beszámoló
Kis-Balaton kör – Kormány Alexandra
Nem tagadom, féltem ettől a versenytől!
Még jó, hogy csak egy hete derült ki, hogy mégis a nagy körön kell indulnom, ugyanis váltóban is szerettem volna futni a lányokkal, a váltó – FM párosítást pedig nem lehetett megoldani. Igaz, augusztus végén már lefutottam a 30-at Baján (az addigi leghosszabb távomat), de az edzés volt, kellemesen hűvös hajnalban, minden teljesítménykényszer nélkül (ha nem bírom, majd abbahagyom alapon), ráérős frissítéssel, egy tapasztalt futótárssal. Ott el is határoztam, hogy ezt a szuper élményt nem piszkítom be egy esetleges kudarccal, vagy nyögvenyelős teljesítéssel, megvár engem az a Kis-Balaton, ha már erősebb, felkészültebb, magabiztosabb leszek. Aztán tessék: egy elcsúsztatott rajt miatt minden borult és rákényszerültem arra, hogy a tavalyi kudarc után újra belevágjak a kalandba!
Az első 10 km-t egyedül futottam, utána csatlakozott a váltónk 2. embere, Baló Reni 12 km erejéig, végül pedig Andor Csilla szintén 12 km-re (mindkettőjüknek ez volt az eddigi leghosszabb futása). Abban biztos voltam, hogy a lányok jelenléte olyan erőt fog adni, hogy ha valamikor, akkor most sikerülnie kell!
Az első 10-es simán ment, 6:09 körüli átlaggal – nagyon próbáltam figyelni arra, hogy ne fussam el az elejét, amire sajnos a versenydrukk miatt hajlamos vagyok. A második váltópontig azonban meg kellett küzdeni a Kis-Balaton partján húzódó végeláthatatlan bicikliúttal, ami tavaly is megborított és végül a verseny feladását eredményezte. Óriási segítség volt, hogy ott volt mellettem Reni és végig tudtunk beszélgetni, tartani egymásban a lelket (pontosabban inkább Ő bennem). A FM távnál már erősen gondolkodtam rajta, hogy a váltásnál én is beszállok majd az autóba… fáradtam testileg-lelkileg és baromi hosszúnak tűnt még az a 13 km a célig… Váltóban úgyis befutunk, meglesz az a befutóérem, senki nem tehet szemrehányást, amiért abbahagytam – sőt, még meg is erősítenének abban, hogy jól döntöttem, az egészség az első, nem szabad a végletekig kihajtani magad, stb. … De jól emlékeztem arra, hogy milyen volt tavaly a feladott verseny után: milyen ramaty volt megírni Gabinak, hogy cserbenhagytam “magunkat”, feladtam, kiszálltam és nem egy sérülés miatt, vagy mert annyira fájt valami, hogy nem tudtam továbbmenni, hanem egyszerűen elfogytam – leginkább mentálisan…
Őszintén szólva én elég kockázatkerülő típus vagyok. Ha valami nem sikerül, akkor azt nem erőltetem, ha nem muszáj… Ez majdnem mindenre igaz, kivéve a babavállalást. Ott háromszor mentem vissza pofonért, de kétszer “A BOLDOGSÁGÉRT”. Ha már bevállaltam, itt most nem akartam pofonnal hazamenni és újra hordozni magamban a kudarc érzését. Úgyhogy összeszedtem magam és ellenálltam a csábításnak, hogy 22 km-nél beszálljak a kocsiba és futottam tovább Csillával.
Már az egyetemi évek alatt is sokat rötyögtünk azon, hogy mindenről mennyit tud beszélni, de nekem most ez életmentő volt. Mondtam neki, hogy meséljen mindenről, ami az eszébe jut és ha nem válaszolok, akkor az nem azért van, mert nem érdekel, hanem éppen csendben küzdök az életbenmaradásért 😉 És ez működött! Észrevétlenül fogytak a kilométerek és a végén már azon kaptam magam, hogy már csak 3 van hátra, az meg ugye a regeneráló edzés “kisujjból” kirázható távja – na, azért nekem így 31 km után már nem annyira volt az 😉 De végül sikerült, beértünk megcsináltuk! Mi, hárman!!! Borzasztóan büszke voltam magunkra!
