beszámoló
Gutenberg Marathon, Mainz – Csathó Tímea, beszámoló
Hát, nem mondhatom, hogy nagy sztorim van az első maratonomra.
Két dolgot tudtam: hogy fájni fog és hogy tuti végigfutom (a “tudtam” lehet, hogy erős kifejezésnek tűnik, de komolyan ezt gondoltam)
2018 márciusában kezdtem el futni és muszáj megemlítenem az első nagy sikerem, a 3,5 km-t. Előtte nem hittem volna, hogy én tudok egyben ennyit futni. Oké, egyszer meg is kellett állnom közben az első alkalommal, de pár hét alatt tökélyre fejlesztettem a 3,5 km-es Suhanj!-körös futást, a végén már beszélgetni is tudtam mellette, így bele mertem vágni a szigetkörbe is. Onnan meg már csak egy ugrás a maraton. 🙂
Jó volt, hogy külön zónából rajtoltunk (szerk: Gabival külön), mert így egyedül lehettem a saját tempómmal és nyűgömmel és jó volt, hogy tudtam, hogy ott vagy te is a tömegben valahol, mert így nem voltam egyedül mégsem. Háromszor is találkoztunk, direkt kerestelek.
Az eleje jó volt, kb 15 km-ig nem is igazán fájt a térdem, amúgy azt képzeltem, hogy alkut kötöttem az ördöggel: vagy jó idő lesz és fáj a térdem vagy szél és eső, de cserébe nem fáj a térdem. Mivel a jó idő sok embernek jó, a térdem meg csak nekem fáj, ezért az előbbit választottam (én, a hős), így duplán örültem minden fájdalommentesebb km-nek, mivel ugye ez csak egy bónusz a deal mellé (avagy hogyan ideologizáljuk meg, hogy a térdfájás kifejezetten az én beleegyezésemre történik, én választottam, csak hogy a többieknek jó legyen…). Még nem fájt a térdem, amikor egy fordítónál egy „külső sávban” kanyarodó fickó úgy rálépett a lábujjamra, hogy perceking azt vártam, hogy mikor vérzik át a cipőm (végül is csak a zoknim vérzett át, mint utólag kiderült). Amúgy normális volt, elnézést kért, én meg nem vagyok haragtartó típus, annak meg kifejezetten örültem, hogy arra a lábamra lépett rá, ami úgyis fájni fog, legalább nem kell majd kétfelé sántikálnom. 😀
Amíg nem fájt a lábam, elég jól elmozizgattam ott a tömegben, nézegettem az embereket, utcákat, meglepődtem, milyen sok frissítőpont van, az első kettőt pl csak utólag vettem észre. Futottam egy jó ideig két fickóval, akikre lufi volt kötve, aztán láttam, hogy a lufikra 4:00 van írva, nahát, milyen jó, az a vágyuk, hogy 4:00-án belül beérjenek, hát remélem, sikerülni fog nekik, sok sikert kívánok, meg ilyen kis kedves gondolatok cikáztak bennem, aztán a zászlós hátizsákos iramfutók látványához szokott kis agyamnak leesett, hogy ez a két ember nemcsak, hogy szeretne, de be is fog érni 4:00-ra, én pedig nem, úgyhogy nagyvonalúan elengedtem őket, sőt, még a 4:15-ösöket is valahol később 30 km körül. Nyilván ha kell, akkor a 4:30-asokat is elengedtem volna, így első maratonon, sérülten nem az idővel versenyeztem, de azért mégsem bánom, hogy a 4:30-asok valahol mögöttem landoltak végül. 🙂
15 km-nél elkezdett rendesen fájni a térdem, de még egy pár km-en keresztül vállalható volt. 25 km előtt volt valahol egy frissítőpont, ahol utoljára megálltam (nem tudok pohárból futás közben inni, ez lehet egy későbbi improvement area), na ott már alig bírtam elindulni, úgyhogy akkor ott úgy döntöttem, hogy már SOHA TÖBBET nem állok meg a célig. Innentől akkor már a frissítés miatt nem kellett aggódni, elég költséghatékonnyá váltam az addig elfogyasztott két géllel, meg 3 pohár vízzel 😀
Szóval átkapcsoltam robotpilótára és úgy képzeltem magam kívülről, mint egy morcos manó, aki összeráncolt homlokkal sántikálva, meg kis lépésekben, de továbbra is FUTVA halad előre (voltak kétségeim, hogy valóban futás volt-e vagy csak toporgás, de Balázs is megerősítette később, hogy tuti futottam végig, az időeredmény alapján) és akkor sem áll meg és néz hátra, ha házak dőlnek össze mögötte. Na, hát aztán így mentem végig.
A km-számolós taktika az volt, hogy 36 km-t már futottam, szóval addig jó vagyok, onnan még futok egy km-t, hogy meglegyen az alltime táv-rekordom, de onnan meg már csak egy szigetkör, nyilván akkor nem állok már meg, szigetkört bármikor futok. Amúgy örülök, hogy nagy arccal meg szoktam jegyezni, hogy én egy félmaratont már fél lábbal is… merthogy erre most igen nagy szükség volt a táv második felében 😀
Persze 40 km felett valami történt az addig nem fájós lábamon, azt hittem, hogy egészben ugrott le egy körmöm, alig bírtam futni (utólag kiderült, hogy SEMMI nem történt, nekem ez azóta is olyan wtf dolog, hogy akkor mi volt???).
