Day: október 26, 2020

Virtual London Marathon – Guber Zsu, beszámoló

Posted on

Nem szokásom túl sokat írni a futásaimról, lehet bármilyen rövid, vagy hosszú; megvolt, örültem az eredménynek vagy leszűrtem a tanulságot… Most kicsit más volt; London maraton nagyon sok éve vágyam volt, de amikor végre kisorsoltak, sérülés miatt halasztottam következő évre, akkor pedig már 30. hét után jártam a várandósságban, vagy újszülött kisbabám volt. Így amikor tavaly karácsonyra megkaptam azt a lehetőséget férjemtől, hogy idén lefuthatom a London maratont, madarat lehetett velem fogatni a boldogságtól.

Gabival elkezdtük erre építeni az edzéstervet (vagyis éppen akkor szünetelt az edzésem gerincprobléma miatt, amit nagyon intenzív Pilates edzésekkel – heti 4x – sikerült kordában tartani, és január közepén nekikezdtünk a munkának. Ekkor jött Covid és minden verseny törlése, a maratont áttették október 4-re. Örültem, mert több idő van felkészülni, és kihagyás, probléma nélkül sikerült az egész nyári edzésidőszak. 3 gyerek mellett nem egyszerű összehangolni a futást, főleg, hogy július közepéig a fiúknál tanító néni szerepet is betöltöttem, miközben egy éppen járni tanult tornádó után rohangáltam. Nem mondom, hogy nem volt néha lelkiismeret-furdalásom, amikor a vasárnapi közös családi program helyett elmentem futni, de nagyon támogató férjet tudhatok magaménak, és a gyerekek is megszokták már anya futását. Mindeközben igyekeztem kitapasztalni az étkezést (a legkisebb meg aktívan anyatejes, kb mint egy 7-8 hónapos kisbaba, és ezen kívül elég szigorú diétán vagyok miatta a húsmentes alap-étrendemen felül).

Nyáron sokszor mentem a déli melegben, sokat futottam babakocsival, mindez nem negatív nyomást adott, hanem pozitívat, hogy ennyivel jobban erősödik az ember. A nyár fantasztikusra sikeredett, egy nap az edzőtáborban nagyon hosszú időre feltöltött, aztán a Suhanj 6 órás, a Szépalma, Aldi Női futógála mind nagyon jó lehetőség volt az edzések egyhangúságának feldobására.

Közben visszajöttünk Londonba, megkezdődött az iskola, és kiderült, hogy a maraton csak az elitnek lesz, a többiek nevezhettek a virtuális maratonra. Nem volt kérdés, hogy benevezek, ha már erre a versenyre épült az évem. Jöttek a hétvégi hosszú futások, amit igyekeztem kora reggeli kezdéssel abszolválni, hogy napközbenre több idő maradjon.

A maraton hetében nagyon odafigyelve, előre megírt menüvel készültem, mivel a gélekkel nem vagyok túl jó viszonyban, így saját készítésű energiagolyókkal, saját izóval készültem, amit a hosszú futásokon teszteltem. Nem volt semmi probléma, így teljes izgalomban vártam a vasárnapot. Az időjárásról már előre tudtam, hogy nem a napsütés fog dominálni, és egy héttel előtte már az is világos volt, hogy nagy pocsolyákban fogok futkározni. Így az utolsó 2 napban a tervezett útvonal vagy háromszor változott, és még aznap reggel is meggondoltam magam 🙂

Időben mentem aludni, szombat délre már össze volt csomagolva a futás utáni váltóruha-csomag, valamint ugyanez a gyerekeknek is 🙂 és az ebéd utáni csendespihenő is megvolt (előre sejtve, hogy a verseny előtti éjszaka nem szokott simán menni 🙂 Nagyon sokat jelentett, hogy Sameer mindenben támogatott, számíthattam rá.

