UB – Erős Gábor, kísérős beszámoló
Húsz perc az élet.
Egy Ultrabalaton-kísérő benyomásai.
19 perc. Csipog a telefonom. Nyomok kettőt a pedálon és Zsuzsi mellé érek. Jobb kezemben már ott a soft kulacs, benne a megbeszélt frissítő. Igyekszem olyan közel menni, hogy ne nagyon kelljen kinyújtani a kezét, amikor látom, hogy felnéz, a kezébe teszem. Mikor visszaadta, megállok. Elrendezem a kosarat a bicaj elején, áttöltöm a cuccot a következő kulacsba, harapok egy kicsit a szendvicsemből, iszom egy kis Fantát, megnyújtóztatom a lábaimat. Ez az énidőm, hogy divatos szót is beleszőjek. Pisilek, megigazgatom a bicaj nyergére helyezett törölközőt, hogy kevésbé fájjon a fenekem. Nézelődök, posztolok, fotózgatok. És már le is telt az én tíz percem, a következő ahhoz kell, hogy pontos időre utolérjem őt. Néha ebben a tíz percben a kisérőkocsival találkozom, hogy pótoljam a készleteket. Egyszer megmosdottam a Balaton vizében. Aztán tekerés. 19 perc. Csipog a telefonom. Visszaveszem a kulacsot, és beállítok egy újabb 19 percet. Reggel hét és este hét között ebben a ciklusban zajlik számomra az élet. Időnként közel maradok hozzá és beszélünk pár szót, teljesen lényegtelen dolgokról csak, hogy teljen az idő. Időnként mögötte megyek, hogy lássam ha szüksége van valamire. Ehhez nem kell beszéd. A Balaton északi partja varázslatos, de a mi világunk most egy nyilak és táblácskák által meghatározott sávra korlátozódik ahol egyetlen cél a minél folyamatosabb haladás. Ez elég jól sikerül, Zsuzsi összesen kb. két percet áll ebben a 12 órában.
Mikor nyár közepén felvetette, hogy kéne egy kisérő és én jelentkeztem fogalmam sem volt mire vállalkozom. Vagy kevés fogalmam mindenképp. Persze voltam már az Ultrabalatonon, csapatokat kisértem is bicajjal. Egy alkalommal egy másik versenyen egy igen rossz fizikai és mentális állapotban lévő futót kisértem egy véletlen találkozásnak köszönhetően és sikeresnek bizonyult a közreműködésem. De az sem volt több néhány óránál. A Balaton körbefutása 32 óra.
Néhány héttel a nagy nap előtt módfelett felpörög az életem. Mire eljön az idő fizikailag és mentálisan is teljesen kimerültnek érzem magam. Minden ellene szól, hogy én ott jól helytállhassak. Csütörtök este sík ideg vagyok ahogy a munkahelyemtől a Déli pályaudvarra megyek, próbálok megnyugodni, próbálok fókuszálni. Az én gyengeségem miatt nem baszhatja el. Ez nem opció.
Balatonfüred, vasútállomás, pizzéria. A kis csapat ott vár. Megismerkedem TGáborral, Zsuzsi párjával, és Dokibácsival aki a sofőrünk lesz. Pizza, sör jéger, a hangulat teljesen oldott, még szinte meg is lepődöm. Taktikai beszélgetésre szerencsére nincs nagy szükség, mindent alaposan megterveztek, előkészítettek. Még jól is alszom. Totálisan fókuszban vagyok.
Reggel öt. Villásreggeli, pakolászás a hűvös sötétben.
Rajtközpont. Felmálházzuk a bicajt, lelkesen üdvözöljük a többi elvetemültet. Mindenki lelkes, de ez olyan visszafogott lelkesedés. Ha holnap délután is érteni fogjuk miért vagyunk itt, akkor lehet majd lelkesedni. Nagy ovációval elindulnak, a bicikliseket kicsit később engedik utánuk.
36 db húszperc az élet. 36 alkalomból talán háromszor vagy négyszer kések pár percet, jellemzően amikor a depózás túl közel esik a telefoncsicsergéshez. Gondolom ez azért kell, hogy tökéletes azért ne legyen. Gáborral és Dokival úgy tűnik tökéletesen megértjük egymást. Érdekes ez, pár óra ismeretség után.
Este hétkor Gábor levált. Zsuzsi anyukája egészen hihetetlenül finom húslevest készít, előtte élek a lehetőséggel és lezuhanyzom. Még előtte lelkesen fotózgatom az éppen kelő teliholdat. Beszélgetni nem tudok, pedig a Mama szeretne – Dokira hagyom ezt, nem tudok és nem is akarok kizökkenni. Van még jó húsz óra meló.
Borzalmasan hosszú az éjszaka. Beütnek a krízisek, Gábor marad Zsuzsi mellett, mi Dokival készenlétben minden ponton. Mindig csak egyikünk mer a kocsiban maradni – ha mindketten elaludnánk, az óriási kibabrálás lenne. A futó megengedheti magának, hogy elveszítse a fókuszt, az ő versenye. Mi nem. Nem a mi versenyünk.
Váratlan pillanatokban csörög a telefon. Épp ez kell. Vagy épp az. Vigyük ide. Vagy éppen oda. Doki csukott szemmel indítja a kocsit amikor hallja, hogy beülök, mire gurulni kezd a jármű, már teljesen éber. Nyitva tartó benzinkutakat vadászunk a déliparti éjszakában. Kávé, redbull, meg még mittudomén mi a kívánság. Érzem a totális kimerültséget, de nem, a feszültség nem tör ki rajtunk. Egy tök ismeretlen emberrel száguldozom a kihalt utakon pillanatonként változó célokkal és nincs feszkó. Tudjuk miért vagyunk itt és tesszük a dolgunkat ha kisördögök esnek az égből akkor is. A pontokon találkozunk, depózunk, keverjük az izót, őrizgetjük a kávékat, nézzük a többi futót. Hát, olyan hős formák. Doki rohadtul nem érti, ebben mi a jó, én valamennyire igen.
Ez az éjszaka annyira hosszú, hogy délután kettőig tart. Akkor megérkezünk a célterületre. Nem bírok magammal, otthagyom Dokit, lemegyek oda, ahol a célra fordulnak a versenyzők, ott várom. Az elmúlt hetek összes feszültsége kitör belőlem, persze baromarccal nem hoztam napszemüveget, így elég buta lehet a sírós fejem. Örökkévalóság. Sorra jönnek a futók akiket annyira jól ismerek már a váltópontokról.
Nincs annyira jól kijelölve ez az utolsó pár tucat méter, hogy egy 31 órája futó ember magabiztosan képes legyen követni, felfutok Zsuzsi mellett a célvonalig, aztán én szépen elvonulok a parkoló melletti rétre, és utat adok a feszültségnek…
A hazaúton még sokáig a pálya mellett haladunk szembe. Mondom Dokinak, hogy ez most olyan mintha két hete jártunk volna arra legutóbb. Elképesztően hosszúak voltak az órák.
Nincs eufória, egyáltalán nincs. Amiért jöttünk, az megtörtént. Idő kell még az örömhöz…
baratrunning.com 