UTH, Szentendre Trail, Répássy-Szabó Enikő

Posted on 2019.06.21.

Ez itt, kérem szépen, egy viszonylag új Gizion életének első nyilvános versenybeszámolója. Magam is meglepődtem, hogy Gabi kérésére közzétehető állapotúra gyúrtam, mert nálam a futás, főleg, ha hosszú, többnyire a teljes kiürülés állapotában zajlik. Néha leltározom magam út közben (csípő, térd, izmok, gyomor stb.), de a magvas gondolatok rendszerint elkerülnek.

Tavaly szeptemberben, a közös munka kezdetekor, a Szentendre Trailt tűztük ki célversenynek. Az első hónapok edzései egy utóbb vaklármának bizonyult egészségügyi probléma miatt elég döcögősen haladtak, aztán mire belejöttem volna, január közepén egy csúnya lumbágó vetett vissza ismét pár hétre. Február közepétől már rendes tanítvány módjára edzettem, heti kilométerszámra kevesebbet, de jóval változatosabban és strukturáltabban, mint korábban, a saját fejem szerint.

A verseny előtt minden optimálisan alakult, feltöltődve, jó fizikai állapotban álltam rajthoz.  Ugyan előző héten elég demotivált voltam – így visszafejtve talán azért, mert nyomasztott, hogy rajtam kívül más is figyelni fogja a teljesítményemet –, de ez elszállt, amint felvettem a rajtcsomagot szombaton. Vasárnap reggel óriási meglepetés volt Gabi a rajtban, nem kevés plusz lendületet adott, ráadásul így a köztudottan varázserejű #gizionpower karkötővel a csuklómon indulhattam útnak.

Az órámon nem sikerült beállítanom a tracket, mint indulás után nem sokkal rájöttem, de nem foglalkoztam vele. Arra emlékeztem, hol szaladtam el legutóbb (2017-ben már teljesítettem ezt a távot), az útvonal többi részét meg nem ítéltem veszélyesnek eltévedés szempontjából. Azért az elején sikerült pár száz métert rossz irányba futnom egy hosszabb konvojban, ahol az első benézte a szalagot, de ez sem hatott meg. Pilisszentlászlóig minden tökéletes volt. A megadott pulzus simán ment, lazán haladtam volna gyorsabban is, de visszafogtam magam. Pár lánnyal előzgettük egymást. A lankás emelkedőket futottam, a meredekebbeket gyalogoltam. A lejtőkön mondjuk csúfosan lassú voltam szokás szerint, ott mindig lehagytak páran, de aztán gyorsan utolértem őket.

Azt kaptam feladatul, hogy Pilisszentlászlóig fogyjon el a zsákomból a 1,5 liter izó, ez eléggé lekötött, mert nem szoktam ennyit inni. Kiszámoltam, hogy 5 percenként kell 3 kortynak elfogynia, ezzel jól elvoltam Szentlászlóig. Sikerült, flottul ment az újratöltés, haladtam tovább. Gyönyörű volt az Apátkúti-völgy, a pálya legszebb szakasza, faleveleken átszűrődő napfény, patakátkelés ide-oda, nagyon élveztem. Visegrádon ittam egy kis vizet, vettem jeget, de nem töltöttem újra a zsákot. Ez hiba volt, azt hittem, kitart a muníció a Papp-rétig, de 5 km-rel előtte elfogyott. 20 km után vacakolni kezdett a gyomrom, nem volt vészes, de sem inni, sem enni nem volt kedvem. A régi, jól bevált Sponser helyett bevetettem az új kedvenc csokis GU-gélt, hátha jobban ízlik, de nem. Ezután estem egy jó nagyot – megbotlottam egy magas fűben megbúvó alattomos sziklatömbben, lehorzsoltam a térdem, a vádlim is begörcsölt, de hamar összeszedtem magam, és mentem tovább. Meggyőztem magam, hogy talán nem is baj, hogy nincs izó, így rendbe tud kicsit jönni a gyomrom a Papp-rétig.