Na mindegy, azért fájós térddel, de csak beértem életem első maratonján 😀
A célban semmi bajom nem volt (ok, a térdem, az meg nagyon, de ezt tudtuk), alig voltam fáradt, nem fájt a gyomrom a creepy frissítés (vagy annak hiánya) ellenére sem, meg kb semmi. Azért ez elég jó szerintem. Azóta is jól vagyok, most nem azért, de elég jó lehetett a felkészítés 😉
Igazoltam magamnak az elméleteim, miszerint a hosszútávfutás (mármint nekem ez már hosszú) egy bizonyos edzettségi szint megléte mellett elsősorban fejben dől el – a vége felé kilométerenként hoztam meg a döntést, hogy most sem állok meg és bár minden egyes útszéli mentőnél elgondolkodtam, hogy beülök a helyes fiúk közé, de sejtettem, hogy újat nem fognak tudni mondani és a végén még bort sem kapnék 🙂 Szóval szerintem elhatározás kérdése, hogy nem állsz meg – és akkor jön a másik elmélet, miszerint a futás „csak” annyi, hogy nem állsz meg, amíg nem teljesítetted a célod. Márminthogy bebizonyítottam magamnak, hogy a sok edzés mellé talán még nagyobb mentális edzettségre van szükség. Legalábbis nekem.
És akkor itt elő lehet venni a mentális 100 forintost, nekem több is van, egyet mindenképpen kaptam tőled, meg hát azért van egy anyutól is. Az egyik pánikroham light akkor tört rám, amikor már nagyon fájt a térdem és alapvetően racionális emberként az volt bennem, hogy meg kell állni, ez azért nem oké így, és azonnal az anyukámat akaroooom, hogy mondja meg, mit csináljak, de ő persze nincs itt, és különben is, anyák napja is van, és már nem tudom majd neki elmondani, hogy lett egy maratonfutó lánya és már soha többet nem lesz rám büszke. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a maratont én akartam, és hogy úgy vállaltam önként, hogy tudtam, hogy fájni fog a térdem. És bármikor kiszállhatok. Ő sosem akart beteg lenni, szó nélkül vállalta a kezeléseket és a műtéteket, soha nem panaszkodott és egy percre nem fordult meg a fejében, hogy feladja.
Remélem, hogy most már saját jogon is tehetek egy mentális 100-ast a perselyembe, hogy majd tudjak adni annak, akinek szüksége lesz rá.
Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kimaxoltam ezt a futást, de sérülés nélkül, rendes frissítéssel, túl már egy elsőn, van még ebben lehetőség mind tempó, mind pedig élvezeti szint mértékének szempontjából.
Nem nagyon cifráznám tovább, nekem ez jó volt, a sérülésmentességtől eltekintve semmi extra kívánságom nincs a jövőbeli maratonokra nézve.
És persze nem mondhatom elégszer, de köszönök mindent eddig is. A lábaimnak is köszönöm, hogy nem álltak meg 🙂
Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló
Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak. Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban, enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont a jövőben.
Compressport 2UP2DOWN – Nagy Locusta Kriszta, beszámoló
2up2down – Fenn és lenn Árminnal
A jelek kedvezőek.
Nem is jutott eszembe menni, aztán a VTM-en meghúzgálták a cica bajszát… Egy elég kemény legény bujtogatott, hogy menjek vele. Előbb hitetlenkedve vettem fel, biztos, hogy ezt akarod és éppen velem?? Aztán okés, legyen, adjunk nekiii, csapassunk… aztán persze hoppon maradtam… ilyenek ezek mind 
. Akkor… menjünk a Zandival, mint tavaly. Tudom, hogy sok a dolga, de hátha jó lesz neki… nem lett…
. Akkor… menjünk a Zandival, mint tavaly. Tudom, hogy sok a dolga, de hátha jó lesz neki… nem lett…A jelek kedvezőtlenek.
Akkor engedjük el. Se a Feri, se az Andi, meg úgyis túl hamar van a Bérc után, ami meg fix program nekem. Gabi is inkább arra hajlott, engedjünk el… könnyű azt mondani. Engedném én, de Mátra, meg tavaly olyan jó muri volt. Tuti nem ér rá az Andi?! Tuti, nyakán az UB. Na, b+ akkor tuti. Számat befogom. Deee, mi lenne, ha Árminnal futnád? – mondják. Hát ööö… de még sosem találkoztunk. Azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák. Létezik, vagy csak egy szellem?!
A jelek kedvezőek.
Megnyugtatott a többi Gizion, igen-igen létezik, nem csupán egy algoritmus, aki vicces dolgokat posztolgat, és a keletebbik felén lakik az országnak. Szóval láttam már olyat, aki már látta, beszéltem olyannal, aki beszélt vele. Léteznie kell. biztató kezdetek. Ideális nem? Fussunk együtt úgy, hogy még életemben egy pacsi se volt. Bizonyára, mindenki így megy páros versenyre. Vagy nem. Sebaj, van párom, aki bevállal engem. Ammán, nem semmi, sokkal inkább valami.
biztató kezdetek. Ideális nem? Fussunk együtt úgy, hogy még életemben egy pacsi se volt. Bizonyára, mindenki így megy páros versenyre. Vagy nem. Sebaj, van párom, aki bevállal engem. Ammán, nem semmi, sokkal inkább valami.A jelek kedvezőtlenek.
