Magyar Bankok Sporttalálkozója, 2019 – Kormány Alexandra

Posted on 2019.09.01.

Tavaly vettem részt először a Magyar Bankok Sporttalálkozóján. Emlékszem, borzasztóan izgultam, egyrészt mert hosszútávfutóként a 400 m sprint teljesen idegen terep volt (vissza is sírtam a nyugis félmaratonokat a halálzónában töltött pályaedzéseken), másrészt mert pár „Csiribiri Bermuda-háromszögben” töltött év után visszatérve a Bankba szinte senkit sem ismertem a résztvevők közül. Végül minden a legjobban alakult: legnagyobb riválisunkat utcahosszal verve értünk célba és aranyéremmel távozhattunk. A hangulat fergeteges volt és kétségtelenül az MKB dicsekedhetett a leglelkesebb szurkolótáborral – igazán jó volt egy ilyen csapat része lenni.

A tavalyi sikeren fellelkesülve a váltóban idén is az első hely volt a cél. Időközben azonban két csapattárs máshol folytatta pályafutását, valamint az utolsó pillanatban egy sérülésből fakadóan még maga az indulás is veszélybe került. A csapatkapitányunk mentette a helyzetet és szerencsére talált olyan vállalkozó kedvű kolléganőket, akik hajlandóak voltak velünk tartani a megmérettetésre.

Az UB után én is megkezdtem a felkészülést. Vártam is és nem is az új feladatot, mert azért még voltak emlékeim a tavalyi hányás közeli, halálhörgős edzésekről és ebből kifolyólag elég nagy gombóc volt a torkomba, ha az atlétika pályára gondoltam. Ez csak még nagyobbra nőtt, amikor Gabi előállt az ötlettel, hogy mi lenne, ha felkészítés idejére átadna Balázsnak. (Korányi Balázs – szerk.) Hogy engem??? Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen ikon eddzen? Persze előtörtek az aggodalmak: mi van, ha béna leszek, nem tudom végrehajtani a feladatokat és ami még rosszabb, kudarcot vallok a versenyen és ezzel nem csak magamat égetem be, hanem a közös munkánk eredményességét is megkérdőjelezem….

Aztán elkezdődött a munka és nem volt időm ezen agyalni. Az edzéstervet próbáltam szigorúan venni, de előfordultak a korábban már tőlem megszokott túltolások, amiket Balázs udvariasan, de határozottan állított le 🙂 Mivel látta, hogy hosszabb futás nélkül nem tudok meglenni, beépített a 4 edzés mellé egy opcionális ötödiket, ahol megengedetten „bűnözhettem”, általában max 60 perc erejéig (viszont ezért cserébe tényleg nem nyitogattam tovább a pofonládát 🙂 ).

Ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy edzésen 400 m-t nem is futottam, csak akkor, amikor felmérőztünk. Helyette 50/100/150/200, max. 300 m-es sprintek voltak. Az elején nagyon furcsa volt, hogy a hosszú távnál megszokottaknál ellentétben itt pont arra kellett törekedni, hogy minél előbb felpörögjön a pulzus (ami valljuk be, hogy a leggyakoribb edzésidőmben, hajnali 5-kor azért elég nehéz). Mindenesetre a júliusi felmérőn salakon, sima futócipőben mért 1:11.2 bizakodásra adott okot (tavaly a versenyen szögesben, rekortánon 1:11.6 volt az időm, ami a célirányos edzések nélkül mért 1:21-hez képest hatalmas eredmény volt). Persze azóta eltelt egy év, leginkább hosszú futásaim voltak, teljesen más lett a tempó, úgyhogy itt is kb. nulláról kellett kezdenünk az edzésmunkát.

Időközben kiderült, hogy két fronton is helyt kell majd állnom, ugyanis a teniszcsapat is női játékos hiánnyal küzdött. Őszintén szólva voltak kétségeim a nem túl hosszú múltra tekintő teniszjátékom miatt: mindössze két éve került nálam képbe ez a sport, ami remekül kiegészíti a hosszútávfutást (robbanékonyságot és tempót adva annak, miközben a futásban szerzett kondit a teniszpályán remekül lehet hasznosítani), valamint visszavezetett a régen oly szeretett labdajátékokhoz, amit egy, a kosárpályán történt bokatörés miatt kellett megszakítanom. Úgy gondoltam, ha vállalják a kockázatot egy ilyen kezdővel, akkor nem illik visszautasítani a kihívást 🙂

