megfutottam, néha ott is ahol már tényleg a gyaloglás tűnt volna okosabbnak, de valahogy elegem volt az óvatoskodásból, jó formában voltam, és nagyon bíztam abban, hogy végig bírom majd így, úgyhogy mentem ahogy bírtam. Előttem fel-fel tűnt Pál Emőke libegő csurija, mögöttem senki, eléggé széthúzódott már a mezőny körülöttem. Dömösre (28km) már 36 perc volt az előnyöm tavalyhoz képest. Apa ott várt a ponton, már előkereste a depós táskámat, gyors kulacstöltés, pár gél a zsebekbe, ittam pár korty energiaitalt és puszi-pacsi-tovább. Pont láttam Vincze Zsófit beérni a pontra, azt hittem előttem van, na mondom ha így megyek látok valamit a lányok dobogóért folyó csatájából. Emőke húzta a sort fel Dobogóra, néha az emelkedőkön én, de egyébként egymás közelében haladtunk. Szemben jöttek Oliék, Emőkének adták az infót Irénről. Szakó-nyeregre (33km, -43 perc) a velünk jövő pár srác lemaradt, Emőke lassulni látszott. Léptem volna el mellette, ráköszöntem, kérdeztem minden ok-e? Szarul vagyok, mondta ő és tényleg nem nézett ki jól szegény. Vízzel, sótabival kínáltam, bíztattam, hogy majd a ponton feltámad. De aztán sajnos tényleg kiállt, ahogy láttam jól is tette. Dobogóra (36 km, -47p) Apa épphogy ideért a pontra, én már továbbindultam mire jött szemben a parkolóból, szabadkozott, hogy túl gyors vagyok, 1 perc alatt felszerelt mindennel és már mutatta is a parkoló után az utat. Pár hete futottam itt az egyik éjjel az UTH bejárásomon, mennyire más így a hegy, tele emberrel. A pont előtt ismét Nicol szurkolt nekünk – GIZIONPOWER mindenütt 🙂)))

KOPÁRIG MINDEN OK
Közben fel-fel támadt a szél, egyik borulat jött a másik után. Jól esett nagyon a levegő, jöttek a szép hosszú lépések lefelé. Nagyon figyeltem, teljes volt a fókusz, minden ellépésnek tétje van, gondoltam, és bele is tettem az energiát mindegyikbe. Pilisszántó (43km, -54p) nagyon gyorsan eljött, a Csévi-nyeregnél (45,7 km, -56p) pedig Bóla Lia várt a családjával, szólt a kereplő, ment a bíztatás, fotó Lia édes-halloweeni sminkes kislányával. Továbbra is minden rendben, felfelé és lefelé is klassz a tempó, a kedvem határtalan. Innen a Kopár-csárdáig tartó szakasz nagyon szórakoztató volt, imádom ezeket a kanyargó hegyoldali single-trackeket, meg is toltam, ahogy csak tudtam. Valahol itt értem utol a csapattársamat Ákost, aki a túrán futott. Kicsit dumáltunk, lőttem egy klassz képet és már léptem is el. Kopárnál (54km, -1óra1p) András várt a ponton, jó volt dumálni vele, közben apa jött az ellátással, vittem az asztalról magnéziumot (de jól tettem) ettem egy kis ropit, ittam kólát (innentől mindenhol jött egy kis kóla) ez is elég gyors depó volt.

A NEHEZE ITT JÖTT
A Kopártól jön szerintem a verseny legnehezebb része. Már több mint 50 a lábban, jó lenne gyalogolni a Hosszú-árokig (59,5 km, -1ó14p) vezető enyhe emelkedőn, de nem lehet. Ha itt gyalogolsz, akkor már minden emelkedőn gyalogolni fogsz. Futni kell, pedig már tényleg fáj, futottam is, örültem is a lufikkal szuperül feldíszített pontig. Zajlott az élet a ponton, Medgyessy Gergely Szimandl Anitával beszélgetett. Gergővel sokat mentünk együtt vagy egymás közelében ezután, a szuper célidőmet neki is köszönhetem. Fel a Nagy-Szénásra (62,3km, -1ó22p) már egész jól ment a dolog, és szerencsére elég meredek volt ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül gyalogolhassak 🙂. A lejtőn viszont jött a baj. Görcs előbb a bal aztán a jobb vádlimba, többször majdnem elestem lefelé a hirtelen berobbanó fájdalom miatt. Nem akartam megállni, volt már, hogy ilyet lábon kihordtam, de aztán végül mégis megálltam nyújtani kicsit őket. Átmenetileg megoldotta dolgot a nyújtás, de aztán le a Nagykovácsi aszfaltos lejtőn a lendületes 4:30-asok helyett sziszegős 6 percesek lettek. Nem nagyon tudtam, hogy mi lenne jó. Gergő ért utol, mondta, hogy igyak rengeteget, magnéziummal kínált. Mondtam, hogy majd a ponton összerakom magam. Apa ott volt a plébániánál (65,6 km, -1ó26p) intézett mindent pillanatok alatt. Kaptam magnéziumot, ittam kólát, feltankoltam mindent és robogtam is tovább. A lámpát itt terveztem felvenni, de teljesen felesleges volt még, a sötétedésig még volt bő két óra. Itt gondoltam száraz technikait felvenni, de végül nem öltöztem át. Annyira nem fáztam és sajnáltam rá az időt. A shiledet viszont egy zárt baseball sapkára cseréltem, ez később az esőben nem jött rosszul.