A futás érzésre nagyon jól ment, félmaratonig minden tökéletes volt. Az első másfél km után egy teherautó és egy autó is teljes zuhanyt adott, így legalább azon már nem kellett aggódnom, mikortól leszek totál vizes.
Félmaraton után kezdtem érezni, hogy a szél hatására a combjaim elég merevek lettek, a talpam a zoknicsere ellenére vízhólyagokkal telített, mert sok helyen lehetőség sem volt a vizet kikerülni, mert az egész járda bokáig érő vízben állt. A végén szerettem volna az utolsó kör előtt leadni a vizes mellényt és a benne levő üres cuccokat. Akkor ott elég érzékenyen érintett, hogy nem volt ott a segítőm, de úgy voltam, hogy kizárt, hogy letörjön az utolsó 12 km-re. A frissítésem megoldott volt, mert nem bízva a véletlenre, a teljes távra való nálam volt. Ilyenekre nem vesztegetünk a mentális 100 Ft-unkbol 🙂 ( azért nem zavart az időjárás sem, mert amin nem tudsz változtatni, minek bosszankodni) Sameerék messziről láttak – megbeszélés szerint 15 perccel későbbre ígértem magam a helyszínre. A végén még kellett 1,5 km a parkban, akkor Som jött velem, és ez nagyon jó élményt adott, és az, hogy a többiek is ott drukkolnak a végére.

Egész útvonal alatt nagyon sok virtuális maraton futóval/sétálóval találkoztam, és annyira jó volt, hogy a legtöbben köszöntek, visszaköszöntek, ami azért nem túl gyakori Londonban.

Előzetesen ennél jobb eredményt szerettem volna, de a körülmények miatt ennek is nagyon örülök. Ennyit sikerült kihozni belőle, totál örömfutás.

Azért este jelentkeztem újra a jövő évi London maratonra 🙂 Nagyon köszönöm Sameernak a támogatást, anyáéknak a gyerekfelügyeleteket, Gabinak a felkészítést és az összes Gizionnak a virtuális támogatást 🙂

Mátrabérc Trail – Táborosi Anikó, beszámoló

Posted on

A csütörtök már a Bércre gondolással telt. Igyekeztem a korábbi évben hallottakat elfelejteni, mindenki csak ijesztgetett, hogy milyen nehéz verseny ez. Ezt most kizártam a fejemből, kb. nem is mondtam senkinek, hogy idén is megpróbálom, ne riogassanak előre. Csütörtök este összepakoltam, rövid futószoknya, ujjatlan póló, stb. Azon aggódtam, mit is hagyok itthon. Versenytervem nem volt, az útvonalat direkt nem néztem. Tavaly a Kékesen adtam fel, addig tudtam, hogy mi vár rám, utána lutri, tudtam, hogy olyan szakaszok lesznek, amelyeken még nem jártam, csak hallottam róla.
Péntek reggel még bementem dolgozni, dél körül végeztem, és irány a buszmegálló. Kalina Anikóval utaztam Sirokra, ott volt a szállásunk. A pályaudvaron találkoztunk, a versenyről direkt nem beszéltünk. Ő sokszor futotta, rutinos, gyors futó, azt szeretem benne, hogy verseny előtt sosem arról beszél, hogy mi honnan hány kilométer, mit vegyen fel, stb. Mindenféle női dolog szóba került. Egerbe mentünk a busszal. Ott megebédeltünk, és bementünk a gyógyszertárba. Egyedüli parám most a darazsak miatt volt. Vettünk egy gyógyszert, hátha szükség lesz rá, inkább ne legyen, de azért jó, ha gyógyszer van.
Este időben lefeküdtem, éjjel is csak egyszer ébredtem. Jó volt egyedül nyugodtan aludni egy panzióban verseny előtt. Másnap nem kellett korán kelni sem. A rajttól 5 km-re volt a szállás, egy ismerős értünk jött, és elvitt a rajtba. Negyed 8 körül megérkeztünk. Rajtszámfelvétel, készülődés. Ismerősök, stb. Nem izgultam, tudtam, hogy hosszú lesz, kitartóan menni kell, bármi is van.

8-kor indultunk neki, én a mezőny vége felé beálltam. Jó itt nekem, hadd fusson, aki tud. Csodaszép idő volt, picit hűvös még a rajtban, de pont jó. A pulzust tartva szépen megindultam, így is magasabb volt az elején. Rögtön indul az emelkedő. Kerülgettek itt-ott, mindenkit elengedtem, majd utolérem később.

