beszámoló

Naszály Trail – Berta Laci, beszámoló

Posted on

Erről a versenyről nagyon sokat hallottam már: sártenger, borzalmas emelkedők, a második Naszály-mászást mindenki gyűlöli, Moós Gergő is úgy írt a pályáról sok évvel ezelőtt, hogy “számomra futhatatlan”. Na, akkor ez nekem jó lesz kinyírós versenynek, a nevezés indulását követő fél órán belül ott is figyelt a nevem az L táv rajtlistáján. (Ez volt az első rendezés, amikor a 24-25 km-es távból nem volt két kör, szóval az a régi L táv megszűnt, és az M táv vette át a nevét.) Időtervvel nem rendelkeztem, mivel fogalmam sem volt, mit tudok kihozni magamból. Vázlatos dolgok voltak csak bennem: a szintidőből (5 óra) kicsúszást kudarcnak éltem volna meg, 4:15 környékét reálisnak tartottam, 4:00-val boldog lettem volna, te pedig 3:40-et vártál tőlem. Utólag visszagondolva ez baromi ciki (természetesen nem az általad várt idő, hanem az enyém), de erről majd a végén.

A verseny előtti napra pihenést terveztem, ebből az lett, hogy egész nap rohangáltam, vásároltam, kocsit takarítottam, végül fél 12 körül kerültem ágyba. Kelés fél 6-kor, emberré válás, öltözés, kutyák elintézése, reggelizés fél 7-kor, kocsi, önkéntes crew tag felkanalazása a Széll Kálmánról elnevezett Moszkva téren, aztán kicsivel 8 előtt érkezés Szendehelyre. Szokásos rituálék, celebspotting, stb, aztán azt vettem észre, hogy már 8:40 van.

A férfivécé előtti sorban töltött évek miatt az előírt “6-8 perc kocogás, majd 10-12 perc giminasztika” bemelegítés csökkentett üzemmódú lett: 4-5 perc kocogásra és kb 3 perc gimnasztikára maradt időm, így is 8:58-ra értem vissza a rajtba. Éppen a főszervező Zsuzsa tartott eligazítást a tőle maximum 3 méterre álló kb 20 versenyzőnek, a többi 100 ember velem együtt csak annyit érzékelt ebből, hogy mozog a szája. Mindegy, beálltam hátulra, jó lesz az nekem, a rövid bemelegítés miatt úgyis azt terveztem, hogy az elejét még nem a tervezett tempóban nyomom, és azalatt bemozgom magam. Így is volt, aztán úgy másfél km után beálltam a tervezett fordulatszámra, kicsit előzgettem is, elhelyezkedtem a középmezőnyben.

