Ben Nevis Ultra – Kucsera Marci

Posted on 2019.10.07.

Valami furcsa gondolatvolt, hogy nevezzek be a Ben Nevis Ultra-ra… nem is az én távom, tempóm, szintkülönbségem – pláne nem így egyben (persze jó kérdés, mi is az én távom…)

Mindenesetre a tavaszi lesérülést követően ez lett az év első olyan versenye, ahova különösen nagy bajok nélkül utaztam – persze ha a hétfői influenzás fetrengést, lázat, majd későbbi torokfájást és taknyot nem számítjuk… de nem szeretnék panaszkodni.

Az időjárás nem ígérkezett rossznak, mert az igazi rossz idő előző hétvégén végigvágott a skót felföldön: 150km szélvihar és hatalmas eső volt a versenynek helyet adó Ben Nevis hegy környezetében… AZ időjárás pedig nagyon meleg lett a verseny napjára: 25-30 fok, ragyogó napsütés.

Szerda este már egy igazi istenháta mögötti kis skót faluban, Kinlochleven-ben ittam a sört, ettem az „ízletes” kaját (ja, nem…). Az eső esett, de nem volt hideg, jó volt a hely hangulata!

Csütörtökön reggel a feladatként kapott laza 6 km megvolt – de annyira bámészkodtam, hogy elfelejtettem a repülőket. Legközelebb igyekszem nem ilyen hülye lenni😊.

Este a rajtszám átvétel a szokásos kellemes izgalom: mindig jól esik az ember egójának, ha meglátja a nevét és a kis magyar zászlót egy rajtszámon.

Hamar lett péntek reggel, 7-kor a dudaszó elhallgat, és lehet futni… sokan pont úgy, mintha 10000 m síkfutáson vennénk részt (ezek persze az első emelkedő tetejéig szépen visszalassulnak😊). Gyorsan elhagytuk a falut, és elkezdtük emelkedésünket az első hegyre. Az erdő után hol meredekebb, hol kicsit lankásabb, egyre keskenyebb ösvényen vitt az utunk. A lejtőkön folyamatosan patakokat kereszteztünk, ahol kicsit vízszintesebb lett, ott meg-megjelentek a lápos, zsombékos pocsolyák.  Meredek, köves ösvény (   kis hullámvasúttal fűszerezve)vitt az első  hegyre (Binnein Beag), aminek a csúcsa alatt fekete vizű láp tó volt, kvázi tengerszem. Az ezt követő lejtő egy függőleges mocsár volt, akkorákat estünk, mint az ólajtó… nincs az a cipő, ami itt tartana… A többedik elesést követően nem is keltem fel: seggen csúsztam, ameddig csak lehetett… gondoltam, innen már nem lehet lejjebb😊.

Sajnos lett, mert a mocsaras meredeket követő mondjuk vízszintes szakaszon néha combig süllyedtünk a mocsárba, hatalmas esésekkel tarkítva. Kb. itt gondoltam arra, hogy ezt nem lehet maradandó károsodás nélkül megúszni. Bő 3 km alatt nem is tudom hányan hagytak el, egyszerűen nem mertem a mély egynyomos csúszós, sáros ösvényen gyorsan menni, mert nem lehetett tudni, mikor jön egy mélyedés, ahol tényleg comb középig tűnt el a lábunk. Elkeserítő volt, mikor az előttem lévő jobb lába eltűnt egy ilyen mélyedésben, és a bal lábára állva kihúzta magát. Én oda ugrottam, ahol ő a bal lábával meg tudott támaszkodni, de én ott csípőig tűntem el mindkét lábammal.. a lendület persze tovább vitt, tehát mint a colstok rádőltem derékból a lápra… végül jót röhögtünk a mögöttem jövővel ezen a szerencsétlenkedésen…

Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer: elindultunk felfelé, elhagytuk a völgyet és elindultunk felfelé a Ben Nevis csúcs irányába. Érdemes megjegyezni, hogy mivel a verseny során csak egy frissítőpont volt cca. 30km-en, így a víz pótlásra a patakok jelentettek megoldást. Emiatt nem voltam nyugodt, hiszen elég intenzív állattartás volt a területen – tehát inkább a magasabb régiókban igyekeztem a folyadékot pótolni. Az órám szintadatainak tanulsága szerint ez a második emelkedő cca. 1300 m szintet tartalmazott, Meredekebb majd kevésbé meredek lejtőn oldalazva értünk el a meredek rész beszállásához. Itt a botokat érdemes volt eltenni (mint utólag kiderült: kötelező is volt😊), hiszen nagy köveken mászás, ugrándozás, igazi hamisítatlan brit „boulder-hopping” jött. Az első és igen meredek előcsúcs után jött a híres – hírhedt CMD (Carn-Mor Deag) gerinc, kétoldalt mély letöréssel, és nem túl széles gerinccel. Ezt a gerincet többé kevésbé követve értünk el az utolsó meredek kőgörgeteghez – aminek a tetején a kőkunyhók jelezték a csúcsot (Ben Nevis +1345). Érdekes volt, hogy bár itt már nagyon meleg volt és sütött a nap, de a szél őrülten fújt – ez tehát duplán szárított.

Hosszú, 7-8 km lejtő következett 1200 m szintvesztéssel. Nagy, lapos sziklákon ugrálva vagy öklömnyi köveken görögve… fárasztó volt. A közepén egy nagy vízesés adott igazi felfrissülést, nem sajnáltam itt 2 percre megállni, tölteni és kicsit megmosni a fejemet.