Minden fasza, egészen addig, amíg a Bércen Ágasvár felé tekintő szemem, vagyis inkább a figyelmetlenségem miatt taknyolok egy rendeset, és lezúzom a bal, sokszor műtött térdem. Kisdinnye, irul-pirul, lilul, bucika, feszül, vádlim közepéig folyt a lé, és ha terhelem, bekakk. Na ez, ippen nem jó, te szent sz@r… de nem is a verseny miatt para, hanem ha újra műteni kell… Ne már. Annyi szívás volt már. Amikor emeleteket ugráltam fél lábon fel-le, vagy az 1*1 m-es lakótelepi wc-re mentem a bokától tokáig tartó gipszben a gyerek puffjával, hogy ne kelljen közben izmozni. Eközben persze a bal combom elmúlt, és lett pár trombózis. Szóval a sérülés miatt igaz, hogy csak 1 órára, de igen elkenődtem. Picsogtam kicsit fűnek-fának, és jött a segítség Gizionfalváról sebtiben. Orvos is lett, hozzáértő, megnyugtató és látatlanban felhívott Armin, a sosem látott futótársam. Az algoritmus. A mélyhangú. Létezik, jófej és nagy szíve van. Nem lehet baj.
A jelek kedvezőek.
Szóval lemegy a vérömleny és minden jó lesz. Ezt mondta az orvos, így is kell lennie, meg van mondva. Meg különben is, egy tali személyesen a Főnivel csodákra képes. Szerencsére ott alszunk a Szimpla előtt idén is Mátrafüreden, szerintem ez egy jó hagyomány, megtartom, klasszul lehet egy mátrai átmozgatóval hangolódni. Megismerem a Mélyhangút, helló Ármin, cucc lepakol, géleket megcsodáljuk, aah a söröst, hoci. Megcsodáljuk az új Libegőt, no lám, lám, felhőben körben a táj, eseget, szokjuk. Harsogós a zöld, árad az életerő, föld szag tölti be az orrom. Érzem jó lesz. Az ujjamban is érzem, a véremben is, hogy bizsereg, de ez más, mint a Bérc előtt. Nyugalom és várás. Öröm. Juhúúú, már csak egyet alszunk, és mehetünk. Tiszta Karácsony.
A rajt előtt
Esik, hát csak tessék, essék. Üdébb lesz tőle minden. Az erdészeti sulit elvéteni sem lehet, minden autó ide kanyarodik. Zsófi&Máté, Zsotyek, Gábor, Gizion Crew sereg élesítve. Mi, Árminnal kb menetkészek vagyunk, már csak eszünk, ja és még eszünk egy kicsit, menetfelszerelés ellenőrzés. Gizion csősál, kis minion az övbe, nagy ölelés, ooh Orsi… hát menjünk, mert csak ránk vár már a Kékes, az erdő, a patakok… Volt edzőtársak, gladiátorok közül az egyik aggódva kémlel kifele: “én nem erre szerződtem…”:D hát lehetetlen ezt megállni nevetés nélkül. Hát barátom, mire? Madárcsicsergés, melengető napfény, poros ösvények, ugyan már… hát nem érzed, most mennyivel jobb, élettel telibb? Bemelegítünk, már ne menjünk be, túl meleg van, túl sokan vannak… pacsi erre, mosoly arra, a rajt is olyan szelíd, nevetgélős, kifolyunk a suliból.
hát nem érzed, most mennyivel jobb, élettel telibb? Bemelegítünk, már ne menjünk be, túl meleg van, túl sokan vannak… pacsi erre, mosoly arra, a rajt is olyan szelíd, nevetgélős, kifolyunk a suliból.Kétszer fel és kétszer le
Adott a feladat, nosza fel, hopp Kékesre. Most a Piros van soron a felfelében. Ez az, az út, ahol 2 éve felmásztam a 60-70 cm hóban Mátrafüredről április végén a hirtelen jött havazás után. Minden métere belém ivódott, minden lépés küzdelmes volt. Ismerem a Csurgó-patakot, de hiába az eső, még simán járható. Vonatozva emelkedünk fel, csivitelnek Orsolyaék a Kornéllal, a gerincre érve messziről már látni lehetne az adótornyot… de nem most. Most a felhő elfedi előlünk a célt. A szűk alagútban bujkálunk, szorosan körbefon, hol a fiatalos, hol a szedres, a Kiss Petin itt ezen a helyen szokott zubogni lefele az ár, most csak nagy tálakban áll a víz, hipp-hopp, ugra-bugra, tova reppen a lábunk, még alig van sár. Orsiék nagyon mennek, meg úgy általában az egész menet rohan, az ismerős kemény legények is a sarkamban, csivit-csivit… na de, hol az Ármin?! Ööö, nézegettem én hátra, láttam is, de kicsit mintha elveszejtettem volna, jajj, de béna vagyok…
Hidas-bércen harapjuk a felhőt
Kiváló alkalom kicsit szusszanni egyet a Négyeshatáron, főleg mivel csippantani is kell. Itt rendezzük sorainkat, mert bár én kényelmeskén jöttem, de a Árminnak ez most nem a kényelmes forma, na akkor ne csesszük el ezt itt az elején, menjünk csak szépen együtt mi, az Orsiék tovarobognak. Az eső rendíthetetlen, ahogy mi is, mendegélünk hát tovább, ez már nem is köd, a felhőbe érkezünk a Hidas-bércen. Tavaly itt kattantak a fotók, így nem lepődöm meg nagyon, amikor gomba forma ernyő alatt villan DonRazzino gépe, aztán hopp még egy, és hopp még egy… mennyi gépet hoztak ki megázni! Vagy inkább mennyi ember jött ki lelkesen megázni a többi lökött miatt… Az aszfaltra érve Péter irányít, oh szegény feje, úgy tűnik kizavarták az esőre, mert nem jól sikerült az asszimilációja a hostess lányok közé. pedig úúgy igyekezett. Fel a szani előtt, nem kell csúcskő fotó, majd másodszor, és hangoskodva berobbanok a síházba. Helló, pacalpöri van? Nincs?! Háá méé nincs?!:D kérdem. Konkrétan igazi menten tarkón baszós a kérdés, de féktelen a jó kedvem. Borzadnak, hogy anyám, trikóban mit csinálok, de nem bizonygatom az igazam. Ismerem a hőháztartásomat, olyan -5C-ig jó vagyok, ha megyek. Ha nem, akkor majd öltözöm. Marék csoki, kóla, szevasztok, szép volt, jó volt, megyünk, majd jövünk.