Idén a Cserhát is csatlakozott a száraz november mozgalomhoz, nyoma se volt a legendás sárnak, és ezt egyáltalán nem bántam. Valamikor 6-7 km környékén, az első Naszály-menet egyik emelkedőjén utolértem egy tündöklően új és méregdrága cuccokba öltözött srácot, az ösvény szélén agonizált, látszott, hogy elszámolta magát a nevezés leadásakor. Majdnem szóltam neki, hogy gyöngyvirágom, ne aggódj, a nehezén túlvagyunk: eddig lenyomtunk 300 méter szintet, már csak 900 van hátra, trololol. De halottba nem rúgunk bele (haldoklóba se nagyot), úgyhogy inkább némán lehagytam. Aztán 1 óra 7 percnél értem fel a Naszályra először (8,6 km). Későbbre vártam magamat, de azért nem volt ebből harag, pláne, hogy tök rendben voltam. Számolgattam, ez kb a táv és a szint harmada eddig, lassulást és fáradást is beleszámolva 4 órán belüli lesz ez a buli, de a száraz pályának hála akár a várt 3:40 is meglehet. Elindultunk meredeken lefelé, én meg tudtam, hogy itt jön nekem az első igazán nehéz rész, mert hamar fárad a combom a lejtőzéstől. Nem is szerettem, nagyon fárasztott. 11 km-nél értünk az első frissítőpontra, az Ezoterikus-rétre.
Intermezzo: próbáltam kiguglizni, hogy mitől ezoterikus ez a rét, de semmi infót nem találtam, viszont cserébe megtaláltam Ezotermikus-rét néven is. Arra számítottam, hogy odaérve rájövök az okára, mert mondjuk egy sámán fog dobolni, vagy lesz egy életnagyságú Gyurcsok doktor mellszobor, de semmi, szóval számomra rejtély maradt a rét ezoter(m)ikus mivolta. Bekevertem egy tündérleheletnyi izót, megtöltöttem a vizes kulacsot is, aztán szartam a csakrákra, és továbbmentem.
A pont után hálát adtam az égnek, mert párszáz méter múlva elindultunk felfelé, szóval újra le tudtam hagyni 1-2 embert. A Látó-hegyre nem kellett kimennünk, az okát nem tudom (lehet, hogy erről beszélt a rajtban a szervező), kicsit sajnáltam a dolgot, de ez van. Bő fél km sárga kereszt után kellett rákanyarodni meredeken a sárga háromszögre, de itt olyan pocsék volt a jelölés, hogy ha nem két rutinos naszályozót követek éppen 10 méterről, akkor tuti benézem a kereszteződést, és továbbfutok. Úgy hallottam utána, hogy ezt sokan el is rontották. Na, mi bevettük a kanyart, és másodszor is elindultunk fel a Naszályra. Ez az emelkedő jóval combosabb volt, mint az első, de végig jól tudtam haladni, nem volt kifulladás, kényszerpihenő. Fárasztó volt, de sokkal jobban viseltem, mint a lejtőzést. Felérve azért megmondtam a pontőröknek, hogy “aztakurva”, csak hogy tisztában legyenek vele. A szemükben láttam, hogy tudják.
A tetőn ránéztem az órámra: 2 óra 1 perc, 14,7 km, 1000 méter szint. Hátravan 10-11 km (nem tudtam pontosan, mert kavartak a szervezők az útvonallal), 200 méter szintemelkedés, viszont számomra sok lejtő. Itt kezdtem elhinni, hogy összejön a 3:40. Egyből vérszemet is kaptam, és eljátszottam a gondolattal, hogy akár még a 3:30-at is megközelíthetem. Úristen, az marha király dolog lenne, akkor csapassuk! Ennek örömére sétáltam kb 2 percet, mert tudtam, hogy olyan lejtő jön, amin ki tudom nyírni a combomat, szóval inkább szántam egy kis időt saját magam összekaparására a kemény emelkedő után. Aztán felvettem a ritmust, elkezdtem haladni lefelé, de hárman-négyen így is elmentek mellettem.
A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, emberek kerékpáron, fa, növény, túra/szabadtéri és természet
Erről a lefeléről nincs sok emlékem. Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, nem tudok lejtőzni: az izomzatom mint egy informatikusé, gyenge csirke vagyok, ráadásul a magasságomból (196 cm) fakadóan eléggé fent van a súlypontom, ami minden tornyot instabilabbá tesz, meg viszonylag erős a szemüvegem is, úgyhogy megy a para, hogy ha esek, és összetörik a szemüveg, akkor itt halok meg, mert ki nem találok, az fix. De azért próbáltam magamhoz képest minél inkább megtolni a dolgot, közben minden lépésnél elkerülni a bokaficamot és a kulcscsonttörést. Hogy hogyan értem a második, kosdi frissítőpontra, azt nem tudom, de ott nagyon megörültem, hogy gond nélkül beértem. A sámánoknál bekevert izómnak még a harmada megvolt, szóval kértem abba vizet, és ettem pár szem olívabogyót egy kis darab banánnal. Csekkoltam az órát: 17,4 km, 2:22. Ember, nyüves nyolc kilométer van hátra, szint is csak kb 200 méter. Szó szerint libabőrös lettem: basszus, meglesz a 3:30, annál picit jobb is, csak ne büfézgessek, hanem takarodjak vissza az ösvényre. Már a 3:40-et is gondolkodás nélkül, örömtől kacagva írtam volna alá a verseny előtt, most meg a 3:30-on belüli időért megyek, el se hiszem.