Mint kiderült érdemes is volt, mert lent a völgyben (itt Glen Nevis falu szélén volt az egyetlen frissítőpont) rekkenő forróság volt. Ez nekünk, kontinensről jött futóknak sem volt könnyű – de a briteknek igazán szokatlan volt – nagyon sokan feladták a versenyt, összesen közel 55%.

A frissítőponton gyorsan töltekeztem, elővettem a hátizsákból a második részre elrakott zseléket, kevertem egy izót (nem igazán bízom a pontokra kirakott italok minőségében – egy hígra kevert izó okozta fosás az egész futást hazavághatja). Teleszedtem a kezeimet mindenfélével, amit megkívántam: banán, gumicukor, narancs, keksz, sós főtt krumpli, és lassan kifutottam a pontról, szerintem 2-3 percet büféztem csak.

Egy hosszú, futható, nagyon kicsit emelkedő szakasz kezdődött – jó 9 km-t haladtunk a völgyben először erdészeti úton, majd kis ösvényt követően egy betonúton. Ha nem lett volna a rekkenő hőség, még gyorsabban is lehetett volna ezt abszolválni – igyekeztem a kiírt zónát tartani, ehhez jó 5.30 – 6.00 tempó tartozott ebben a melegben. Kis emelkedő előtt fagyis kocsi kínálta portékáját – csábító volt, de mivel láttam én már Lőw Andrist tejes fagyitól üvöltve hányni 😊 egy régi T100-on, inkább kihagytam.

Kis fel – kis le, közben egy hatalmas csúszás… úgy magam alá fordult a bal térdem, hogy a meglepetéstől és a hirtelen fájdalomtól felüvöltöttem. Óvatosan kibogoztam magam, ráterheltem: és csodák-csodájára nem fájt. Ezt a mai napig nem értem, hogy úsztam meg, de nagyon örülök neki.

A Tigh an Steill vízesés oldalában kezdjük meg az utolsó emelkedésünket a 3 Nővér gerincére. Ez közel 1000 m emelkedés, jó meredek hegyoldalon. Egy másik nagy vízesésnél kereszteztük a patakot, de mivel ez még elég lent volt, így gondoltam feljebb töltök… Utólag: hiba volt, mert ezt követően elhagytuk a patakot, és sajnos a következő jó másfél órára nem volt vizem. Se inni, se enni nem tudtam tehát (a zselékhez kellett volna ugye a folyadék…). Volt ugyan a kulacs alján jó 3 kortynyi folyadék, de azt beosztva, minden csúcs tetején ittam csak egy kis kortynyit. Jutifalat😊.

A 3 Nővér gerince egyébként 5 csúcsot tartalmazott, tehát átverés volt. Benne komoly, mászós részek, ahol nagy köveken kellett felboulderezni. De egyszer csak ennek is vége lett, és onnan már csak lefelé.

Nagyon el voltam szomjazva és éhezve, tehát kénytelen voltam megállni és tölteni, inni, enni. Ezzel biztos eltöltöttem vagy 5-6 percet, és 7-8 futó elment mellettem. Ez egyébként végig jellemző volt, hogy felfelé én előztem, vízszintesen szintén én voltam a gyorsabb általában – de a lefele repülő kamikázékkal nem tudtam és/vagy akartam felvenni a versenyt. Hiába, féltem a térdem.

Egyre szárazabb részeken vezetett le az ösvény, és egyre több kirándulót kellett kikerülni. Kb mint otthon: megáll az ösvény közepén, összehúzza magát, majd mikor el akarod hagyni, akkor kilép valamelyik irányba😊. Persze nekik ugyanannyi joguk volt az ösvényen tartózkodni, mint nekünk, futóknak – de azért ez mindig vicces társasjáték.

A lejtő utolsó szakasz ismerős volt, előző nap felfutottam ide átmozgatás gyanánt: tudtam tehát mennyi van még hátra. Lent a faluban már nagy tömeg, szurkolók, sétálgató – söröző emberek mindenhol. Mintha nem is egy kis száz fős skót faluban lennénk.

A célban tudtam meg, hogy ez a 10 óra 15 perc eredményem a 37. helyre lett elég. Ha a frissítést nem rontom el (értsd: töltök a patakból, és van vizem az utolsó emelkedőre is), akkor akár 10-15 perccel is lehetett volna gyorsabb – de nem panaszkodom.

54,5 km, +/- 3850 szint (úgy, hogy a középső 8 km gyakorlatilag vízszintes volt), ezek a számok. A frissítő ponton kicsit ettem a kirakott dolgokból – de csak saját zselén mentem végig, kis kiegészítő izóval.

Az érzés pedig nagyon jó, mert egy hosszabb sérülés majd az azt követő lassú, óvatos építkezést követően az első hosszabb futásom volt, ami jól esett, nem purcantam ki, nem sérültem le. Gabival az első verseny – jól esett, köszi!

Amit kaptam erre a napra feladatként azt kb tudtam hozni, tudtam sokszor tartani a kiírt pulzus zónát, kivéve lefelé… abban szerencsétlenkedésben én nem tudtam megemelni a pulzusomat.. kivéve egyszer a röhögéstől, amikor egy lejtől bénázva – óvatoskodva eszembe jutott: itt 155-el kellene repesztenem.. ránéztem az órámra: 95 volt… majdnem leestem a röhögéstől!

A nap hátralévő részében a másik 2 magyar sráccal bandáztunk, söröztünk, kajálgattunk – a jól végzett munka tudatában felszabadultan.

Másnap megnéztem a Ring of Steall verseny (Golden Trail versenysorozat része) első emelkedőjén az élmezőnyt, és a befutót, illetve fesztivál hangulatot teremtettem magamnak, a parkban ücsörgés, barátkozás, beszélgetés és sörözés kombóval…