A csütörtök már a Bércre gondolással telt. Igyekeztem a korábbi évben hallottakat elfelejteni, mindenki csak ijesztgetett, hogy milyen nehéz verseny ez. Ezt most kizártam a fejemből, kb. nem is mondtam senkinek, hogy idén is megpróbálom, ne riogassanak előre. Csütörtök este összepakoltam, rövid futószoknya, ujjatlan póló, stb. Azon aggódtam, mit is hagyok itthon. Versenytervem nem volt, az útvonalat direkt nem néztem. Tavaly a Kékesen adtam fel, addig tudtam, hogy mi vár rám, utána lutri, tudtam, hogy olyan szakaszok lesznek, amelyeken még nem jártam, csak hallottam róla.

Péntek reggel még bementem dolgozni, dél körül végeztem, és irány a buszmegálló. Kalina Anikóval utaztam Sirokra, ott volt a szállásunk. A pályaudvaron találkoztunk, a versenyről direkt nem beszéltünk. Ő sokszor futotta, rutinos, gyors futó, azt szeretem benne, hogy verseny előtt sosem arról beszél, hogy mi honnan hány kilométer, mit vegyen fel, stb. Mindenféle női dolog szóba került. Egerbe mentünk a busszal. Ott megebédeltünk, és bementünk a gyógyszertárba. Egyedüli parám most a darazsak miatt volt. Vettünk egy gyógyszert, hátha szükség lesz rá, inkább ne legyen, de azért jó, ha gyógyszer van.

Este időben lefeküdtem, éjjel is csak egyszer ébredtem. Jó volt egyedül nyugodtan aludni egy panzióban verseny előtt. Másnap nem kellett korán kelni sem. A rajttól 5 km-re volt a szállás, egy ismerős értünk jött, és elvitt a rajtba. Negyed 8 körül megérkeztünk. Rajtszámfelvétel, készülődés. Ismerősök, stb. Nem izgultam, tudtam, hogy hosszú lesz, kitartóan menni kell, bármi is van.

8-kor indultunk neki, én a mezőny vége felé beálltam. Jó itt nekem, hadd fusson, aki tud. Csodaszép idő volt, picit hűvös még a rajtban, de pont jó. A pulzust tartva szépen megindultam, így is magasabb volt az elején. Rögtön indul az emelkedő. Kerülgettek itt-ott, mindenkit elengedtem, majd utolérem később.

Nagyjábal 4-5 km-ig teljesen együtt mentem többekkel, és érdekes módon a verseny végéig szinte mindig volt társaságom. Kb. 4-5 km tájékon egy nagy darázs elkezdett keringeni körülöttem, futottam tovább, oldalra kicsit távolodtam, szerencsére el is repült. A mögöttem lévő fiú kiabált, csapkodott, hogy jaj, darázs, őt 2-szer meg is csípte a könyökén. Utána egy ideig szitkozódott mögöttem. Innen még 1-2 km-ig néha hallottam, láttam darazsakat, de én nyugiban őket nagyobb ívben kerülve haladtam tovább, nem bántottak.

Oroszlánvárhoz teljesen jól érkeztem. Itt féltem még kicsit, mert azt mondták, h ezen a környéken vannak még darazsak. Én itt nem találkoztam velük, és később sem a verseny végéig. A versenyre csak vizet vittem, és géleket. A gélekből igyekeztem töltekezni, hogy ne kelljen sokszor megállni. Nagy élmény volt, hogy Kelemen Anett futott mindig vagy előttem, vagy mögöttem, ill. Pistyúr-Kocsis Ági. Őket jól ismerem, jó volt ismerősökkel menni.

A Kékes felé közeledve jött az a szakasz, amit már ismertem, nehéz-mászós. Sok turista jött itt szembe, mert pont ezen a napon volt a Kéktúrázás napja. Aranyosak voltak, félreálltak, szurkoltak. A Kékes valahogy nehezen jött el, vártam már, hogy fent legyek. Ágival kerülgettük egymást, majd a Kékes előtt a Sárdi családba botlottam, ők is szurkoltak a 2 fiúval együtt. A Kékesre érve megörültem, jééé, fent vagyok, nem is rossz idővel. Itt töltöttem vizet, ettem egy darab banánt is irány tovább.