Toltam tovább, jött egy kis kavargás, mert megint másfelé vitt a szalagozás, mint a track mutatta, de mondom jó, ez van, nem fogok megállni tökörészni, hogy merre tovább, így is a Gyadai-rétre fogok jutni. Gurulós, finom, nem meredek lejtő jött, belefért egy 4:51-es kilométer. Ez 2 és fél óra futás után sokat adott pszichésen, meg az utána következő 5:17-es is, ami már a Gyadain történt. A hírek alapján ott vagy nyakig érő fű szokott lenni, vagy szügyig érő sár. Most egyik sem, cserébe olyan kátyús volt, hogy a sár hiánya miatti kemény talajon nagyon kellett figyelni, hogy ne forduljon ki a boka. 2:52-nél csippant az órám 22 km-t, nekem meg megint végigfutott a hátamon a hideg, alig mertem még a gondolatot is megfogalmazni magamban: három húsz…? Nyolc percen belüli átlag itt? Nyomtam, ahogy tudtam, 23 km, vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, mocsok nagy flow volt, 24 km, 25, már csak fel kell futni ezen az utcán a suliig, ahol a rajt-cél van.
Az utolsó párszáz méter aszfaltja végig emelkedett, és meghallottam, hogy jön mögöttem két L távos. Na, felejtsétek el, hogy a finisben leelőztök, én most betolom magam üveghangon, akármennyire is emelkedik. Itt extra értelmet nyertek a dombozós edzések, illetve hogy azokon minden esetben az utolsókat nyomtam meg a legerősebben, bármilyen fáradt is voltam. Fájt, hányni akartam, de beleadtam mindent, ami még bennem volt. 3:18:32 lett a vége, 7:42-es átlag az órám által mért 25,8 km-en és 1260 m szinten. Lerogytam a fűbe, hosszú percekig semmire sem voltam képes. Képtelen voltam pötyögni a telefonon, úgyhogy lőttem egy fotót az órámon látható adatokról, elküldtem a páromnak, aztán feltöltöttem a Gizion csoportba. 10 perc múlva lett annyi erőm, hogy bemenjek a tornaterembe. Betoltam a zöldséges rizsemet, egy banánt, feküdtem még 10 percet, aztán a frissítőasztal sarkánál eltűntem a kóla, az olívabogyók és a banánok Bermuda-háromszögében. Kerestem Koren Mikit, az egyetlen giziont a környéken, de mint később megtudtam, ment pályát bontani.
Tanulságok, utóbölcsességek, PTCD (Post-Traumatic Coelhoing Disorder):
1. Gizionul mondva: 100 Ft-tal álltam rajthoz, ez csak egy kulacsos hülyeség miatt (lásd később) csökkent le 99-re, és 120 Ft-tal értem be a célba.
2. Egy verseny teljesen más, mint egy edzés (meglepetés!). Nem a triviális dolgokra gondolok most, hanem arra, hogy a terepfutásban én nem a változatosságot és a leküzdendő akadályokat látom elsősorban, hanem a természetben levés vonzerejét. A nagyobbik kutyánkkal bolyongani. Koromsötétben, a fejlámpa fényénél világító szempárokat figyelni a bokrok alatt, hajnalban vaddisznókba botlani. Pár másodpercre megállni a szakadó esőben az ösvény közepén, és hallgatni, ahogy iszik az erdő. Ezek miatt futok terepen. Mivel itt fókuszvesztés nélkül, végig 100%-osan a feladatra koncentráltam, vajmi keveset észleltem a környezetből, és ez zavar. Eddig sem voltam versenyfüggő, engem nem motivál a hájp, a finisher póló/érem, a tömegről és a rajt előtti fullasztó bemelegítőkrém-szagról már ne is beszéljünk, de most még egy ellenérvként megjelent az, hogy konkrétan nem láttam a tájat, olyan durva volt a fókusz. Vissza kell jönnöm ide valamikor csak úgy, edzeni egyet, mert az a pár villanásnyi kép, ami megmaradt, elég csábító.
3. Az, hogy mennyire nem ismerem magamat, a korlátaimat, mennyire nem vagyok tisztában a versenykörülmények közötti képességeimmel, egyszerűen szégyenteljes. Az egy dolog, hogy alapból nincs túl sok önbizalom a puttonyban, de 4 órás finist álomidőként dédelgetni, majd végül 3:18-at futni nem óvatosság, alultervezés, önbizalomhiány vagy (ál)szerénység, ez rutintalanság, illetve az önismeret teljes hiánya. Ezen csak úgy lehet segíteni, hogy szembemegyek az előző pontban írottakkal, megbékélek a bemelegítőkrémekkel és a versenyközpontok DJ-inek elmaradhatatlan Coco Jumboojával, és néha elmegyek 1-1 versenyre, hogy teszteljem magam. (Na, azért nem sűrűn, képtelen lennék akár csak havi 1 hepöningre is elmenni, de a kéthavonta 1 is soknak tűnik.) Közben hátha kialakul az a képességem, hogy veretés közben is tudok gyönyörködni a tájban.
4. Gyalázatosan csirke vagyok. Nagyon sokat kell erősítenem lábra és törzsre, mert a kemény lejtőzések teljesen kikészítenek, sokkal jobban, mint az emelkedők. A téli alapozás során szeretnék erre is nagy hangsúlyt fektetni.
5. Az egyértelmű előnyökön túl arra is kiválóan alkalmas a dombozós edzés, hogy versenyhelyzetben az ember magabiztos rutinnal tudjon sportértékkel rendelkező öngyilkosságot elkövetni.
6. Az Ahojnindzsa széles szájú, puha kulacsa marha jó azoknak, akik anaeróbban is érzik a zent. Nyugodt embernek tartom magamat, de amikor sokadszorra járok úgy, hogy az elvárható max 3 másodperc helyett már vagy egy perce próbálom rácsavarni a kupakot a kulacs nem elég merev száján lévő menetre, majd amikor azt hiszem, hogy megvan, és tenném el a zsebembe, akkor a nyomástól elkezd mindenfelé spriccelni-ömleni a cukros lötty, mert mégsem sikerült jól rátekerni, ááá… na, akkor azért lennének kérdéseim a Teremtő felé. Másnap vettem egy akciós Salomont. Laza edzésre tökéletes lesz a kínai, annál komolyabb esetekben jöhet a… francia-kínai.
7. #gizionpower
Hát, úgy ennyi 🙂
A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, cipők és túra/szabadtéri