mennyi gépet hoztak ki megázni! Vagy inkább mennyi ember jött ki lelkesen megázni a többi lökött miatt… Az aszfaltra érve Péter irányít, oh szegény feje, úgy tűnik kizavarták az esőre, mert nem jól sikerült az asszimilációja a hostess lányok közé. pedig úúgy igyekezett. Fel a szani előtt, nem kell csúcskő fotó, majd másodszor, és hangoskodva berobbanok a síházba. Helló, pacalpöri van? Nincs?! Háá méé nincs?!:D kérdem. Konkrétan igazi menten tarkón baszós a kérdés, de féktelen a jó kedvem. Borzadnak, hogy anyám, trikóban mit csinálok, de nem bizonygatom az igazam. Ismerem a hőháztartásomat, olyan -5C-ig jó vagyok, ha megyek. Ha nem, akkor majd öltözöm. Marék csoki, kóla, szevasztok, szép volt, jó volt, megyünk, majd jövünk.A kólát már kinn hörpintem fel, meg ne melegedjek, suhanjunk a Sötét-lápa nyereg felé. Ármin itt tényleg suhan, én totymorgok, visszafogom őt, de legyen biztos, ami ziher. Nem cseszem el, nem, nem, bár érthetetlen mit nyirmogok, amikor a cipőm tart, a térdem tart, a frizurám tart. Sokan beérnek minket a tüttyögés miatt Sas-kő, Disznó-kő felé, megint villan a vaku, már portfólióm is lehetne egyetlen futásból, már ha tudnék futni. Kilátás semmi, úgy megmutatnám neki a terepasztalt alattunk, de a sejtelmes massza mindent felemészt. Akkor csak tovább… a sárga fordítóba mi érünk először, hátrakiáltok: figyeljetek!
Sokan beérnek minket a tüttyögés miatt Sas-kő, Disznó-kő felé, megint villan a vaku, már portfólióm is lehetne egyetlen futásból, már ha tudnék futni. Kilátás semmi, úgy megmutatnám neki a terepasztalt alattunk, de a sejtelmes massza mindent felemészt. Akkor csak tovább… a sárga fordítóba mi érünk először, hátrakiáltok: figyeljetek!
Kékes közelében
Ez most JÓ. Így JÓ. Nem loholnak mások a nyakunkban, egyedül a mi párosunk légvételét, dobbanását hallom, mintha csak kiugrottunk volna kettesben futkosni a Mátrába. Előttem szökell Ármin kecsesen, jó nézni, most vagyunk, mi vagyunk, vagyunk, vagyunk… a gondolatom is visszhangzik a lélegző ködben. Olyan sokféle is lehet a köd: ez most a puha, az élettel teli, olyan, ami felerősíti a szíved dobbanását, a légvételed, az avarban lévő neszeket… lassan ereszkedünk Rózsaszállás felé, oh, kedves szilveszteri emlékek a kutyákkal… minden összeáll egy képpé.