Szentlászlón lett volna a feladatom, hogy találjak valakit, aki húz magával, és jó tempóban tudok haladni utána. Kicsit később ugyan, de rátaláltam az emberemre, pont jó volt a tempó, beszélgettünk. A Papp-réten jött a feketeleves. Egy kedves önkéntes újratöltötte a zsákomat, közben ittam vizet, vettem jeget, de ahogy visszacsatoltam a zsákot, és kipróbáltam a szelepet, nem jött a folyadék a csövön. Szerencsére felismertem, és gyorsan le is támadtam Zsotyeket. Neki rögtön volt tippje (ezúton is köszönet érte) – a por összeragadt a cső és az ivózsák találkozásánál, és eltömítette a csövet. Segített kiszedni, indulhattam tovább.

A nyulam közben sajnos elszaladt, egyedül maradtam. Hamarosan újra jelentkezett a gond, nem oldódott fel a csomó. Megint le kellett szednem a zsákot, fejre állítani, rázogatni, csőbe fújni. Végül sikerült elhárítani a dugulást. Bosszankodtam, mert elég sok idő elment, de tudtam, hogy muszáj megoldani a problémát, mert nem fogok tudni frissítés nélkül haladni. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne tévedjek el, mivel nem volt előttem senki, és óvatosan is mentem, mert éreztem, hogy nem emelem már rendesen a lábam – nem akartam kockáztatni még egy esést. Ekkor elszaladt mellettem egy fiú, és egy méretes faágat visszaengedett rám előzés közben. Észlelte a bajt, bocsánatot kért (valamilyen szláv nemzet fia lehetett, angolul beszéltünk). Amikor látta, hogy vérzik az állam, megkérdezte, van-e tapaszom, majd a nemleges válasz hallatán elszáguldott. Mondjuk úgysem tudott nagyon mit tenni ekkor már, de vicces volt – ha van tapasza, miért nem ad, ha meg nincs, miért kérdi? Módosult tudatállapotban volt biztosan már…

Közeledett az útvonal végén a két tüske, mindkettő aljában megálltam a forrásnál, itt is vesztettem időt, mert mindig volt előttem más, de úgy gondoltam, ez megéri, sokat jelent a pár korty jéghideg víz meg a vizes kendő a mászás előtt (az arcomat is szerettem volna hűteni, mert nem láttam, mekkora a sérülés). A Vöröskő kínlódósabb volt, utána sem tudtam igazán tempósan haladni, a második már könnyebben ment. Itt utolértem az egyik lányt, akivel az elején kerülgettük egymást, utána kaptattam felfelé, jó volt, hogy nem kell nézni, hova lépek, csak mentem szépen a nyomában. A gyomrom egyre gyanúsabban viselkedett, de tartottam magam az 5 percenként 3 kortyhoz, és az utolsó gélt is megettem, bár már öklendeztem tőle. Elhatároztam, hogy az aszfaltig tartalékolok. Éreztem, hogy van még erőm, de az erdőben már semmiképpen nem akartam egy harmadik sérülést összeszedni.

A Skanzennél a szokásos menet: víz a nyakba, jég a kézbe, és itt már csak a soft palackot töltöttem fel. Ezután már rendben voltam, tudtam tempósan haladni végig, bár brutális volt a hőség az árnyéktalan aszfalton. Nagy öröm volt a célban látni Gabit és Zsuzska lányomat, aki a középső gyerekek rugalmasságával, az érettségi pánik közepette is vállalta, hogy elkísér.

Tanulságos verseny volt. Az biztos, hogy jó volt ennyit innom, végre nem jelentkezett a szokásos fejfájás, ami hosszabb távok után, főleg melegben, eddig mindig meggyötört. Érdekes módon a közel hét óra alatt egyszer sem kellett kiállnom, azaz az összes elfogyasztott folyadékot felhasználtam. A frissítésben hiba volt Visegrádot kihagyni, de összességében véve működött, a hányinger ellenére végig jó erőben haladtam. Az izmaim szépen, egyenletesen fáradtak, nem fájt semmim, a végére sem fogyott el az erőm. Ebben nagy szerepe volt a jól felépített edzéstervnek, még sohasem álltam ilyen felkészülten rajthoz, ezért nagy hála Gabinak! Az esés után talán túlóvatoskodtam a dolgot, ott maradt tartalék, és a zsákszerelésre is közel tíz percem ráment. Szóval van még miben fejlődni.