Utána persze jött egy-két, állítólag “építő” célzatú megjegyzés a család nem-futó szekciójából, hogy OK, szép ez a teljesítmény, de az induló 20 lányból a 19. helyen sikerült beérnem (az első “csupán” kb. másfél órával előzött meg, bár a nettó futóidőmre számított 6:38-as tempó nekem erre a távra teljesen elfogadható), úgyhogy azért a jövőben el kellene gondolkodnom, hogy jó-e ez az irány, vagy érdemesebb lenne a rövidebb (FM) távokra edzeni (itt mondjuk pont olyan volt a mezőny, hogy egy viszonylag gyengébb idővel is dobogóra lehetett volna kerülni). Na meg persze jöttek az ötletek, hogy nem kellene ennyit húzni az időt a frissítéssel (tény, hogy mind a 7 helyen megálltam, el is “vesztegettem” vele 10 percet, viszont nem pacsáltam rá úgy, mint tavaly, amikor 4 kg-val kevesebb voltam, mikor hazaértem, mert baromi meleg volt és nem sok fogalmam volt a rendszeres frissítés jelentőségéről – fel is adtam a versenyt…).
Igyekszem a negatív hangokat elengedni a fülem mellett és arra koncentrálni, hogy a legnehezebb versenyt igenis sikerült megnyernem: a magammal és a félelmeimmel szembeni próbatételt! Nagyon sokat segített persze ebben Gabi: nem csak a kemény edzéstervekkel, hanem a biztatásával, hogy szerinte igenis meg tudom csinálni, ha fejben elhiszem végre, hogy sikerülhet. Összesen 2,5 éve futok rendszeresen, abból 2 éve Gabival, 1-2 műtét miatti pár hónapos kihagyással tarkítva. Biztos vagyok benne, hogy nélküle sosem jutottam volna el ilyen messzire (nekem a 34 km az), és ezért borzasztóan hálás vagyok!
Nem hiszem, hogy mostanában ilyen hosszú távra adom a fejem – még azt sem, hogy jövőre újra megpróbálom körbefutni a Kis-Balatont (persze addig még ki tudja, mi lesz, de most úgy érzem, kiküszöböltem a tavalyi csorbát). Egyszer majd szeretnék megküzdeni a maratoni távval – mondjuk a 42. szülinapom körül, de addig még van majdnem 5 év a testi-lelki erősödésre 🙂 Addig is próbálok újabb célokat találni (legközelebb 1 hónap múlva lesz egy FM az Őrségben, ami a terep miatt teljes újdonság lesz számomra), élvezni, hogy Gizion lehetek, mert ez egy szuper csapat és büszke vagyok arra, hogy ide tartozom! 🙂
Oslo Marathon
Pataki-Bíró Zsolt harmadjára veselkedett neki az igen szintes oslói maratonnak. Á, szóra sem érdemes, “csak” 8 perces egyéni csúcs, végre az áhított 4 órán belül. Egy nyúlfarknyi beszámolót ez is ért:-)
Kb a terv szerinti pulzussal mentem az elején, és 17-ig azt se vettem észre h vmit fáradnék. Itt jött a gyilok domb, de még ezen is viszonylag könnyen átrágtam magam, pulzus is rendben volt, fasza volt minden. Domtetőről lejtő, ahogy tudtam toltam lefelé, vitt a lábam, vitt a szívem, és még mindig nem éreztem magam fáradtnak, bár 18-21 közötti lejtmenet sokat segített…
WadkanZ Biatorbágy
Dióhéjban:
M táv:
Orsolya, 5. hely, 2:21:13
Balázs, 25. hely, 2:21:37, kategóriában 20.