Egy pillanatra megzavar bennünket a szalag, mintha le kellene menni a házhoz, de előttünk is egy. A térkép nem utal erre, így inkább felfele veszem az irányt kicsit elbizonytalanodva, hogy a kurflit visszamásszuk. Nem túl sok ez a felfelé, helló Gabi meg a halála! Ármin jól megnézi a keresztet, míg én Gabira gondolok és tolom neki a powert, nem árthat a maratonja közben… huss tovább… itt a tavalyi kötéltánc a vízben, mutatom a lépéseket. A Pisztrángosnál rettenthetetlennek tűnő pasi párost érünk utol, mi jobbra el és gogogooo. Az az érzésem, hogy a mezőnyhöz képest egyenletesebben haladunk. No pöcsölés, de nem is szaggatunk. Csorgunk Parádóhuta felé, egyre nagyobb a víz, mélyebb a tócsa, varacskolás on. Ármin megszólal, megállna cipőt üríteni. Hogy mi?! Ezt a baromságot… gondolom, persze csak magamban. hát ennél csak nagyobb víz lesz, teljesen felesleges időhúzás volna… hmm, érvek… ááh felesleges, és úgysem tudunk lefagyott kézzel cipőfűzőt kötni, és még igazat is mondok. A fagyott kezünkkel a gélt is alig bírtunk bontani, pár percig rágcsáltam, mire kinyílt a zacsi. A sárgán több párost utolértünk, és robogtunk is tovább. Mondjuk egyikünk sem vágyott rá, hogy agyon szúrják kalimpálás közben. Kicsit meg is húztuk ezt a részt, itt lehetett végre veretni, meg húzott minket a parádsasvári pont ígérete. Ismét erősebben kezdő embereket érünk utol, és hoppp, jéé az ott az Orsi, de jó, de jóóó!! Ki az aszfaltra, kocognék, de inkább ne kocogjunk. Hol van már az a pont?
hát ennél csak nagyobb víz lesz, teljesen felesleges időhúzás volna… hmm, érvek… ááh felesleges, és úgysem tudunk lefagyott kézzel cipőfűzőt kötni, és még igazat is mondok. A fagyott kezünkkel a gélt is alig bírtunk bontani, pár percig rágcsáltam, mire kinyílt a zacsi. A sárgán több párost utolértünk, és robogtunk is tovább. Mondjuk egyikünk sem vágyott rá, hogy agyon szúrják kalimpálás közben. Kicsit meg is húztuk ezt a részt, itt lehetett végre veretni, meg húzott minket a parádsasvári pont ígérete. Ismét erősebben kezdő embereket érünk utol, és hoppp, jéé az ott az Orsi, de jó, de jóóó!! Ki az aszfaltra, kocognék, de inkább ne kocogjunk. Hol van már az a pont?
Parádsasvár legvégéig megyünk a jobb napokat látott üveggyár mellett el, szerencsére felhőbe burkolódzik a gerinc, ahová ki kell másznunk. Csak én tudom, hogy ott van és cinkosan odamosolygok a tar tetőnek. A többiek majd megtudják.
A ponton sokan összefutunk eszünk-iszunk, jót mulatunk, tiszta FunRun számomra az egész, buzog bennem valami roppant erő. Erős és nedves vagyok, nyers… mintha bennem lüktetne az egész erdő… rászolgálok a nevemre, ha már én vagyok a SheHulk ebben a csapatban. Orsiék is itt, de én hajtom Ármint tovább, menjünk már. Itt nincs semmilyen védelem felettünk, se eső, se szél ellen, menjünk, ki ne hűljünk. A kedvenc részem jön a Lipótok.
felkészítettem rá az Orsit, de igazából annyira nem is vész. Tavaly ősszel a Vadrózsán itt éjjel voltunk, patakok éledtek velünk szemben, ködben botorkáltunk, a srácok kikészültek, zombikat halluztunk és a kidőlt fáktól nem láttuk hol tér be az irtásról az ösvény, így maradt a dzsungelharc a fákon, hárman három irányból. Most… nappal van. Még nem folyik szemben a hegyoldal, de 40C sincs, hogy megpörköljön minket a napocska a kitett emelkedőn, ahogy szokott. A jelzés követhető, és ahol az erdőirtás és a P+ betér, előző nap láncfűrésszel kivágta nekünk a fákat David és Zsuzska. A Mátra Száztizenöt gondoskodó keze elért ide, és elegyengette előttünk az utat. Mert csak. Mert ilyenek. Szóhoz sem jutok… annyira hálás vagyok nekik… jelzést festenek, bozótot irtanak, rönk fát hordanak… nekünk csak mászni kell.
A ponton sokan összefutunk eszünk-iszunk, jót mulatunk, tiszta FunRun számomra az egész, buzog bennem valami roppant erő. Erős és nedves vagyok, nyers… mintha bennem lüktetne az egész erdő… rászolgálok a nevemre, ha már én vagyok a SheHulk ebben a csapatban. Orsiék is itt, de én hajtom Ármint tovább, menjünk már. Itt nincs semmilyen védelem felettünk, se eső, se szél ellen, menjünk, ki ne hűljünk. A kedvenc részem jön a Lipótok. felkészítettem rá az Orsit, de igazából annyira nem is vész. Tavaly ősszel a Vadrózsán itt éjjel voltunk, patakok éledtek velünk szemben, ködben botorkáltunk, a srácok kikészültek, zombikat halluztunk és a kidőlt fáktól nem láttuk hol tér be az irtásról az ösvény, így maradt a dzsungelharc a fákon, hárman három irányból. Most… nappal van. Még nem folyik szemben a hegyoldal, de 40C sincs, hogy megpörköljön minket a napocska a kitett emelkedőn, ahogy szokott. A jelzés követhető, és ahol az erdőirtás és a P+ betér, előző nap láncfűrésszel kivágta nekünk a fákat David és Zsuzska. A Mátra Száztizenöt gondoskodó keze elért ide, és elegyengette előttünk az utat. Mert csak. Mert ilyenek. Szóhoz sem jutok… annyira hálás vagyok nekik… jelzést festenek, bozótot irtanak, rönk fát hordanak… nekünk csak mászni kell.