GÖRCSÖK. GÖRCSÖK MINDENÜTT.
Fruzsival az innentől a célig tartó részt megfutottuk együtt pár hete, ráadásul track nélkül, hogy figyelni kelljen végig. És milyen jól tettük! Minden beugrott futás közben…hol lesznek a nehezebben észrevehető kanyarok, meddig tart még az emelkedő…érdemes-e belefutni vagy belegyalogolni egy-egy részbe. Nagy biztonságérzetet adott ez, plusz Gergő is ott futott a közelemben, klassz dolog egy ilyen rutinos terepessel egy tempót menni. Kérdeztem tőle, hogy milyen időt megyünk szerinte. Azt mondta, hogy konzervatívan számolva 9:15 de lehet hogy jobbak is leszünk. Elkerekedett a szemem. Azt tudtam már ekkorra, hogy sima ügy a 9:45, de hogy ennyire közel lehet a 9 óra, azt nem éreztem belülről. Visszagondolva ez nagy lökést adott még a végére, talán ezért is küzdöttem a görcsök ellenére ennyire. Ekkor már lejtőkön minden 4.-5. lépésnél görcsölt valamelyik vádlim. Gyakran álltam meg nyújtani őket, és mondogattam magamban, hogy „a vádlim egy merő lazaság…nincs benne görcs…a tónusosság szobra…Kilian csak azért utazott Budaörsre, hogy megismerje a világ leglazább vádlijú futóját…meg ilyen baromságok. Volt, hogy segített is 🙂
A Hárs-hegyi körút (74km, -1ó38p) után egy frissítő zápor törte csak meg a monotóniát, aztán már kezdtük is a János-hegyet Gergővel. Szépjuhásznénál azért megkaptam apától a lámpát, biztos ami biztos. Fel a Jánosra (77km, -1ó41p) gyors gyaloglás, de ahol lehetett azért belefutottunk.

A ponton Kriszta várt ismét isteni málnaszörppel (köszi Kriszta!!), max 30 mp-et álltam, nem is mertem többet a vádlijaim miatt.
Féltem a lefelétől és félhettem is. Szenvedés volt a vádligörcsök miatt. De az igazán rossz az volt, hogy amúgy nagyon egyben voltam ezt leszámítva, és biztos vagyok abban, hogy komolyat mentem volna itt, ha nincs a vádlim ilyen szar állapotban. Még világos volt, tavalyi itt már masszív sötétben lejtőztem. Görcsök között értem végre az utolsó pontra Makkosmáriára (81,5 km, -1ó46p), itt már teljesen egyedül. Pár jó szó még Apától, és jöhetett az utolsó etap. Örültem az utolsó emelkedőnek, legalább nem görcsölt a vádlim közben. Számolgatni nem volt energiám, azt tudtam viszont hogy előttem és mögöttem is messze van a következő futó (köszi az infót Zsófi!). Lefelé a sziklás vízmosásos lejtőn tavaly nagyot estem, most elvben óvatosan kellett volna mennem a görcsök miatt, de olyan közel volt már a vége. Nem volt itt már mire spórolni, gondoltam ettől már nem lesz rosszabb úgysem.
Beérni Budaörsre azért elég jó érzés volt. Kár, hogy a hülye görcsök miatt nem tudtam kiélvezni az utolsó pár km-et, de végül is ennyi bajom volt egész nap, és azért ezt még ki lehetett bírni. A célegyenesben Attila barátom futott velem egy picit, és a csapatból Orsi és Balázs is a célban várt, gyerekek ez nagyon-nagyon jó érzés volt, köszi!!!
Be a suliba, fel az utolsó lépcsőn, és szólt a taps, én vigyorogtam mint a tejbetök 🙂 A vége 9:07 lett, 13. lettem, én pedig majd kiugrottam a bőrömből. És az a durva, hogy igazából nem is éreztem magam fáradtnak. Simán ment a járás, nem szédültem, a gyomrom teljesen oké. Orsi befutókosarából kaptam sört meg rudit (infúzió is volt nála, ha kellett volna), Balázs, Atti, Apa mindenki olyan büszke volt rám. Nagy pillanat volt ez nekem. Jöttek az üzenetek, a kedves sms-ek a többiektől, akik a neten nézték egész nap az eredményeket, annyira jól estek, köszi! Közben már Fruzsi célidejét számolgattam, úristen mekkora menet lesz ez neki is!! 10óra20-ra jött be, 8. lett ebben a bivalyerős női mezőnyben, nem is találtam szavakat. Megleptem magamat ezzel a futással, de Fruzsi legalább ennyire meglepett engem. Szép volt Fru! Szeretlek és büszke vagyok rád hugi! Egy év alatt 1óra 57 percet javultam itt, ami – és ezt biztosan érzem – lehetetlen lett volna Gabi nélkül. Köszönöm Gabi és nem csak az edzésterveket. A szakmai tudás hozzám nem biztos, hogy elég lett volna. Kellett a terelgetés, az unszolás, és hogy vissza tudjál fogni, amikor arra van szükség.

9óra 7 perc. Ízlelgetem azóta is. Ez jobb, mint jópár olyan futó legjobb eredménye ezen a pályán, akikre azóta is felnézek, akik a példaképeim. Persze Muhari Gabi, Áron, Marci és a többi nagyágyú továbbra is egy külön minőség, de azt hiszem, ha így folytatom, akkor ott lehetek az utánuk jövő 10-20 srác között.
Jó lenne… haha nem. Így lesz, majd meglátjátok 🙂

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s