Sümeg Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló
Ez már a harmadik Sümeg Trail volt, amin részt vettem. A korábbi 8 és 15 kilométeres távok után, most a félmaratoni, a leghosszabb, távot terveztük be az idei versenynaptáramba, és talán ennek sikerült a legjobban a felkészülése. Akár a „Lassan fuss, előbbre érsz” is lehetett volna a nap jelmondata a versenyre, ami talán ki is fog derülni, hogy miért.
Alapos bemelegítés és kis kocogás után kivételesen most a mezőny végébe álltam be a rajtnál, mivel a korábbi terepfélmaratoni próbálkozásaimból tanulva egy lassabb tempójú futásra készültem. A rajt után szinte már rutinosan kanyarodtam fel a templom mellett és az ismert útvonalon hagyta el a várost a mezőny. Itt kerestem már azt, akinek a tempójára esetleg én is rá tudok állni, és messziről meg is láttam egy ismerőst, akiről tudtam, hogy tavaly egész jó időt futott ezen a távon. Egyelőre biztos távolságból követtem csak, közben elhagytuk a homokos, süppedős utat, és az erdő felé vettük az irányt.
Az első valamire való emelkedő itt található, amit még gond nélkül, futva is le tudtam küzdeni. Időközben beértem az „iramfutómat” és szinte a verseny végéig elkísértük egymást. Ezen a részen úgy éreztem, hogy túl lassú tempóban haladunk, és menne ez nekem gyorsabban is, de végül úgy döntöttem nem előzöm meg tartom az ő tempóját, esetleg ha van bennem még, akkor a végén majd elhúzok. Az első frissítőpont ezután nagyjából 4 km környékén található, itt válik le a legrövidebb táv és megy vissza a városba, míg a másik kettő Csabrendek felé veszi az irányt. Annak ellenére, hogy vittem magammal vizet, az ellenőrzőpontot kihasználva ittam egy fél pohár vizet a másik fele pedig a fejemen landolt. Kis hullámvasutazás után hosszú elnyújtott lejtőn vezet az pálya, ami az egyik leglátványosabb része szerintem. Az egyik oldalon szép rendezett borospincék, a lejtőn szőlő, és a másik oldalra a kilátást semmi sem takarja, megéri egyszer-egyszer rápillantani.
A faluszélét kicsit érintve egy éles jobb kanyarral már be is vetettük magunkat az erdőbe, és megkezdtük a kapaszkodást. Hosszú és meredek emelkedő, ezt már meg sem próbáltam futni, hanem beálltam a felfelé araszolók sorába. Miközben felfelé haladtunk, annyira már nem bántam, hogy nem futottam gyorsabb tempót az elején, érezhetően egyszerűbben leküzdöttem az emelkedőt. Sík részre érve folytattam is a követést és kellemes erdei futásban volt részem, közben újabb frissítőpont volt, ahol szintén vizet és nagy örömömre banánt tudtam levenni az asztalról. Ezután egy nagyon meredek ereszkedés következett: nem véletlenül volt kifeszítve mindenféle kötél, amiben közben kapaszkodni lehet, ezért óvatosan, de minél gyorsabban próbáltam megtenni.
Visszajutva a városba látszott már a vár, de még nem arra, hanem egy éles kanyart megtéve újra az erdőbe kellett befutni, amit egy az ereszkedéshez hasonló, de könnyebben járható meredek emelkedő követett. Itt már kisebb 3-4 fős csoportban verődtünk, aminek valahogy én keveredtem az elejére és meglepően jó gyalogtempóban tudtam felfelé haladni. Itt már sejtettem, hogy mégsem volt rossz ötlet a kezdeti lassú tempót tartanom.
Felérve nemsokára a 15-ös táv is levált, mi pedig folytattuk az utat az erdőben, ahol egy kisebb kört megtéve lehetett majd rákanyarodni az utolsó kilométerekre. Az útvonal ezen része teljesen ismeretlen volt számomra, de szerencsére nagyobb leküzdendő emelkedő itt már nem várt, így ezt a kb 4-5 kilométeres szakaszt kellemes egyenletes tempóban sikerült megtenni, ahol a visszafordítónál újabb frissítőpont volt. Gyors ivás és némi sós perec elfogyasztása után folytattam az alkalmi futótársammal a versenyt. Hamarosan mi is az irányt vissza a városba vettük, miközben megtudtam az irányt mutató segítőktől, hogy valahol a középmezőnyben lehetek, ami kicsit meg is lepett, de jól esett ezt tudni, mert nem éreztem még fáradtnak magam, így nagy reményekkel indultam neki a vár bevételének, amit az előző években általában elég kimerülten szoktam megtenni. Az aszfaltosra érve az eddig mellettem futó, és végig magával húzó versenytárs tempót váltott, mert esélyes volt a női dobogóra, és látótávolságban is volt az előttünk futó. Nekem ez a váltás már nem ment, mivel a vádlim elkezdett jelzéseket adni, hogy ő bizony lassan begörcsöl, így már csak abban reménykedtem, hogy a végéig kibírja és itt az utolsó negyedében a versenynek nem lesz semmi probléma. A vár előtt jó nagyokat ittam a nálam lévő vízből, ami sajnos valamiért nagyon felkavarta a gyomromat, így mindent összeszorítva magamon, hogy baj ne legyen „futottam” el a vár alatt lévő frissítőpontig, és ott egy kis darab banánt magamhoz véve, kezdtem meg a feljutást a várba. Sajnos ilyen állapotban nem örültem, hogy gyalogolva felértem.
A várfalon végigfutás a felújítás miatt most elmaradt, így egy nagy fatörzset megkerülve lehetett kijutni és lefutni a célig. Szerencsére lefelé már elmúlt a rosszullét, és az addig szorongatott banán is jól esett, így tempósan tudtam haladni, és a lábgörcs is úgy tűnt nem fog visszajönni. A vár körüli átalakítások miatt, bekerült egy rövid de annál meredekebb mászás még a végére, ami annyira már nem hiányzott, de tudtam, onnan már csak lefelé vezet az út. Ezen túljutva hátranézve vettem észre, hogy lassan ugyan, de közelednek rám, így a maradék erőmet összeszedve gyorsulni kezdtem. Ez már nem tetszett a vádlimnak, így az utolsó métereket, erősen sántítva tettem meg, majd a célvonalat átlépve be is görcsölt. Az ellátás rögtön ott volt, így pár perc üldögélés után már újra lábra állva húzódtam az árnyékban lévő padok közé.
Végül 2 óra 25 perc alatt teljesítettem a versenyt, ami a 700 méter körüli szinttel számomra egy nagyon jó idő, és a középmezőnyben elfoglalt helyemet is végig meg tudtam tartani. A szervezés a szokásos kitűnő volt, az útvonalon eltévedni csak akarattal lehetne, és a frissítőpontok is bőségesek voltak.
Nem is lehet kérdés, hogy bérelt helye lesz a versenynaptáramban.
baratrunning.com 