Akkor másszunk. Nézek hátra, jönnek: Ármin, Kornél, Orsi. Na, akkor jó ez így, csak szép egyenletesen lépkedjünk. Nincs semmi sietség, nincs semmi gond, nincs semmi baj, nincs semmi, de semmi… csak ez az emelkedő van, világ Lipótjai egyesüljetek, a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt vagyok, hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy van lábam, és visznek engem fel és egyre feljebb, mehetek… most ez van, esik, és megállíthatatlan kis porszemekként haladunk, mászunk, akár alám is kaphatna a szél, hogy felvigyen a gerincre… emberkéket érek utol, pedig ők is lépkednek… tudom-tudom, nekem könnyű… de most úgy érzem tényleg az, hála, hála, hála, és eufória tölt el… ninii, már fel is értem kipihenve, boldogan… ez valami totális fejlövés, ilyen nincs… kezdek beállni, de mitől?! Ármin is jön hamar, kapok tőle egy ajándékot: “Ijesztően tudsz te felfele menni!”:D én meg csak nevetek, és bugyborékol a szívem is… de lépnünk kell tovább a gerincen kicsit keményedik az idő, nem várhatunk ott. Tekergünk a Kéken, két hete itt szemben jöttem, mégis annyira más most. Nincs meleg, kedvesen hullámzik az út, az esőre már nincs gondom, vizesebb nem lehetek, az eső esik, és minden nehezet elmos belőlem. Csipp-csöpp… Újra kettesben, mégiscsak ez a legjobb rész az egészben… Helló, ez itt a Vércverés, balra át, húúú, de szigorú lett hirtelen a szél… na akkor figy, mondom a frankót, innentől úgy kell menni, hogy termeljük azt a hőt, nagyon ésszel! Szép, jól futható, kedves szakasz ez, szép kilátással Parádsasvárra… majd máskor megmutatom, most inkább a szél paskolása marad meg bennünk. Hirtelen érjük el, és szokatlan, hogy Csór-hegy most lejt, és ennyire lejt… mi ez már, affene, mindjárt lecsúszok, vagy hanyatt vágódok, inkább kilépek oldalra.
majd máskor megmutatom, most inkább a szél paskolása marad meg bennünk. Hirtelen érjük el, és szokatlan, hogy Csór-hegy most lejt, és ennyire lejt… mi ez már, affene, mindjárt lecsúszok, vagy hanyatt vágódok, inkább kilépek oldalra.Ön nem nyert!:D Lazább talaj, kevésbé tömör, jól el is vágódok oldalra, csúszok, felkelnék, snitt, még egyszer ismétlem. igazi keljfeljancsi!:D naa vééégre, röff-röff, hogy fog örülni a Zsófi, ha megölelem Kékesen! Igazából tiszta puhára estem, szó szerint a dagonyába, így csak a tisztaságom sérült, de az úgyis megjavul, mire a célba érünk. Nevetve és önfeledten kocogok az esőben a Mátra-nyeregbe, pacsizok az Erős Gáborral, összemaszatolom jól, biztos örült neki. egy halkot fohászkodok értük, elég sz@r lehet az ömlő esőben állni, és várni a magunk fajta idiótákat. A Mátra-nyeregtől a Hordóig elég nagy már a mocsár, kerülgessem? ugyan minek. Néha teszek egy-két tétova mozdulatot, mintha megtenném, de tök felesleges az egész. A Hordónál az elágazásban ismét megtorpanok. Nem arra van szalagozva, amerre a térkép mutatja. Az OK, hogy szerintem is értelmetlen az a kurfli, de no, ez van a térképen.
igazi keljfeljancsi!:D naa vééégre, röff-röff, hogy fog örülni a Zsófi, ha megölelem Kékesen! Igazából tiszta puhára estem, szó szerint a dagonyába, így csak a tisztaságom sérült, de az úgyis megjavul, mire a célba érünk. Nevetve és önfeledten kocogok az esőben a Mátra-nyeregbe, pacsizok az Erős Gáborral, összemaszatolom jól, biztos örült neki. egy halkot fohászkodok értük, elég sz@r lehet az ömlő esőben állni, és várni a magunk fajta idiótákat. A Mátra-nyeregtől a Hordóig elég nagy már a mocsár, kerülgessem? ugyan minek. Néha teszek egy-két tétova mozdulatot, mintha megtenném, de tök felesleges az egész. A Hordónál az elágazásban ismét megtorpanok. Nem arra van szalagozva, amerre a térkép mutatja. Az OK, hogy szerintem is értelmetlen az a kurfli, de no, ez van a térképen.