Nagyjábal 4-5 km-ig teljesen együtt mentem többekkel, és érdekes módon a verseny végéig szinte mindig volt társaságom. Kb. 4-5 km tájékon egy nagy darázs elkezdett keringeni körülöttem, futottam tovább, oldalra kicsit távolodtam, szerencsére el is repült. A mögöttem lévő fiú kiabált, csapkodott, hogy jaj, darázs, őt 2-szer meg is csípte a könyökén. Utána egy ideig szitkozódott mögöttem. Innen még 1-2 km-ig néha hallottam, láttam darazsakat, de én nyugiban őket nagyobb ívben kerülve haladtam tovább, nem bántottak.

Oroszlánvárhoz teljesen jól érkeztem. Itt féltem még kicsit, mert azt mondták, h ezen a környéken vannak még darazsak. Én itt nem találkoztam velük, és később sem a verseny végéig. A versenyre csak vizet vittem, és géleket. A gélekből igyekeztem töltekezni, hogy ne kelljen sokszor megállni. Nagy élmény volt, hogy Kelemen Anett futott mindig vagy előttem, vagy mögöttem, ill. Pistyúr-Kocsis Ági. Őket jól ismerem, jó volt ismerősökkel menni.
A Kékes felé közeledve jött az a szakasz, amit már ismertem, nehéz-mászós. Sok turista jött itt szembe, mert pont ezen a napon volt a Kéktúrázás napja. Aranyosak voltak, félreálltak, szurkoltak. A Kékes valahogy nehezen jött el, vártam már, hogy fent legyek. Ágival kerülgettük egymást, majd a Kékes előtt a Sárdi családba botlottam, ők is szurkoltak a 2 fiúval együtt. A Kékesre érve megörültem, jééé, fent vagyok, nem is rossz idővel. Itt töltöttem vizet, ettem egy darab banánt is irány tovább.
A Kékes utáni részt nem ismertem, nem volt a fejemben, inkább így fogalmazok. Elindultam lefelé, de nem emlékeztem rá, hogy ez itt ilyen rossz. Ági meg is előzött. Egyszerűen meredek, köves, sziklás, csúszós lefelé, volt ahol fától fáig evickéltem, kapaszkodtam, seggen csúsztam. Végre leértem. Galyatető volt a következő pont. Én ezt a szakaszt nagyon élveztem. Igaz, hogy emelkedett, de sokszor tudtam futni, haladtam, és nagyon szép volt az útvonal.

Galyához közeledve volt egy kis terelés építkezés miatt, de jól követhető volt. Karlovitz Zsófi és Máté voltak a ponton, azonnal segítettek, itt már kértem cola-t, vizet. Drukkoltak. Annyira rájuk figyeltem, hogy majdnem rosszfelé mentem. Zsófi szólt, hogy nem arra. Fel kellett menni a kilátó felé, majd irány tovább. A következő szakasz nekem szintén ismeretlen volt. 2 fiúval kerülgettük egymást. Kérdeztem is, hogy mi jön. Mondták, hogy Ágasvár, és még egy valamilyen hegy. Ágasvár nem tűnt vészesnek, magamhoz képest gyorsan odaértem. Igaz, volt egy eltévedés, többed magammal. Lementünk egy széles útra azon haladtunk, amikor rájöttünk, hogy nincs szalag, és a felettünk lévő úton kellene haladni. Neki a hegyoldalnak, felmásztunk, lihegve, erőlködve. Fent meg is lett a másik út, irány tovább. A szalagozás nem volt túlzásba víve a versenyen, sokszor be lehetett nézni az utat. Haladtam tovább a kis kitérő után, szintén mindig társaságban. Nem nagyon beszélgettünk, volt még innen bőven.