A találkozót idén Miskolcon rendezték. Futásból az elődöntőre péntek este, a döntőre szombaton került sor. A mérkőzések azonban már kora délután kezdődtek, a 400 előtt még egy egyéni és egy vegyes páros meccsen is helyt kellett állnom. Ez szerencsére sikerült is, mindegyik mérkőzést nyertük, úgyhogy meglehetősen feldobódva kocogtam át az atlétika pályára. Ezután következett a futó elődöntő, ahol elvileg csak a futam győzelemre kellett törekedni, amivel sima út vezetett a másnapi döntőbe. Bár tudtuk, hogy nem kell beleadni mindent, de ha fent van a rajtszám és ott vannak a versenytársak, akkor szerintem mindegyikünk a legjobb formáját akarja hozni. Ez sikerült is, az OTP mögött minimálisan lemaradva jutottunk be a másnapi döntőbe. Nagyon örültem, mert a csapatedzőnk mérése szerint 70 mp-et futottam, ami egyéni rekordot jelentett és bíztam benne, hogy a döntőben még jobb lesz (bár az előttem álló egész napos teniszverseny miatt azért efelől voltak kétségeim).

A futam után visszarohantam a teniszpályára és csak bízni tudtam abban, hogy még ebben a késői időpontban is lejátszhatjuk a futással ütköző meccseket. A rivális bank játékosai fair-play díjat érdemelnének, mert nem használták ki a helyzetet, hanem megengedték, hogy utólag lejátszhassam az egyéni meccset, majd megmérkőztünk vegyes párosban is. Mindkettőben nyertünk, így én is nyugodtabban vágtam neki a másnapnak (nyilván addig sem a társam, Zalán elképesztő szereplése adott okot az aggodalomra 🙂 ).

Másnap 9 órától délután 4-ig a pályán voltunk. 3-3 egyéni és 3 páros meccset játszottunk – a versenytársainkhoz képest annyi hátránnyal, hogy sem férfi, sem női versenyző cserénk nem volt – de legalább nem kellett azon taktikázni, hogy ki játssza a következő meccset. A bronzéremért a Raiffeisen csapatával kellett megmérkőzni, akiket végül párosban 6:3-ra vertünk, ezzel kiharcolva a III. helyezést.

Sok idő azonban nem volt örülni, mert egy óra múlva már az atlétika pályán kellett lenni, készülve a döntő futamra. Bár pihenés kevés volt, de legalább nem is tudtam sokat aggódni a futás miatt. Igyekeztem magam azzal nyugtatni, hogy ez „csak” egy kör a pályán, de sajnos túlságosan élénken élt még bennem az előző napi elődöntő élménye, amikor elsavasodva nyúltam végig füvön, és tudtam, hogy fájni fog, de azért jöttünk, hogy mindent beleadjunk és igyekezzünk a legjobb eredményt elérni. S bár meggyőződésem, hogy mindannyian a maximumot nyújtottuk (Ákos például 57 másodpercet, ami a torna leggyorsabb futójának időeredményével egyezett), de sajnos idén az OTP csapata verhetetlennek bizonyult. Próbáltam a lehető legjobban összeszedni magam, de 200 m után éreztem, hogy vészesen fogy az erő és kb. 3 percnek éreztem az időmet, mire végre könnyes szemmel átestem a célvonalon – ehhez képest a 73 mp nem volt olyan rossz, de mégis csalódott voltam, mert éreztem, hogy pusztán a futásra fókuszálva jobb eredménynek kellett volna születnie. Azonban az én döntésem volt, hogy megosztom az erőt és a teniszben kiharcolt bronzéremmel azért értelmet is nyertek a futásban „elvesztett” másodpercek (a váltó arany pedig jóval nagyobb távolságban volt idén, mint az a 4-5 másodperc, amit a legjobb formámat nyújtva tudtam volna esetleg adni).

Tudjuk, hogy sírni csak a győztesnek szabad, de azért kimondatlanul is maradt mindannyiunkban egy hiányérzet – amiből fakadó motivációt remélhetőleg jövőre értékes másodpercekre tudjuk váltani a pályán és visszavesszük az első helyet.

Mindazonáltal nagyon büszke vagyunk a csapatunkra és a többi résztvevő kolléga teljesítményére is, mert a 15 bank közül összetettben idén is a rangos III. helyet tudtuk megszerezni – bár olyen szuper szurkolótáborral, mint amilyen a miénk volt, ez a minimum, amit megtehettünk (beleértve a fb-on a fejleményeket követő Gizion társakat is, akiknek irtó sokat jelentett a biztatása) 🙂

Köszönöm szépen Balázsnak a felkészítést, Gabinak pedig, hogy biztosította ezt a lehetőséget és remélem, hogy jövőre újra nekivágunk ennek a sprint távnak – amitől egyrészt már most gyomorgörcsöm van, másrészt viszont nagyon izgalmas kirándulás a komfortzónán túlra! 😉