Döntök. A szalagozáson megyünk, az a rendező közvetlen a verseny előtti pályabejárása, szóval legyen az. Meg, aki nem jegyezte meg az útvonalat, az úgysem filozofál, csak én vagyok ilyen kis nyomi, hogy elbizonytalanít. Legalább hamarabb eljutunk a Sombokorhoz, és Kékeshez. Lehet, hogy direkt rövidítettek ennyit a pályán. Menjünk, fussunk, rohanjunk, hadd lobogjon a hajunk… menjünk már, itt már semmi időhúzás nem lehet… nincs rá idő, metsző a szél. Vagy most azonnal öltözünk, vagy menni kell, akkor menjünk hát. Dráma nincs, baj sincs, egyszerűen észnél kell lenni, de abban meg hiba nincs. Figyelem kicsit Ármint, jól mozog, nincs nyoma kihűlésnek, a kezeim meg nekem is le vannak fagyva. Megbízom Sombokor hőtermelő erejében, az olyan. Mondom: ne nézz időt, ne nézz pulzust, ne nézz fel, ne keresd a tetejét, csak az utat a következő lépéseket! Egyszer csak felérünk, nem olyan hosszú ez. Szépen megfontoltan lépdelek, csak kicsit, takarékosat, mint a tt-sek a Blahán az aluljáróban, ahogy a Belus Tomi mondaná, hát persze! Hiszen, én is az vagyok. Nézegetek vissza, de jön Ármin ügyesen, nekem meg úgyis könnyű, mint tudjuk. Megvan a nehezebbik fele, és jön, nem marad le, juhúú, így megy ez, biztatom. A felső részén meg már felsétálunk, de ha lehet, még hidegebb van. Mintha a eső jegessé válna, de nem pattog le rólam, és a földön se látom a jégkristályokat… Sombokor tetején próbálok várni, de nagyon gyorsan hűlök álldogálva, szólok Árminnak, hogy megyek, siessünk enni a síházba. Öltözködhetnénk, de minek, majd a ház melegében, addig menni kell, menni jobb, egyszerű ez, mint az 1*1. Kékes nagyon közel, kapom magam, helló síház, mindjárt a Zsófi nyakába ugorhatok… Röff!
A csipogó az első ház sarkánál nem a síházban. Hogy mi?? Uh, erre nem számítottam, akkor itt kinn kell várnom. A homályból feltűnik a két srác, akikkel a Lipótok óta jövünk…Ármin?! … nah, huh, ő is jön kicsit utánuk. Megijedtem, hogy elvesztettem, de Lepsénynél még megvót… Uzsgyi be a síházba, öltözni kell, ez a módi, lefele már tuti nem tudunk annyi hőt termelni, amennyit kellene. Benn, ahogy meglátom, megölelem a Zsót. Keblemre is mami. Izzadtan, csurom vizesen, büdösen, és ha lúd, hát legyen kövér, nekidörzsölöm a sárban megfetrengett fenekem és az oldalam is elégedetten. Röff-röff-röff!:D Jókedvem töretlen, de azért most öltözzünk fel. Az ok, hogy nekem eddig jó volt, bár a kezem néha beremeg kólázás közben. Árminon kevesebb a szigetelés, látom, hogy több segítség kell. Ugranék, de a Crew már megfontoltan cselekszik, öltöztetik. Kicsit, mint az oviban, ciki, nem ciki, így a leggyorsabb, de menne egyedül is. Ez a cipzár nehéz dolog. A kezem bucira ödémásodott a sópótlás ellenére, azt hiszem a kalligráfia órákat picit elnapolom. Öltözés az kell, de már mennünk is kell. Nem hajt minket a tatár, de én igen, és én vagyok a nagyobb zsarnok, mivel minden síházban töltött perccel rontjuk a lejutás esélyét. Kilépve újra az első pár perc igen kemény, hideg van. De közel a völgy, az már jóval védettebb. Néézd, ez Magyarország legmagasabban foglalt forrása a Jávoros-forrás – mondom, de minek is… tök hülye vagyok… ez más senkit sem érdekel itt és most… Nincs más dolgunk, mint szelíden lefolyni a szépséges Csatorna-völgybe, ereszkedni, élvezni, és most megy is. Ármin szolidan görcsölget, megállunk, adok Mg-ot, tán segít, mendegéljünk tovább, most igazán élvezem még ezt a lefelét is, nem úgy, mint tavaly. A gagyi széldzseki nekem mindenre elég, bőven bemelegítettem, az előttem lévő srácokhoz csapódik a lábam észrevétlen, suhanok. Skubizok gyakran hátra, ugye jön az Ármin, de megbotlom, jajj, ne már! Ekkora béna csak nem lehetek, hogy megint elesek?! Neee!! Deee, lehetek, és még meg is ütöm magam kicsit, csak szerencsére most a jobb térdemet inkább. Utoljára talán 4 évesen lehettem ennyire szerencsétlen. Legalább most megvárom az Ármint. Nem is futok, csak baktatok a patak mellett, várom, hogy utolérjenek. A kalimpáló botos lányt elengedem, a közelébe nem megyek többet, élni akarok. Jajj, jó saras lettem már megint, hát hogy nézek ki, és mindjárt itt a cél! Hát hogy néznék? Nem vagyok én Királylány, azt meghagyom másnak, sokkal inkább Hulk, a Varacskos, röff-röff, iggeeeen! Élvezzük ki még ezt a kicsit! Most már minden lépés süpped, csúszik, pliccs-placcs-taccs, lehetünk gyerekek, bele a közepébe, csapódjon fel hónaljig!:D így kell ezt. K+ jön a gerincről, és leesünk a köves szakasz után a kis hídhoz, esőbeállóhoz, ooh ez már itt a végjáték, látod, itt megy balra a Piros.