This entry was posted in beszámoló and tagged .

Vértes Trail – Dobos Erzsi, beszámoló

Posted on Updated on

Ensport Vértes Trail, „S” Táv (10.5km / 350m+) – Beszámoló

A Gizionok közül én lettem az a szerencsés, aki támogatottként indulhatott ezen az új terepversenyen.

A Vértes Trail volt a negyedik terepversenyem idén és összességében is, a Börzsöny, Szavanna és a Mátra Trail után.

A mátrai versenyről még igencsak frissen éltek bennem az emlékek (nehezen barátkoztam meg az avar takarta köves-gyökeres ösvénnyel), úgyhogy a Vértesre már készültem fejben is.

Az időjárással továbbra is nagy szerencsénk volt. Gyönyörű, napsütéses őszi időben futhattunk. Szinte nem is volt kérdés, hogy november eleje ellenére ez egy rövidnadrágos-pólós verseny lesz.

Időben érkeztünk a móri versenyközpontba, ahol viszonylag rövid futós előéletem ellenére elég sok ismerős arccal találkoztam. Zalán fiam persze rögtön kiszúrta a Dávid és Gábor Survivor-os celebeket (Dávid az „S” távon 4-nek futott be)

Az „S” táv 10:30-kor rajtolt el úgyhogy bőven volt időnk felvenni a rajtcsomagot és bemelegíteni pár száz méter kocogással és gimnasztikával.

Bemelegítő kocogás (Fotó: terepfutas.hu)

Tanulva az előző versenyekből a rajtnál igyekeztem kb. az első harmadba állni, hogy ne nagyon ragadjak be majd a szűk hegyi ősvényen.

Az útvonal eleje a szokásos módon a faluban vezetett aszfalton, úgy 1 km-n át.

Majd az erdőbe érve elkezdtük a felfelé kaptatást. Próbáltam egy jól bírható tempót tartani, néha rápillantva azért a pulzusra, nehogy elfussam magam már az elején.

A single-track ösvényen kicsit beragadtam, de ahol lehetett próbáltam egyet-egyet előzni.

Legalább volt egy kis időm gyönyörködni a színpompás erdei tájban, tudtam, hogy lefelé erre már nem nagyon lesz lehetőségem, ha jó időeredményt akarok elérni.

Nagyon figyeltem az útvonal jelölésre, mivel egy-két versenyen sikerült már eltévednem.

Igazából alighogy elkaptam a megfelelő ritmust, már el is értük a táv felénél a frissítőpontot. Gyors csippantás és már mentem is tovább.

Nem éreztem szükségét, hogy megálljak, mivel útközben is kortyolgattam és volt nálam gumicukor is.

Energetikailag kiváló állapotban voltam, és amúgy is már csak a fele volt hátra. Tudtam, hogy a nehezén túl vagyok.

Jöttek a lejtős részek, talán még egy-két rövidebb kaptatóval megtűzdelve. Innen igazából már csak be kellett gurulni.

A lejtőkön kicsit bátrabban eleresztettem magam, mint az előző versenyeken, persze iszonyatosan kellett figyelni hova és hogyan lépjek. Elég sok faágon is át kellett szökellni, de ezeket mind nagyon élveztem.