L táv
Fruzsina, 2. hely, 3:03:47
Tamás, 5. hely, 2:42:01, kategóriában 2.
Részletes beszámoló Fruzsitól
A teljes beszámolót itt olvashatjátok, alább pedig részleteket
…
Versenyláz? Na az nem volt, mostanában nem is igazán van. Mondjuk a Piros85 előtt majd biztos lesz, azért az kellően nagy falat lesz. Szóval reggel kipihentem ébredtem, gyors készülés és vidám pillantások vetése a szürke, szomorú égboltra, és már pattantam is be a tesóm kocsijába. Ez lehet fura, de tényleg örültem ennek a nyomorult időnek: az előző nap folyamán végig esett, aznapra is esőt jósoltak, így a dagonya borítékolható volt. Az ilyen típusú terephez van egy egészen jó kis cipőm, plusz a tavaly-előtti UTH 55 óta minden ehhez hasonló alkalmat megragadok, hogy sáros körülmények között is gyakoroljak. Szóval játszani készültem, dagonyázni, nem kerülgetni semmit, csak menni bele, ha kell. Volt bennem egy olyan is, hogy Gabi egy „önazonos-Fruzsis” futást várt tőlem, tehát nem-túl-gondolósat, de azért odatevőset.
…
Rajt előtt belefutottunk kedvenc Demeter – Gerlai terepfutó-házaspárunkba, Orsi 3 perccel a kilövés előtt felapplikálta a karomra a Gizionos tetkómat (bár a Minion egyik karja leszakadt, még így hendikeppesen is szívet melengető volt ránézni), tök jó fej, hogy rám is gondolt. Ők a félmaratoni távon indultak, így a rajtjuk egy fél órával később volt.
Gerlai Orsi készíti a kabalatetkóm (fotó by Demeter Balázs)
Aztán már el is jött a rajt pillanata és neki iramodtunk. A gyorslábúak egyből előre törtek, a lányok közül, ahogy láttam, én álltam be előre. Egyébként ez abból szempontból nem rossz pozíció, mert noha erősen demoralizáló, ha az embert egy idő után lehagyják, de legalább pontosan tudod, hogy hányadik helyen állsz. Nos, kábé 5-6 km-ig vezettem maximum, mert ekkor beért Szimandl Anita. Na jó, erre igencsak számítottam, tőle kikapni nem lesz éppen szégyenteljes, gondoltam magamban, de azért még egy jó darabig láttam magam előtt.
Az útvonal nagyon szép volt, tulajdonképpen meglepően szép. Biatorbágyi kontextusban eddig csak az outlet volt a lelki szemeim előtt, és rá kellett, hogy jöjjek, hogy kicsit sem ismerem a környéket. Bevallom őszintén, hogy nagyon tetszett a látvány, ami sokszor elém tárult. Az elején egy kicsit jobban bekezdtem, de aztán szépen beálltam egy rendes, hosszútávon vállalható tempóra, amivel még sárban is elég jól lehetett haladni. A cirka 30 km-es távon két frissítőpont volt, ennyi nekem elég is volt, cipeltem a nem is annyira nagyon sok cuccomat, ettem-ittam, mikor szükségét éreztem. Fegyelmezetten futottam komfortzónán kívül, az órámon csak a track volt, a képernyőmre csak ezt állítottam be. Az se érdekelt, hogy hány kilométer telt el, hogy hogy ver a szívem, hogy mi az átlagtempóm, semmi nem izgatott, csak mentem és próbáltam közben élvezni. És jó volt! Néha nagyot nevettem a bénázásomon, ahogy egy agyagos-saras lejtőn leevickéltem. De alapvetően nem sok ember előzött meg egy idő után, sőt még én is előzgettem kicsit.