Izzadtan, csurom vizesen, büdösen, és ha lúd, hát legyen kövér, nekidörzsölöm a sárban megfetrengett fenekem és az oldalam is elégedetten. Röff-röff-röff!:D Jókedvem töretlen, de azért most öltözzünk fel. Az ok, hogy nekem eddig jó volt, bár a kezem néha beremeg kólázás közben. Árminon kevesebb a szigetelés, látom, hogy több segítség kell. Ugranék, de a Crew már megfontoltan cselekszik, öltöztetik. Kicsit, mint az oviban, ciki, nem ciki, így a leggyorsabb, de menne egyedül is. Ez a cipzár nehéz dolog. A kezem bucira ödémásodott a sópótlás ellenére, azt hiszem a kalligráfia órákat picit elnapolom. Öltözés az kell, de már mennünk is kell. Nem hajt minket a tatár, de én igen, és én vagyok a nagyobb zsarnok, mivel minden síházban töltött perccel rontjuk a lejutás esélyét. Kilépve újra az első pár perc igen kemény, hideg van. De közel a völgy, az már jóval védettebb. Néézd, ez Magyarország legmagasabban foglalt forrása a Jávoros-forrás – mondom, de minek is… tök hülye vagyok… ez más senkit sem érdekel itt és most… Nincs más dolgunk, mint szelíden lefolyni a szépséges Csatorna-völgybe, ereszkedni, élvezni, és most megy is. Ármin szolidan görcsölget, megállunk, adok Mg-ot, tán segít, mendegéljünk tovább, most igazán élvezem még ezt a lefelét is, nem úgy, mint tavaly. A gagyi széldzseki nekem mindenre elég, bőven bemelegítettem, az előttem lévő srácokhoz csapódik a lábam észrevétlen, suhanok. Skubizok gyakran hátra, ugye jön az Ármin, de megbotlom, jajj, ne már! Ekkora béna csak nem lehetek, hogy megint elesek?! Neee!! Deee, lehetek, és még meg is ütöm magam kicsit, csak szerencsére most a jobb térdemet inkább. Utoljára talán 4 évesen lehettem ennyire szerencsétlen. Legalább most megvárom az Ármint. Nem is futok, csak baktatok a patak mellett, várom, hogy utolérjenek. A kalimpáló botos lányt elengedem, a közelébe nem megyek többet, élni akarok. Jajj, jó saras lettem már megint, hát hogy nézek ki, és mindjárt itt a cél! Hát hogy néznék? Nem vagyok én Királylány, azt meghagyom másnak, sokkal inkább Hulk, a Varacskos, röff-röff, iggeeeen! Élvezzük ki még ezt a kicsit! Most már minden lépés süpped, csúszik, pliccs-placcs-taccs, lehetünk gyerekek, bele a közepébe, csapódjon fel hónaljig!:D így kell ezt. K+ jön a gerincről, és leesünk a köves szakasz után a kis hídhoz, esőbeállóhoz, ooh ez már itt a végjáték, látod, itt megy balra a Piros.
Már csak az utcákon kell visszaérni. Idén nem sprintelünk, egyszerűen nincs is kedvem bemenni a célba, mert akkor vége szakad, megtörik a varázs… a kalimpáló előttünk, menjen csak mutatják az utat… megint hosszabb, mint amire emlékeztem… ez itt már olyan… lapos?! Pacsizok egy irányító crew-val, jól összesarazom, jihááá, hát ennyi volt?! Ne máár… balos, és hopp valaki fotóz, jééé ez a Döme, de jóó! Fülig ér a szám, ez de király volt, el sem hiszem! Mindjárt jön ám az Orsi is, tuti jön, tudom. Célban az Armin veszi át a pénzt, a dögcédulát, mondván én túl saras vagyok. Hahhahaaa!:D én megtettem mindent!:) Orsikával is pacsi, na ezt tényleg ő kérte, pedig mondtam, hogy rettentően koszos vagyok, de őt nem zavarta.
Megöleljük egymást Árminnal, a Mélyhangúval, a Szökellővel… csak ki ne törje a nyakát egyszer az ugri-bugriban… hálás vagyok, hogy velem jött, jajj, de jó volt, mikor megyünk megint és újra és fel, egyre feljebb?! Na jóó, lassan elfogadom, ez mégis csak a cél, mehetünk akár fürdeni is… na neee… tényleg?:D meleg víz meg minden… aztaaa… hát akkor menjünk is, ez legyen az első, végül is elég sokat lotyogtunk kinn az iszapban. A saras cipőt kinn hagyjuk, mondjuk a lábam pont ugyanolyan saras, lehoztam a tusolóba a fél hegyet. Gyorsan akarok fürödni, de adok még magamnak a végén két percet csak a meleg kedvéért. Orsiék is benn, nem volt ott semmi baj se, vagy csak apró küzdelem. Kemény csaj ő, ooh, maga sem hiszi mennyire, de az. Átöltözés szárazba, szoknyát, pulcsit veszek, meg mezítláb szambázom még kicsit, jól esik a lábamnak.
Melegem van. Nem hiszik. De akkor is! Melegem van. A kezem is kezd kicsit lelohadni, ahogy helyreáll a normális keringés, és jó meleg az. Evés, ivás, mulatás, go home Mátéval és Zsóval. Totál beállva. Full drogosan. Vigyorogva. Ha lehunyom a szemem, újra ott vagyok, otthon vagyok. A Hegyen vagyok. Az eső simogat, a sár betapaszt minden sebet, az Erdő maga vagyok… boldog vagyok…
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!
baratrunning.com 