beszámoló

SPAR Maraton beszámoló – Ficzere Juli

Posted on Updated on

A tavaly márciusban futott első félmaraton után hamar megfogalmazódott a következő cél, mihamarabb szeretnék maratont futni. Az egész év jól ment októberben könnyen, jó hangulatban meglett a 30 km. Akkor olyan megállíthatatlannak tűnt a folyamat. Aztán decemberben egy kisebb balesetben részleges keresztszalag szakadást szenvedtem, így az idei tavaszi maraton odaveszett. A három hónap teljesen futás mentes időszak nagyon nehéz volt, és persze utána az állóképesség újraépítése még inkább. Aztán szépen lassan beindult minden, nyárra már mind mentálisan, mind fizikailag nagyon jó erőben voltam.

Aztán eljött a maraton hete. Fejben és térképen végigfutottam a teljes távot, végiggondoltam a frissítéseket. Azt is elterveztem hogy szeretnék egy napot pihenéssel, nyújtással tölteni. Ez végül szombatra adatott csak meg, ráadásul az egész hetem nagyon erős lett munka szempontjából. Szombaton Atival kimentünk átvenni a rajtszámokat, és persze kicsit rá akartunk hangolódni a vasárnapi  versenyre. Lubics Szilvit is meg kellett látogatnom, hiszen az első félmaratonnál is találkoztunk. Egész héten izgultam a verseny miatt hol jobban, hol kevésbé. A Gizionoktól kapott mantrák sokat segítettek: „lehetnék Hanka és szophatnék 246 km-en, de szerencsére én Juli vagyok és csak 42 a küzdelem tárgya”, gondolj arra, hogy te egy “kib.szott futógép” vagy, “ügyesen, csak kezdj el futni és állj meg, amikor szólnak. Elég egyszerű sport.” Szombatra úgy éreztem megnyugodtam. Kicsit meleg lesz de lesz de azért megcsináljuk. Aztán ahogy Szilvinek kimondtam hogy az első maratonra szeretném dedikáltatni a könyvét eltört a mécses. Még jó hogy ott vele

m Ati és befejezte a mondatom. Aztán találkoztam Gabival, lelkes volt, megöleltük egymást biztatott hogy minden rendben lesz. Szombat estére úgy éreztem akitől kellett megkaptam a kellő erőt a versenyre, ezzel feküdtem le.

Egész éjjel jól aludtam, reggel minden zökkenőmentesen ment, a verseny előtti rutin is lezajlott. Még egy utolsó ölelés Gabival és Ernával a rajtban és már indultunk is. Terv szerint haladtam kb. 12 km-ig ahol eléggé összezuhantam mentálisan és egy kicsit fizikálisan is. Hol van még a vége, mit csinálok én itt? De persze rögtön megpróbáltam kontrázni is ezekre a negatív gondolatokra kevés sikerrel. Közben persze a lábam vitt és így hamar odaértem a 16km-hez ahol megláttam az út szélén Hankát. Nem tudom elmondani mekkora öröm volt számomra. Azonnal széttártam a kezem és egyenesen felé futottam és megöleltem. Ez volt az a pont ahol egy új esélyt kaptam a maraton teljesítéséhez. Köszönöm Hanka! Hatalmas energiát kaptam a folytatáshoz. Annyira belelkesedtem, hogy a szigetre felkanyarodva túl is húztam a pulzust, vigyorgó arccal néztem az órán a 180 körüli pulzust. Ajaj nem lesz ez így jó, kénytelen voltam egy kicsit belegyalogolni hogy rendezzem a soraimat. 25 km-ig sikerült ebben a szellemben továbbmenni. Ott már várt az egyik kollégám aki hatalmas mosollyal és buzdítással fogadott amint észrevettük egymást. Itt egy kicsit tudtam panaszkodni, hogy fáradt vagyok meg ilyenek, na de dolog van, mennem kell tovább. A rakpartól tartottam leginkább és alig vártam, hogy elérjünk a 30 km-nél lévő fordítóhoz. Azt éreztem, hogy ha odáig eljutok, onnan már meglesz. Atival éppen itt találkoztam nagyon fájt a lába, elég rosszul mozgott. Váltottunk néhány szót és mentünk tovább. Kicsit izgultam ,hogy a lábfájás miatt ne kelljen feladnia. A 34 km-nél végre feltankoltam kólával ami szokás szerint meg tudott lökni valamennyire. A Westendnél még egy jó adag kóla ami a Dózsa György út környékén el is kezdett hatni. Ahogy megláttam a Hősök terét rögtön elsírtam magam, hiszen mindjárt itt a vége megcsináltam, nem hiszem el. Az utolsó 200m-nél pedig megláttam Atit előttem bicegve. Rákapcsoltam ahogy csak bírtam, hátha kéz a kézben futhatunk be. Ahogy toltam neki a cél előtt meghallottam a nevem újra kicsordult a könnyem és cél után végül Ati karjaiban álltam meg. Mérhetetlenül boldog voltam és nagyon-nagyon fáradt.

Pálos 70 – Koren Miklós

Posted on

Az ultrások teljesen leuralták az elmúlt pár hetet, még Koren Miki beszámolójával adós vagyok a Pálos 70-ről.