A versenyen belül volt egy „Kaptató”, ami egy rövid, ámde annál meredekebb szakaszt rejtett magában. Ennek kapcsán az aspiránsok idejét külön mérték az emelkedő alján, aztán a tetején, és a legjobban teljesítő fiú / lány értékes ajándékot nyerhetett. Huszonix kilométer lefutása után azt gondoltam, hogy ez nekem nem pálya (még rá is lehetett volna pihenni egy kicsit), és noha normális tempóban mentem fel, megszakadni azért nem szakadtam meg. Nagy meglepetés volt később, mikor az eredménylistát böngésztem, hogy 8 másodperccel maradtam le az első helyezettől, és a különversenyben második lettem. Így utólag látván, megérte volna egy kicsit jobban megtolni ezt a szakaszt.
Emlékeim szerint az utolsó fél órában kezdett el csak esni az eső, de nem sokat számított a komfortérzetemnek, teljesen jól voltam, magától értetődően térdig sáros, a szemerkélő eső meg tulajdonképpen jól esett. Széles mosollyal az arcomon értem be a célba. 3:03:47, kb. 800 méter szinttel a kicsivel több mint 29 km-ben.
Érem a nyakamban, a telefonomat elővettem, és láttam, hogy Mirkó már írt is, hogy szörnyen büszkék rám a gyerekekkel. Noha az eredménylista alapján harmadik lettem (ez nagy meglepetést okozott, mert csak Anita ment el mellettem), de aztán gondosabb böngészés után viszonylag egyszerűen nyilvánvalóvá vált, hogy az elsőnek befutó lány kihagyott egy ellenőrző pontot, és valahogy levágta az egész útvonalat, és csak így keveredett vissza elsőként a célba. Tehát ki lesz zárva, nyilván. Tekintettel arra, hogy már az első ponton 6 perccel, a másodikon meg vagy 20 perccel volt mögöttünk, ez nem is lehetett kérdés. Az eredményhirdetésnél aztán meglepetésemre harmadiknak szólítottak, Anitát meg másodiknak, az említett lányt meg a dobogó legfelső fokára. Nyilván már ott sem volt, mi meg teljes zavarban álldogáltunk a dobogó nem megfelelő fokán, de azért végülis tudtam vigyorogni. Tomi is kategóriájában második lett, így mindketten feszítettünk az érmeinkkel.
A dobogó nem megfelelő fokán, Anitával pózolós
Tereptesók forevör
Aztán mikor hazajöttem, azért írtam a szervezőknek, hogy legyenek szívesek korrigálni az eredménylistát, mert így ebben a formában nyilvánvalóan nem helytálló. Kaptam is gyors választ, hogy még pakolnak, de mihamarabb intézkednek másnap. Egyébként ezt meg is tették, délelőttre kijavították a hibát, és kértek, hogy nézzem meg, hogy így jó-e. Megnéztem, megköszöntem, nekem ettől helyreállt a lelki békém, nem mintha nagyon zavart volna, de szeretem, ha helyükön vannak a dolgok. Szóval már gondoltam is rá, hogy fel kellene vennem a kapcsolatot a valódi harmadik helyezettel, hogy elküldjem neki a jogos érmét, amikor meglepetésemre Rita rám írt. Nna, mondom, ilyen nincs is, működik a telepátia. Szóval Fiedler Rita, aki szintén nagyon szépet ment ezen a sáros terepen, próbálta kibogozni, hogy vajon miért is nem szólították a tegnapi nap folyamán a dobogóra. Ezt sikerült is megfejtenünk, és miután felajánlottam neki, hogy elpostázom az érmét, teljesen meghatódott. Pedig ez teljesen természetes, meg amúgy sem igazán gyűjtöm az érmeket, és valahogy azt éreztem, hogy ez neki jóval fontosabb, mint nekem. Plusz megfosztották az attól az élménytől, hogy a dobogón álljon, pedig megérdemelte volna, és szerettem volna kárpótolni őt legalább ezzel, cserébe meg kértem tőle egy képet az éremmel a nyakában.
…
És még néhány fotó:
baratrunning.com 