Vadlán Ultra Terep – Elek-Belus Fruzsina, beszámoló

Posted on Updated on

120853738_340955510317112_479241460202578929_n.jpg2019. október 5., Vállus

Liluló szájjal, magamat kukászsákba bugyolálva várom a felmentő sereget, hogy visszajussak valahogyan Cserszegtomajba. Akkor még nem gondoltam, hogy idén nem az ötvenes, hanem a hosszú távot választom, hogy méltó revansot vegyek a Keszthelyi-hegységen, no meg az önbecsülésemen esett csorbán, hogy kiállni kényszerültem a Vadlán 50 km-es versenyéről.


2020. október 3., 6:00, Cserszegtomaj

Sokszor azt érzem egy-egy terepfutó verseny rajtjában ácsorogva, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem ide. Tavaly még fogadkoztam, hogy nincs keresnivalóm az igazán hosszabb távok világában (100 km+), de valahogy mégis magától értetődőnek tűnt, hogy benevezek. Ki a fene érti ezt? – ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben balga módon egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsit szorosabbra fűztem a cipőmet. A rajt előtt harminc másodperccel, miközben a melegítést mímelve ugrándoztam, már tudtam, hogy elkövettem az első hibát, de időm már nem maradt arra, hogy lazábbra kössem, ezért néhány gyors mozdulattal megrángattam, hátha enged valamennyit az enyhe szorítás.

120767666_343869500379876_6212150680614091214_n.jpg
Gabitól, az edzőmtől nagyon alacsony maximum pulzust kaptam a versenyre, 149-150 ütés környékén kellett tartanom az intenzitást. A Nagy-Szénás körön (75 km), ahol sikerült egy jót futnom idén júniusban, ez a visszafogott taktika egyszer már bevált, most már csak hinnem kellett magamban ismét, hogy ezúttal is működni fog. Csak hát nehéz függetleníteni magamat a rajtnál kilövő, ambíciókkal teli tömegtől és csak befelé figyelni, no meg a pulzust csekkolni minduntalan az órám kijelzőjén.

Fura volt, de a kezdetben rajtam elhatalmasodó izgalom viszonylag hamar, olyan 10-15 km után elmúlt és mérhetetlen nyugalom szállt meg. Magamba mélyedni nem igazán tudtam, mert folyton történt valami, a pontok gyorsan jöttek egymás után, azon kaptam magam, hogy mire megeszek/megiszok mindent, már megint feladat van, ehetem/ihatom a következő adagot. A szüleimre most is számíthattam, elvállalták az egész napos pátyolgatásomat, így minden ponton ők frissítettek (kivéve a két Büdöskutat, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni). Rettenetesen szeretem, ha a gondjaira bízhatom magamat, kicsit olyan érzés, mintha újra gyerek lehetnék (a sárban ugrálás hiányzott egyedül a képletből).

Nem fogok részletesen kitérni a verseny egyes szakaszaira, mert aki nem volt ott / nem futott még itt, talán unalmas lehet, meg egyébként is, szeretem pusztán a főbb benyomásokat megőrizni és megosztani. Szóval az első legfontosabb ilyen, az az útvonal nehézsége és szépsége. Olyan csodaszép helyekre jutottam el általa, hogy néha a lélegzetem is elállt, valamikor meg csak pusztán szitkozódtam, hogy „Ez most komoly? Ide kellene lemásznom?” vagy épp az ellenkezője „Nemár hogy ide kellene felmásznom…!”, mindezt úgy, hogy volt már jócskán több tíz kilométer a lábaimban.

Tovább a teljes beszámolóra Fruzsi blogjára >>>

Fotó: Pölz Anita

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s