A Kékes utáni részt nem ismertem, nem volt a fejemben, inkább így fogalmazok. Elindultam lefelé, de nem emlékeztem rá, hogy ez itt ilyen rossz. Ági meg is előzött. Egyszerűen meredek, köves, sziklás, csúszós lefelé, volt ahol fától fáig evickéltem, kapaszkodtam, seggen csúsztam. Végre leértem. Galyatető volt a következő pont. Én ezt a szakaszt nagyon élveztem. Igaz, hogy emelkedett, de sokszor tudtam futni, haladtam, és nagyon szép volt az útvonal.

Galyához közeledve volt egy kis terelés építkezés miatt, de jól követhető volt. Karlovitz Zsófi és Máté voltak a ponton, azonnal segítettek, itt már kértem cola-t, vizet. Drukkoltak. Annyira rájuk figyeltem, hogy majdnem rosszfelé mentem. Zsófi szólt, hogy nem arra. Fel kellett menni a kilátó felé, majd irány tovább. A következő szakasz nekem szintén ismeretlen volt. 2 fiúval kerülgettük egymást. Kérdeztem is, hogy mi jön. Mondták, hogy Ágasvár, és még egy valamilyen hegy. Ágasvár nem tűnt vészesnek, magamhoz képest gyorsan odaértem. Igaz, volt egy eltévedés, többed magammal. Lementünk egy széles útra azon haladtunk, amikor rájöttünk, hogy nincs szalag, és a felettünk lévő úton kellene haladni. Neki a hegyoldalnak, felmásztunk, lihegve, erőlködve. Fent meg is lett a másik út, irány tovább. A szalagozás nem volt túlzásba víve a versenyen, sokszor be lehetett nézni az utat. Haladtam tovább a kis kitérő után, szintén mindig társaságban. Nem nagyon beszélgettünk, volt még innen bőven.

A következő rész, ami emlékezetes az Mátrakeresztes. Innen jött a szenvedés. Megálltam, vizet kértem, és rájöttem, hogy tudom hol vagyok. Jön a Muzsla…Itt éreztem már, hogy fáradok, és semmi kedvem nem volt megint mászni. A vicces az volt, hogy futás közben nekem valahogy az kiesett, hogy ennek a versenynek a vége a Muzsla, de az még ott van. Nagyon kedvetlenül indultam tovább, szitkozódtam magamban, nem akarom, utálom! Leesett a pulzusom, és nem is bírtam visszatornázni. Kapásból a híd utáni kis ösvényt benéztem. Pedig tudom, hogy balra kell menni, a bokorba, de jobbra mentem azután, aki rossz felé ment…

Innen felfelé egy merő szenvedés volt kb. 5-6 km. 2 idősebb fickóval mentem. Az egyiknek görcsölt a lába, a másik szimplán nyafogott, hogy ez de szopatás, nem tudunk futni, nem haladunk, hol a hegy… A Muzsla tényleg ilyen, minden kanyarra emlékeztem, és tudtam, hogy ez még mindig csak sunyin emelkedik. Ha egyedül vagyok talán jobban viselem, de így, hogy  a fiúk körülöttem nyafogtak…

Sajnos, előzni nem tudtam, mert örültem, hogy haladok valahogy. Lépésben…mindjárt leülök. És egyszer megjelent a Muzsla, Csipivel a tetején, aki ott szurkolt egy tűzrakás mellett. Hát majdnem elnevettem magam hirtelen, kérdezte, hogy 10-es skálán, hogy vagyok? Mondtam, mínusz 5… és még magamban, h hagyjál békén, elegem van, stb. Jót röhögött, és iszonyat jól esett a biztatása, hogy ne legyek már ilyen, innen csak le kell menni! És tényleg! Nehezen, de kecmeregtem lefelé. Ez sem ment könnyen, sziklás, köves, egyszer térdre estem, de haladtam. A patak előtt Andi még megelőzött, egy CoffeeRun-os lány. De ott már néztem, h meglesz ez, sőt… bőven szintidőn belül.

Az utolsó 1,5 km-en repültem. Megint futottam, jó pulzussal, könnyedén, semmi sem fájt. Nagyon szurkoltak a célban!!! Kiabálás, ismerős arcok, és végre bent! El sem hittem! Hatalmas élmény volt lefutni, nagyon büszke voltam magamra. És a mai napig az vagyok. Most érzem azt, hogy igazi terepfutó lettem, lefutottam a Mátrabércet! Nekem ez nagyon sokat jelent! Azóta is pörgök, ide nekem az oroszlánt is!:) Gyönyörű az érem, klassz a póló! Kicsit pihentem, ettem, és indultunk is vissza.

Köszi Gabi! Minden segítséget, a sok munka meghozza a gyümölcsét! Jövőre Mátra megint, jobb időt kell menni!