Lefelé a Fazekas-gödröknél (Fotó: terepfutas.hu)

Sikerült megint pár versenyző mellett elhúznom (igaz, volt, aki a faluban, aszfalton visszaelőzött).

Hamar beértünk Mórra, ahol még próbáltam belehúzni egy kicsit a célig.

Férjem mondta, meg éreztem is, hogy elég jó helyen érkeztem be. Nők között a 6. helyet sikerült megcsípni, aminek nagyon örültem.

A júliusi Börzsöny Trail óta (hasonló táv és szintemelkedés) több mint 30 mp-et sikerült a tempón javítani.

Ez azért is nagy fejlődés, mert sajnos ritkán van alkalmam terepen futni. Köszönhető ez az eredmény a rendszeres, jól felépített edzéseknek, amiket hetente kapok Gabitól, plusz a többi lelkes Gizion példája is nagyon motiváló.

Örülök, hogy ide tartozom! A Vértesbe pedig biztos visszatérek még!

This entry was posted in beszámoló and tagged .

Porto Maraton, 15 km – Cseke Betti beszámoló

Posted on

Valamikor év elején, amikor szavazni lehetett, hogy hova menjünk ősszel futni,  egyből jött az ötlet, hogy ha már mennék a Gizionokkal külföldre, akkor szeretnék végre maratont futni. Megkérdeztelek, azt mondtad novemberig fel tudok rá készülni simán, csak ne legyen közben sérülésem. Ugye tudjuk, hogy a 3,5 év alatt többet voltam sérült, mint nem-sérült.
2017 decemberben futottam az első félmaratonomat. Miután zöld utat kaptam a maraton nevezéshez, férjemmel megbeszéltük, hogy akkor ő is fut egy maratont (Porto előtt egyszer futott maratont, 1 éve), és együtt megyünk Portoba. Hamar lebeszéltük Zsuékkal , hogy egy szállláson leszünk, repjegyeket is intéztünk és közben ment a felkészülés. Ekkor már kb fél éve egészséges voltam , azaz sérülésmentes. Intenzíven úsztam is, a heti 3 futás mellett 2 úszóedzésem is volt. Nagyon jól kiegészíti egymást futás és úszás. Június közepétől heti 4 futásra váltottunk, mert az úszás nem fért bele az időmbe, a nyári szünetben a gyerekek sokat voltak velem. De semmim nem fájt hónapok óta, minden oké volt. Futottam tavasszal még egy félmaratont, aztán még egyet nyár elején, illetve nyár közepén a legnagyobb melegben. Jól mentek az edzések, minden jel arra mutatott ebből tényleg lesz maraton. Bár néha fájt a jobb vádlim, meg a térdem alatt belül. De kellő nyújtással rendbe jött,és ahogy bemelegedett futás közben, nem fájt.
Aztán augusztus elején Ausztriában nyaraltunk és ott már erőteljesen jelzett a vádlimon kívül a sarkam is. Egy 20 km-es terepes edzés utáni nap alig bírtam ráállni. Utánaolvastam, és beszéltünk telefonon is, kiderült ez bizony talpi bőnye gyulladás. Bőgtem. Alig 3 hónap Portó, és ennek a  gyógyulási ideje akár több hónap is lehet, de alsó hangon 6 hét. 😦
Egyből elkezdtem gyulladáscsökkentőt szedni, jegelni, gyártottam strassburg zoknit, kenegettem gyull.csökkentővel. Nem javult semmit, persze futásról szó sem lehetett. Helyette úszkáltam, de nem igen jutottam le rendesen edzeni. Uszodába eljutni sokkal macerább, mint futni menni. 😦 Néhány hét után elkezdtem lökéshullámra járni, el is kezdett javulni a lábam, de nagyon-nagyon lassan. Kb 6 hét kihagyás után kimentem futni, de épp aznap a hátamban egy ideg becsípődött és kissé fájt ahogy levegőt vettem, de azért gondoltam kimegyek egy 20 perc teszt futásra. Óvatosan , nagyon a talpamra figyelve kocogtam. De a levegővétel volt a szar, nem is a sarkam…az utolsó két percben pedig úgy beállt a lapockám alatt, hogy alig bírtam haza vánszorogni.