A két évvel ezelőtti időn (6:51) ugyan nem javítottam, de 6:55-tel, 7 órán belül beértem, ugyanúgy a nyolcadik helyen. A hirtelen jött meleget és az egyéb történéseket figyelembe véve elégedett vagyok. A zsákos bénázást sajnálom, de a terepfutás ilyen műfaj, mindig akad váratlan helyzet. Ha nem ez, lett volna más…

Szép élmény volt a „terepfutás ünnepe”, lassan a sebeim is beforrnak, és hogy Zsotyeket idézzem: „Jövőre veletek ugyanitt!”

UTH – Belus Tamás

Posted on 2019.06.17. Updated on 2019.06.17.

HOGY LESZ EBBŐL UTH?

Amikor a lábam a gödör széléről abba a lyukba csúszott még a reccsenést is hallottam. Fájt, persze, de a fájdalomnál sokkal erősebb volt a kétségbeesés, a lábszárig érő jeges vízben elúszni láttam az összes tavaszi versenyt, a végén a legfontosabbal, az UTH-val, amin tavaly kicsit magamat is meglepve harmadik lettem. Ahogy vártam Tóth Attit, hogy kimentsen abból a kis walesi faluból, volt egy kis időm, hogy átgondoljam a dolgot. Az ízület a helyén, el biztosan nem szakadt a szalag, legalább is nem teljesen, és még majdnem három hónap van az UTH-ig. A diagnózist már itthon kaptam meg, részleges szakadás, pár hétig nincs futás, utána is max bokarögzítővel. A rehabot nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ugyanolyan elánnal csináltam, mint az edzéseket szoktam. Gyógytorna, spinning, kondi, a futás eleinte rögzítővel majd ragasztással, és legalább volt időm foglalkozni az útvonallal, a frissítéssel, a mezőnnyel és egyebekkel. A Primaverát sajnos el kellett engednem, a Bércre csak szurkolni és frissíteni jutottam el, de az edzőmmel, Barát Gabival abban maradtunk, hogy a Vipava 30k-s versenyét már megpróbálom. Ez volt a teszt. Hogyha azt a bírja a bokám, akkor mindent bírni fog. Ha nem, akkor elengedjük az UTH-t és a Lavaredo lesz a „tavaszi” célverseny. A bokám bírta, bár itt még le volt ragasztva (ha nem is olyan brutálisan mint Verigának) és a forma is elég biztató volt, mert ilyen rövid távon is csak 1,5 percet kaptam Török Andristól.

A Ultra Trail Vipava Valleyn

Mérsékelt optimizmus lett úrrá rajtam, bár azért az időim picit elmaradtak a tavaly májusiaktól, ráadásul megjött az esős évszak, ami megnehezítette a cipőválasztást is. A nagy sárra készülve vettem egy Speedcross 5-öt és a Mozgásvilágnak hála egy Mizuno Hayate is számításba jöhetett. A saras útvonal bejárásokon mind a kettőt próbálgattam, de bármilyen jól is tapadtak, a derekamat komolyan megviselte a Hokához képest szerényebb csillapítás, így maradt a Speedgoat és persze a reménykedés, hogy nem lesz nagy sár (mert nagy sárban a SG nekem teljesen használhatatlan). Nagy sár nem lett, sőt, a sár szinte egyáltalán nem volt faktor a versenyen, úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az utolsó 3 hétben már nem ragasztottam a bokám, ami egyre jobban működött már a lejtmenetekben is, és tulajdonképpen a sérülésem a versenyen eszembe sem jutott. Bölcső hegyről lefelé volt egy kisebb csavarodás a sérült bokámmal, ez volt talán az egyetlen pillanat, akkor hangosan ki is mondtam párszor, hogy figyelni figyelni, de ennyi. Erről nem is álmodtam még pár hete.