Íme:

Ready To Start

“My mind is open wide, Now I’m ready to start.” (Arcade Fire)

A Sziklatemplom előtt találkozom Mártival és apukájával. Örülünk egymásnak, és jó utat kívánunk. Ez a mosolygós egymásra figyelés az egész túra alaphangulata. A Sziklatemplom egyébként csendes, néhányan vagyunk csak. Jó érzés ilyen nyugisan rajtolni. Csipit látom érkezni, de nem futóruhában van.

A városban egyenletesen futva haladok a Kútvölgyi-kápolna felé. Párszor bizonytalankodom, hogy melyik utcán kell menjek, de jól ki van szalagozva a pálya. Fölfele megelőz Csipi. Egy fiatal sráccal futnak nagyon szépen. Kicsit aggódom, mert két éve Csipi 10 óra valamennyit futott, és én is annyit szeretnék. De megnyugszom, hogy kiszámoltam, jó lesz, nem én vagyok a lassú, ők a gyorsak.

A Normafára érve dübörgő zene fogad, már messziről hallani. Spartan Race-re készülnek. Tökéletes ellenpontja a pálos túrának. Innentől ismerős az útvonal, a János-hegy, Hárs-hegy környéke gyakori edzőterepem.

A solymári benzinkúthoz beterveztem egy töltekezést. Csobánkán a forrás a frissítőpont, és nem akarok arra alapozni. Bevásárlok 1,5l italt, bekeverem a szénhidrát-poromat, és megyek tovább. Jól futható út, a Rózsika-forrás völgyében.

A solymári várnál megdícséri a pontőr a karomra írt szintidőket. Büszke is vagyok magamra, mert eddig tartom azt a pár perc előnyömet, amivel indultam.

Most egy mászás következik a Csobánkai-nyereghez. Single track, de csak egy másik futóval előzgetjük egymást, sok túrázót már lehagytunk. Amikor felérek, látom, hogy a pulzusom már nem lesz a régi. Eltelt három óra, a glikogén-raktárak már kiürültek. Ha futni akarok, 160 alatt nem úszom meg. Nem baj, a nap süt, jól érzem magam, órákon keresztül tudok menni 163-164 körül.

Beteszek egy kis zenét, hogy ne lassuljak le. Nagyon felpörget, a csobánkai ponthoz száguldok lefelé. Csak sót kérek, és megyek tovább. Ezt a pontot is a tervezett időn belül hagyom el, kezdem elhinni, hogy meglesz a 3:50-es komp. Csak óránként jár, és ez nagyon jó húzóerő. Úgy számoltam ki a rajtot, hogy 9 óra alatt érjek a Dunához, és csak 15 perc tartalékot hagytam.

Csobánka után elkezdjük egymást előzgetni két futóval. Fölfele ők gyorsabbak, lefele én. A fülemben DoorsScissor Sisters dübörög, nem barátkozom, csak megyek előre. Pilisszántónál azért beszélgetünk egy kicsit. Judit és Laci ismeri a terepet, mert a túrát már csinálták korábban. Most a 40-es távot futják.

A Klastrompuszta felé vezető szintúton megelőzöm a zarándokokat, akik két napra bontva járják végig a távot. Próbálom tartani a lépésszámot, minden 3% alatti emelkedőt megfutni. Folyamatosan figyelem az időmet, de kezdek biztos lenni benne, hogy meglesz.

Pár perc előnnyel érek Klastrompusztára. Egy kicsit nyújtok, és a kútból töltött vízzel újabb port keverek be. Nem annyira émelyít ez az édes lötty, mint edzésen, hozhattam volna belőle többet. Azért fölfele menet elrágcsálom a harmadik gyömbérdarabomat, hogy ne is jöjjön vissza.

A pilisszentléleki ponton szüttyögök a legtöbbet. WC, kulacstöltés, keverés, és a gulyáslevesből is eszem pár kanállal. Visszaveszem a karvédőmet, mert az északi szél hűt rendesen. Innen még 14km a komp, de több, mint másfél órám van rá, és nagyrészt lefelé vezet az út. Nagyrészt. Az a pár kisebb emelkedő nem hiányzik.

Utolérem Juditékat. Folyamatosan az órát nézem, egymást krenkoljuk. 7 perces ezreket kell fussunk, hogy elérjük a kompot. 6 perceseket.

image

Tovább a teljes bejegyzésre >>>

Taubertal100 – Korányi Balázs

Posted on

100 kilométer keresztül-kasul Bajorországon

Bajban vagyok, ismertem be ahogy lepacsiztam a hatvanas táblával. Harmincnál már olyan volt az izomzatom, mint amire hatvannál számítottam, hatvannál meg úgy éreztem magam, mint a zombi apokalipszis végjátékában. Csak lenne már vége! De nem, van még negyven erősen hullámos kilométer.

Hiába írtam le ezerszer, hogy az ultrafutás minimum fele fejben dől el, pont erre részére nem készültem megfelelően. Rajt előtt másfél nappal eszméltem rá, hogy hiába raktam össze a logisztikát az utolsó részletig, fejben nem voltam még kész. Nem sakkoztam végig az összes lehetséges szcenáriót, nem gondolkoztam azon, hogy mit csinálok, amikor bajba kerülök.

