UTH Twin Peaks – Tóth Barbi, beszámoló

Posted on 2026.05.30.

Ha röviden szeretném összefoglalni az UTH Twin Peaks távjának beszámolóját, akkor annyit írnék, hogy egyben vagyok szomorú és boldog is. Szomorú, mert nem jött össze az általam kitűzött 3:30-as teljesítési idő, de így is több, mint 20 percet javítottam a tavalyi időmön, ennek pedig nagyon örülök.

Mert hogy tavaly már részt vettem az UTH ezen távján, de a szintidőt jócskán kihasználtam, a pataknál volt izgulás, hogy beérek-e, a felkészülésem semmilyen se volt, télen jött egy sérülés, ami semmitől nem akart meggyógyulni, aztán egyszer csak spontán elmúlt a fájdalom, de akkor már késő volt. Idén ez másképp alakult.

A történethez hozzátartozik, hogy Gabit 1 éve ismerem, bár a munkásságát már korábban is figyeltem. Amikor Dáviddal megtudtuk, hogy nem lesz több BSZM, eldöntöttük, hogy elindulunk a félBSZM-en párosban, hogy nekem is legyen futós élményem onnan, ne csak frissítős, ezért megkerestem Gabit, hogy segítsen felkészülni. A közös munkát január végén kezdtük, azt gondolom, hogy a prioritás már akkor is az UTH-n volt, illetve azon, hogy ősszel teljesítsem majd életem első aszfaltos félmaratonját.

A nagy nap előtt nagyon jól és könnyen ment a futás, azért nagyon bizakodó voltam, önbizalmat adott.  Na de térjünk rá a verseny napjára.
A verseny reggelén kipihenten keltem és nagyon vártam a délutánt. Már az előző nap megterveztem, hogy miben fogok futni, tervezgettem a frissítést (bár ebben még nagyon tapasztalatlan vagyok), illetve volt egy szakaszokra lebontott időtervem is. Sokat vizionáltam, hogy hogyan fogok beérni a célba.
Reggel betoltam egy elég nagy adag mekis reggelit, nekem rengeteget kell ennem, hogy tudjak futni. Indulás előtt pedig jött a tészta. Már nagyon vártam, hogy induljunk. Felvettük a rajtszámot, rengeteg ismerőssel találkoztunk, majd elindultunk Pilisszentlászlóra. Út közben még toltam magamba a gumicukrot, a vizet, rajt előtt pedig vettem be egy sótabit is. Pilisszentlászlón nagyon gyorsan eltelt az idő, hirtelen a rajtzónában találtam magam. Tekintettel a nagy melegre, 3 kulaccsal indultam el, egyet lefagyasztottunk, a hátamhoz tettük, így egyszerre látott el hűtő funkciót is a nagy melegben. Tavaly nagyon izgultam, idén egyáltalán nem, biztos voltam benne, hogy végig fogok menni, csak az idő kérdéses.

A rajtzónában igyekeztem hátrébb elhelyezkedni, nehogy elfussam az elejét. A rajt után elkezdtem kocogni, de rájöttem, hogy ez nem jó ötlet, mert ki fogom nyírni magam már az elején, így átváltottam tempós gyaloglásra. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, eszegettem a kis gumicukrokat. A lefeléket az elején is próbáltam jól megfutni, de azért vigyáztam a lábamra (tavaly sikerült lefelé elesnem egy kőben). Aztán az eseménytelenség megszűnt…. Olyan 5,5 km-nél éreztem, hogy valami nem oké a gyomrommal, egy büfivel fel is jött valami, ami nagyon keserű volt. Mondom csodás… A keserű íz nem akart kimenni a számból, pedig ki is öblítettem, ittam pár kortyot, meg ettem is. Próbáltam gyorsan elhessegetni ezt a dolgot. Majd a Hétvályúshoz közeledve a lefelében éreztem, hogy elkezd fájni a lábam, így picit lassítottam és próbáltam nem beengedni a fájdalmat, ami szerencsére sikerült.

A Hétvályús felé közeledve láttam, hogy a lebontott időtervem nem jön össze, de úgy voltam vele, hogy mindegy, az a lényeg, hogy érjek be, így is sokkal jobb időm lesz, mint tavaly. Hétvályúsnál nagyon megörültem, mert Gabri volt az egyik önkéntes, végre egy ismerős arc, kaptam is egy nagy ölelést, aztán indultam is tovább.

A Vörös-kő továbbra is nagyon kemény, megszenvedtem vele. Mászás közben eléggé szédelegtem, a pulzusom érzésre össze vissza ugrált, többször meg kellett állnom egy-egy fánál, nehogy visszaguruljak. Szerencsére idén a lefelét meg tudtam kocogni, bár nekem még vannak olyan részek, amik annyira meredekek, hogy csak sétálni merek. Tavaly itt már nagyon fájt a lábam, idén semmi nyoma nem volt.
Aztán következett a Nyerges-hegy, a mumus számomra. A mászás nekem tavaly nagyon nagyon szar volt, azt éreztem, hogy soha nem érek fel és a lábam is iszonyúan fájt. Ez sajnos eszembe jutott idén, de gyorsan elhessegettem, érzésre könnyebb volt felmászni idén. A lefelét itt is sikerült megfutnom, pedig tavaly ezen a részen már a kiszálláson gondolkodtam. A Skanzennál Dávid segített frissíteni, kaptam egy puszit és robogtam is tovább. Itt egyébként ettem pár falat sós apróságot (már nem emlékszem, hogy mi volt az), illetve banán is csúszott le és egy kis kóla.

A Skanzenhez érve már tudtam, hogy nem lesz meg a célidőm, de azért még bizakodtam, hátha jobban megy az aszfaltos rész, mint terveztem. Hát nem ment jól. Bele-bele kellett sétálnom, már nagyon fáradtak voltak a lábaim. A patakig eseménytelenül teltek a kilométerek, aztán Dávid elém jött és letoltam egy hisztit, hogy nem jön össze az idő, minek is futok, bőven beérek, ha csak sétálok, de erőt vettem magamon, mert Dávid mondta, hogy előzzem még meg az előttem haladókat, így elkezdtem kocogni némi belesétálással. Itt azt mondtam, hogy soha többé nem fogok futni, de ez szerencsére a célba érkezést követően elmúlik. :))
Nagyon örültem, hogy végre átkeltünk a fa hídon a piacnál, onnan már nincs sok, csak be kell csorogni. Gondoltam én… 

Idén a cél átköltözött egy dombra, így a végén van egy kis plusz szint az előző évhez képest. Próbáltam ezt is megfutni, több kevesebb sikerrel.
A célban nagyon boldog voltam, Dáviddal együtt futottunk be (köszi az önkénteseknek, hogy beengedték), ez mindig nagyon jó érzés, közben pedig szomorú is voltam, mert nem sikerült a 3:30-as célidő, DE gazdagabb lettem egy fnshr pólóval, egy befutóéremmel, és egy óriási vízhólyaggal, amit a verseny közben nem is igazán éreztem. Az új célterület számomra sokkal szimpatikusabb, mint az eddigi, óriási élmény volt befutni, remélem jövőre is átélhetem ezt.

Fotók: Terepfutás.hu