CUCCOK ÉS FRISSÍTÉS

A felszerelés alapja tehát már megvolt: Speedgoat, az ezeréves Fenix lámpám két új 3600-as aksival, plusz a megszokott Salomon zsák. A pár hónapos Garmin Instinctem tulajdonképpen nem szerepelt rosszul, bár a Skanzennél lemerült és hiába a másodperc alapú trackelés, látványosan elnagyoltabb lett az útvonalam, mint sok már teljesítőnek, és a navigációs megoldásai is elmaradnak a Fenix 5-től. Szóval jó kis óra ez, de hosszú távon muszáj lesz befektetnem egy prémium Garminba. A Compressport magyarországi forgalmazójának hála (köszi Tomi) összeállt az is, hogy miben futok majd. A Compressport Racing SS póló nem is volt kérdés, hihetetlen könnyű és eszméletlen gyorsan szárad. Kicsit féltettem a sérülékeny anyagát, de végül szakadás nélkül megúszta a versenyt és a zsák sem dörzsölte ki jobban, mint általában bármilyen pólót. Csillagos ötös! Spiderweb ultralight Visor került a fejre, a rajtban megfordítva a lámpa miatt, később már normál állásban a napellenzésért. A hőségben később zárt sapkára cseréltem, azzal hatékonyabb volt a hűtés és jeget is tudtam pakolni alá. A Compressport Performance rövidnadrágot sajnos nem tudtam kipróbálni legalább egy hosszabb edzésen, úgyhogy maradt egy régi jól bevált darab, plusz egy szár, egy új Mid Compression zokni és egy Freebelt Pro szintén a svájci márkától.

A frissítésem alapjának Hammer és GU géleket terveztem vegyesen, néhány Hammer Bart, illetve az asztalokon lévő Hammer Heed izót. Raktam el még ezeken kívül pár GU Roctane izót is, amit főleg a melegebb részeken igényelt a szervezetem. Meg persze a két leveses ponton egy-egy pohár meleg leves és Lepencén egy szalámis vajas kenyér, ez a kombó tavaly is bejött J Időtervet nem csináltunk most Gabival, a tavalyi részidőket viszont bemagoltam rendesen. Erősebb kezdést terveztem a tavalyinál, a középső részen a tavalyihoz hasonló tempót, a végére pedig kis visszaesést, mert a vége legutóbb parádésra sikeredett, és nem igazán reméltem, hogy a jósolt kánikulában 4 perc körüli tempót tudok idén is menni. Hát nem is mentem, de erről majd később.  Helyezés…na ez már keményebb kérdés volt. Úgy gondoltam valahol a 2-6. hely között lehetek, és ha a tavalyi 12.45 körül futok, az elég lehet ahhoz, hogy idén is a dobogóra álljak. Artur Jendrych külön minőséget képviselt a mezőnyben, de utána elég nagy tülekedést vártam. Kormos Krisztiánnak és Madarász Ferinek jó éve van és nagyon erősek (együtt tévedtünk el a Bükki Hardon, szóval ezt saját szememmel is láttam) Nyakas Gabi az Nyakas Gabi egy héttel a Mátra115 után is, Vajda Zoliból meg mindent kinéztem, akár azt is, hogy megszorongassa Arturt. Aztán ott volt még a két Balázs (Rév és File), Biriki Atti, a mindig erős Oszaczki Géza, Oli, és azok az ismeretlenek, akik ezen a versenyen robbannak majd be az élmezőnybe. (Tavaly ez én voltam, idén Kovács Dávid) Szóval jó mezőny volt, és én tudtam, hogy kitől nagyjából milyen futás várható.

A RAJT ELŐTT

Az éjféli rajt előtt egy órával már kint voltunk a tesómmal, Fruzsival a zónában (ő is a 112k-s versenyen indult), ahol hatalmas meglepetésemre az edzőm, Barát Gabi is kint várt minket egy hatalmas öleléssel, sőt néhány pontra is ki tudott jönni. Nagyon örültem neki, nem számítottam rá, hogy hazajön a versenyre, nagy volt az öröm 😀 Persze sikerült eldumálnom már megint az időt, Gabi úgy szólt rám, hogy húzzak a sorba, ami már akkorra jó 20 méter hosszú volt. A crew persze most is tudta a dolgát, pillanatok alatt átesett mindenki a kötelező felszerelés ellenőrzésén és kezdődhetett az ácsorgás a rajtban. Eljátszottam a gondolattal, hogy kifutok egy picit a pályára melegíteni, de végül maradt egy kis gimnasztika, valahogy nem volt kedvem pörgetni még a lábaimat. A rajt előtt Nyakas Gabival, Bazsival beszélgettem, paráztam egy pár percet a nem teljesen oké gyomrom miatt (biztos csak az ideg) jött a szokásos fejlámpás móka a rajt előtt, visszaszámoltunk és elindultunk végre. Egy hete ezt vártam már, olyan voltam, mint egy versenyló az állásban, napok óta csak fújtattam és toporogtam.