A következő rész, ami emlékezetes az Mátrakeresztes. Innen jött a szenvedés. Megálltam, vizet kértem, és rájöttem, hogy tudom hol vagyok. Jön a Muzsla…Itt éreztem már, hogy fáradok, és semmi kedvem nem volt megint mászni. A vicces az volt, hogy futás közben nekem valahogy az kiesett, hogy ennek a versenynek a vége a Muzsla, de az még ott van. Nagyon kedvetlenül indultam tovább, szitkozódtam magamban, nem akarom, utálom! Leesett a pulzusom, és nem is bírtam visszatornázni. Kapásból a híd utáni kis ösvényt benéztem. Pedig tudom, hogy balra kell menni, a bokorba, de jobbra mentem azután, aki rossz felé ment…
Innen felfelé egy merő szenvedés volt kb. 5-6 km. 2 idősebb fickóval mentem. Az egyiknek görcsölt a lába, a másik szimplán nyafogott, hogy ez de szopatás, nem tudunk futni, nem haladunk, hol a hegy… A Muzsla tényleg ilyen, minden kanyarra emlékeztem, és tudtam, hogy ez még mindig csak sunyin emelkedik. Ha egyedül vagyok talán jobban viselem, de így, hogy  a fiúk körülöttem nyafogtak…
Sajnos, előzni nem tudtam, mert örültem, hogy haladok valahogy. Lépésben…mindjárt leülök. És egyszer megjelent a Muzsla, Csipivel a tetején, aki ott szurkolt egy tűzrakás mellett. Hát majdnem elnevettem magam hirtelen, kérdezte, hogy 10-es skálán, hogy vagyok? Mondtam, mínusz 5… és még magamban, h hagyjál békén, elegem van, stb. Jót röhögött, és iszonyat jól esett a biztatása, hogy ne legyek már ilyen, innen csak le kell menni! És tényleg! Nehezen, de kecmeregtem lefelé. Ez sem ment könnyen, sziklás, köves, egyszer térdre estem, de haladtam. A patak előtt Andi még megelőzött, egy CoffeeRun-os lány. De ott már néztem, h meglesz ez, sőt… bőven szintidőn belül.
Az utolsó 1,5 km-en repültem. Megint futottam, jó pulzussal, könnyedén, semmi sem fájt. Nagyon szurkoltak a célban!!! Kiabálás, ismerős arcok, és végre bent! El sem hittem! Hatalmas élmény volt lefutni, nagyon büszke voltam magamra. És a mai napig az vagyok. Most érzem azt, hogy igazi terepfutó lettem, lefutottam a Mátrabércet! Nekem ez nagyon sokat jelent! Azóta is pörgök, ide nekem az oroszlánt is!:) Gyönyörű az érem, klassz a póló! Kicsit pihentem, ettem, és indultunk is vissza.
Köszi Gabi! Minden segítséget, a sok munka meghozza a gyümölcsét! Jövőre Mátra megint, jobb időt kell menni!

SPAR Budapest Maraton – Bán Andi, beszámoló

Posted on

Részt vettünk a bemelegítésen, futottunk kicsit lassan a tömb körül, majd be a zónába.
4 gélt, fél liter isot és pár sótabit vittem magammal. Nagyon jól voltam, jól éreztem magam, kortyolgattam az isóból, majd kb 9 km-nél megittam az első vizes zselét, amire nem kellett inni, de 10-nél elvettem egy pohár vizet, egy korty és futottam is tovább.

14 után volt a következő pont, ahol egy pillanatra megálltam, amíg bevettem vízzel a sótabit. Minden nehézség nélkül mentem tovább. Ekkor már arra gondoltam, hogy a 33-as futásnál, igaz, hogy magasabb pulzuson kellett akkor futnom, de 16 után erősen elfáradtam, és vajon itt majd mikor jön el ez a helyzet, hogy elfáradok, meddig megy így ez a tempó ezen a pulzuson. Majd úgy éreztem, hogy a tervezett 20 előtt beveszem a következő zselét, amire már inni kellett, ez kb 18-nál volt. Tehát itt is volt egy pillanatnyi megállás, majd ezután 20-nál, vagy 22-nél vettem be a sótabit vízzel, itt is volt egy kicsi leállás. Majd szépen ment tovább a futás, még mindig az eddig tartott 5:40 körüli tempón a megadott pulzuson. Ezek után azon gondolkoztam, hogy 27-28 körül be kellene vennem a következő zselét, amihez kell víz, de nem tudtam, hogy lesz-e vajon ott pont, mert eredetileg 31-re terveztem.