Na, ekkor engedtük el a portói maratont. Komolyan azt gondoltam, ekkora lúzer nem lehetek! 😀 Kb 3 napig nem bírtam mozogni, nem tudtam se feküdni, se ülni, semmit se csinálni a hátammal. Rettenetesen fájt, amúgy a talpam sem volt még tökéletes. Pár nap után elmentem gyógymasszőrhöz, aki nagyjából helyre rakott, de összesen még 2 hétig nem futottam a hátam plusz a lábam miatt. Heti egy gyógymasszázs, plusz torna, plusz a lökés hullám a talpamra.
Október elején úgy tűnt rendben vagyok, kezdhetek készülni akkor a 15 km-re, amire átneveztem a maratonról. Szerettem volna legalább fm-t futni, de az ezen a versenyen nem volt. Gyorsan eltelt 4 hét, ami alatt összesen egyszer futottam 60 percet, az is ritka szarul sikerült, életem legszenvedősebb futása volt. A többi mind rövidebb futás volt. Így mentem ki Portóba 15 km-t futni, ahol a cél 1:30-on belüli idő volt. Őszintén nem láttam reálisnak, annyira lassú voltam mostanság…. sőt az utolsó héten újra jelezgetett a lábam, hogy nem oké valami…
Szeptember végén  egyébként újra elkezdztem úszni, de most végre rendszeresen, heti 2, de inkább 3 edzésem volt, sőt egyik héten 4-szer mentem le úszni, magam írom az edzésterveimet, és jól ki tudom magam hajtani. A vízben jobban bírom a kemény edzéseket mint a szárazföldön. Szóval tudtam, hogy az állóképességemmel nincs probléma, csak a lábam bírja-e majd a terhelést.
Gyorsan eljött november eleje. 1-jén vidékre vittük a gyerekeket, délután onnan hazajöttünk, másnap hajnali 2-kor keltünk és mentünk a reptérre. Kora délután oda is értünk, épp Gabival futottunk össze a reptéren Portóban! 🙂 Szállást elfoglaltuk, gyors ebéd és már jöttek Zsuék is. Elmentünk együtt az óceánpartra kávézni, borozni, sétálni. Este közös vacsi a Gizionokkal, jó volt megismerkedni többekkel, akikkel eddig még sosem találkoztunk. 🙂 Hulla fáradtak voltunk, 11 után kerültünk ágyba, majdnem 24 órát voltunk fenn.
De másnap újra Giziontali, város néző túra Pedroval, a helyi arccal, délután rajtcsomag átvétel, tésztaparty, este vacsi Mariannal, aki a világ legkedvesebb portugál pincérnője , imádtuk.
Lábamat azért kenegettem, mert jelzett hogy a sok séta az elmúlt két napban nem tett jót. Másnap időben kelés, készülődés, 8.15 körül mentünk a rajtba Zsuékkal. Én hátrébbról indultam a 15 km-es táborral. Pacsi, puszi, ölelés a többiekkel. Beálltam a helyemre, és negyed óra múlva futottunk is. Az idő tökéletes volt futáshoz: szitáló eső, kellemes 13 fok kb. Lassan kezdtem,  az első lépéstől fájt a talpam, enyhén. Az volt a terv, hogy 6 perces tempóra beállok.
Az első km kissé emelkedett, nem is néztem az órámat, csak 2 km-nél néztem egy tempót. 5:50. Sokkal kevesebbnek éreztem, pulzus picit magas volt, de azt is sokkal kevesebbnek éreztem. Nyomtam volna jobban, de még nagyon az elején voltam. Igazán könnyeden futottam, lazán, szépen. Iszonyúan jól esett az egész, csak a talpam jelzett, feszült. 5 km-nél néztem újra órát, 5:45 körüli tempó volt. Nem akartam elhinni. Hiszen lassúnak, könnyűnek éreztem. Nem akartam hogy vége legyen. 🙂  Ha így maradok erővel, meglesz 1:30-on belül. Gondoltam, majd 10-nél beleerősítek és az utolsó km-t meg igazán megnyomom.
Frissítettem vízzel, meg ettem egy gélt is kb 9-nél. Minden oké volt, az elején láttam Zsut, meg Mátét, kiabáltam nekik, integettünk, jó volt! 🙂 10 után sem erősítettem bele, mert a lábam fájt, nem mertem nagyobb tempóra váltani. Végül az utolsó 2 km lett 5:20-as, de még maradt bennem úgy érzem. A talpam miatt nem mertem jobban nyomni. Így is szuper lett az időm, 1:26:05 a vége.
Nagyon örülök! Köszi mindent Gabi! Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén tudok ilyen jó időt futni, még fájós lábbal is. 🙂

This entry was posted in beszámoló.