Gabival és Fruzsival a rajt előtt

A RAJT

Klassz volta a hangulat, tapsolt a sok turista és a kísérők csoportjai. A szentendrei részen Yann (Le Saux) húzta meg a mezőnyt, mögötte Kormos Krisz de én sem akartam lemaradni nagyon, szerettem volna látni és kontrollálni a mezőny elején a dolgokat. Persze figyeltem a pulzust, nehogy már itt kikeveredjek a zónámból, de ettől messze jártunk a lendületes tempó ellenére is. Vajda Zoli zárkózott fel hozzánk, mondta, hogy jön tanulni a fiataloktól. Hangosan felnevettem, na persze Zoli, Kinizsi 100 harminchatszor és te akarsz tanulni tőlünk :D. Mondtam Krisztiánnak, hogy jól nézze meg Zolit, mert ő pont így fog menni majd a végén is. A kedélyes beszélgetést az órám rezgése szakította félbe. Lejöttünk az útról? De hát itt volt a szalag még az előbb! Kiabálunk Yann-nak hogy vissza, nem jó helyen vagyunk. Valaki átköthette azt a bizonyos szalagot az elágazás másik oldalára (nincs az a szalagozó, aki figyelmetlenség miatt oda szalagot kötne) Fordulunk, és már látjuk is a távolban a fejlámpák hosszú sorát, éppen ott kanyarodnak fel, ahol nekünk is kellett volna, mi meg majdnem a mezőny legvégére tudunk csak visszaállni. Nyugtatom Krisztiánt, semmi gáz, ne kapkodjunk, ha eddig gyorsabbak voltunk náluk, akkor ezután is azok leszünk, majd utolérünk szép lassan mindenkit. Zoli még feszültebb, ő ritmust vált és igyekszik hamar visszaszerezni a pozíciót. Nekem szemem az órán, még véletlenül sem akarom, hogy épp most, épp emiatt szálljon el a pulzusom, még nagyon az elején vagyunk úgyis. Lassan őrlöm fel a mezőnyt, köszöngetek, néha egy-egy mondat, hogy picit elkavartunk, ilyesmik. Kő-hegyről lefelé szárazak a kövek, egész jól haladok, néha beragadok egy lassabb futó mögé, de ez most egy cseppet sem zavar. A K+-on növelem a tempót, megkockáztatok egy kicsit magasabb pulzust, szeretem ezeket a futható közepes dőlésszögű emelkedőket. Köszönök Tinkának, Gézának, egyre kevesebb előttem a fejlámpa, lassan visszaérek a mezőny elejére. Közeledve Lajosforráshoz utolértem Artur Jendrychet, meg is szólítom, kicsit ismerkedünk, te hányszor voltál már? 5x. Én is először…Not first, fifth! Kérdezi, akkor hogy tévedtem el, de ezen csak nevetek. Lajosforrásnál (10,4 km, 1:02) mondják, hogy mi vagyunk az első kettő. Meg nem lepődök azért, de ez új infó, hiszen az elkavarás után nem tudhattam pontosan, hogy éppen hol járok a mezőnyben. Elkezdtük felfelé az emelkedőt, pár másodperc múlva megint jár a pontőrök kereplője, áhh szóval nincsenek messze a többiek. Artur viszi a sort, jó tempót megy, de nem maradok le nagyon. Ő botokkal megy, az enyéim még Gabóéknál várják, hogy a Prédikálószékhez érjek, addig úgy döntöttem nem használom őket, nem segítenénk sokat.  A Sikáros-rét most is csodálatos, kinyílt a tér és csak a magas fű és a finom pára verte vissza a fejlámpánk fényét. Fel a Dobogóra a középső meredek részen gyalogolunk, de egyébként szépen megfutjuk az emelkedőt, már nem beszélgetünk, láthatóan Artur is szeretné leszakítani az üldözőinket. Dobogó előtt oldalra állok picit a dolgom végezni, de a pontra majdnem teljesen ledolgozom az összeszedett hátrányt. Kicsit már bánt, hogy nem foglalkoztam a betét-versennyel, érdemes lett volna megnyomni azért a fejlámpáért az utolsó 1-2 kilométert, így is csak 16 másodperccel maradtam le a róla. Az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ez az a szakasz. Majd jövőre…

A rajt

Tovább a teljes beszámolóra