Az első hosszabb emelkedő az eddigi hidak után itt volt a visszafordítónál, ahol két éve, mikor itt futottam, nem tudtam már felfutni, most simán, de figyelve a pulzust, baromi jó érzés volt. Ez volt az a pont, ameddig akkor megállás nélkül bírtam futni. Majd arra számítottam, hogy 27 körül van váltópont, akkor biztos lesz víz is, így bevettem a zselét, és bár nekünk nem volt kirakva víz, csak kicsit beljebb a várakozó futóknak, odamentem, és ittam egy pohárral, itt kicsit le kellett mennem az útról, de nem volt túl sok idő, rögtön futottam tovább.

Az Árpád hidat szintén simán megfutottam (két éve itt is sétáltam), majd a szigeten már nem volt saját isom, ezért ott ittam azt, kicsi séta, ezután felfutás a Margit hídra, ami elég hosszú, de szintén simán ment. Talán ezután, kb 34 körül kezdtem érezni a lábaim, hogy fáradnak, de ezenkívül minden ok volt, minden más bírta. Számolgattam mikorra érhetek be ilyen tempót tartva (baromira örültem, hogy szinte fáradás nélkül futok egy egyenletes tempót), és tudtam, hogy így kb 4 után 1-2 perccel, aminek nagyon örültem, hiszen sokkal jobb annál, mint amire számítottunk (4:10). Az mondjuk igaz, hogy úgy éreztem, gyorsítani nem tudok már úgy ahogy mondtad, innen fokozatosan. Arra gondoltam, hogy tök jó ez a tempó, ha így marad, majd az utolsón erősítek, ha tudok.

És itt talán jutalomként, vagy tényleg nem tudom miért, de megengedtem magamnak kicsit hosszabb sétákat a frissitőpontokon, 35 után, majd 38 után, ott két pohár kólát is ittam, amit addig nem. Pedig éreztem, hogy jobb lenne a lábamnak futni, mint megállni és újra indulni, és mégsem tudom miért nem küzdött bennem a versenyszellem, hogy behozzam 4 alá?! Arra gondolok, hogy ez annyira nem volt opció, el sem képzeltem ilyen lehetőséget, és olyan baromi büszke és elégedett voltam az addigi futásommal, pedig még azt is gondoltam, hogy bánni fogom, de akkor meg rögtön azt gondoltam, hogy miért bánnék egy ilyen szuper (nekem) eredményt, na ez elég paradox így leírva, biztos nem is érthető, úgy, mint a fejemben. Most persze már bánom, jó a lábaim tényleg fáradtak voltak, de megálltam még egyszer 40-nél vizet inni a sótabira, hát nóóóórmális?!  De ezután simán visszaálltam a tempómba, majd az utolsót meghúztam 5:20 körül. Basszus tuti meglett volna 4 alatt, ha nem vagyok a végén ilyen fegyelmezetlen, ezért is nem vagyok jó tanítónőnek, mert nem vagyok elég következetes, amellett, hogy nem tudok 30 gyereket túlkiabálni 🙂

Na, hát ilyen volt, azért nagy boldogság van!!!! De amilyen hülye vagyok már attól félek, hogy úgysem fogok tudni többet ilyen jól futni, és akkor itt jön be, hogy akkor meg miért nem vittem be 4 alá?! Nagyon szuper futóidő volt, felhős, 14 fok körül, néha esett, hol jobban, hol kevésbé. Erről jut eszembe, a nedves aszfalton csúszik a Nike Vomero. Ezt már tudtam, tapasztaltam, csak elég fura, hogy egy ilyen cipőnél erre nem figyelnek, más márkánál nem tapasztaltam még ilyet. Mikor esett, akkor minden lépésnél, illetve elrugaszkodásnál éreztem a csúszást, mikor egy kicsit felszáradt már nem, a felfestéseken meg szabályosan csúszkált. Ezzel egyébként nem foglalkoztam, csak megjegyeztem.

Nagyon hálás vagyok Gabi, mert szuperul formába hoztál, még így is, hogy az utolsó két hétben a takonykór miatt nem tudtam mindent beleadni az edzésekbe, és ez eléggé meg is viselt lelkileg így a verseny előtt.