A felkészülésemben Gabi nem hajcsár szerepet játszott, hanem fékezőt, aki megóv a saját hülyeségemtől. Évek óta csiki-csukit játszom a sérüléssel és lassan tíz éve nincs egy végigfutott évem. Ahányszor azt hiszem, hogy már minden oké, baj nem lehet, túltolom és visszakerülök a gyengélkedőre. Az edző néni ezt nagyon erős korlátokkal próbálta idén kezelni. A visszatérés első havára – május — 66 kilométert kaptam, 7 percent kívüli tempóban.

Talán korai is volt ez a százas, de elcsábultam. Bajor falvak közt, csendes folyócska mentén, borvidéken, kastélyparkon át vezet az út. Semmi olajfinomító, autópálya vagy dögtemető. Már a turizmusért megéri! A koreográfia azért mégis kicsit Spartathlon-os. A feladat: napnyugtáig eljuttatni egy üzenetet egyik várból a másikig. A sikeres futárt a célban lovaggá ütik. (Elképesztő érzés 100 kilométer után a macskakőre térdelni, hogy lovaggá üssenek. 🙂 )

A rajtnál nem volt ott Gabi, hogy a lábamra csapjon és gyorsabban is kezdtem, mint azt előre elterveztem. Mennyiszer elhittem már, hogy most az egyszer bírni fogom a tempót és minden alkalommal sírás lett belőle. Olyan volt, mint egy karambol lassított felvételben. Persze a tempót is visszafoghattam volna, de a Fekete Lovag mindig győz.

Korom sötétben rajtoltunk, de a 10. kilométer környékén már lámpa nélkül futottam. Erdei bringaúton, meg falvak közötti mezőgazdasági utakon mentünk. A napi feladat a frissítéssel való kísérlet volt. Csináltam egy Hankát és csak géleket ettem, ráadásul időre, minden hatodik kilométernél, akár éhes voltam akár nem. (5 óra futás után nem annyira egyszerű hattal osztani…) De működött. El nem éheztem, holtpontom nem igazán volt, a gyomrom bírta és a frissítőnél sem bíbelődtem ezért sokat. Csak a ragacsos tasakok pakolgatása volt feladat. Egy idő után már mindenem ragadt.

Futottam, futottam, futottam, ezen nincs mit részletezni. Egy vasútállomás mellett elfutva éreztem csak késztetést, hogy kiszálljak. Mennyire egyszerű lenne, felszállni egy jó meleg vonatra aztán az állomáson enni egy pizzát, mmmm! Aztán láttam, hogy fel vannak szedve a sínek. Pech.

Hatvannál jött egy fajta válaszút. Vagy befelé fordulok és leszegett tekintettel megyek frissítőtől frissítőig, vagy nagyon későig kint fogok vergődni az országúton. Vagy 4 órán keresztül odateszem magam, fogat összeszorítva, vagy másnap verem a fejem a falba.

Így alakult, hogy egy német futóval vagy 30 kilométeren át kerülgettük egymást. Ő elszöszmötölt a frissítőnél, majd két kilométer alatt levadászott és onnantól együtt haladtunk a következő frissítőig. A kezdeti 5:30-as tempóból addigra már 6:10 köré lassultam, de haladtam.

Már csak 35, már csak 30, kurvára nem élvezem, már csak 25, elfelejtettem, hogy ez mennyire kemény, már csak 20, 15… Tizenötnél számoltam ki, hogy ha szűkösen is, de 10 órán belül behozom ezt a futás. Nagy jelentősége ennek nem volt, de inkább kezdődjön kilenccel, mint tízzel. Rá is kapcsoltam, ez már a célegyenes. A pálya egyre többet emelkedett, de itt már mindegy!

A pofon kilencven környékén jött egy 2000 méteres kilométer formájában. Talán csak elveszett egy tábla, gondoltam. Talán elcserélték a táblákat, reménykedtem. A 100 az 100 és nem 101.

 

Aztán 93 kilométernél be kellett látnom, hogy kaptunk egy váratlan kilométert, amitől az éppen 10 órán belüli időből éppen 10 órán kívüli lett. Válaszút 2: Vagy életem utolsó hetesét futom, annak minden következményével, többek között célban összeesés, hidegrázás, stb. Vagy bekocogok. Ez utóbbi mellett döntöttem. És milyen jól! A futópartnerem a másik opció mellett döntött és 10:00:04-re esett be. Én a helyében felgyújtottam volna a várost. De nem, én a kényelmet választottam, abban az értelemben, hogy nagyon kényelmes volt egy vérhólyaggal és két félig leszakad lábkörömmel, működő combfeszítők nélkül, ragacsos kézzel, sóval borított szemüvegben, rothadó hús szagára emlékeztető felsőben futni. De legalább futottam! És letérdeltem a kurva lovag előtt. Mert a 100 kilométer az 100 kilométer. Huszadik lettem 10:05-ös idővel, a Strava szerint 102 kilométeren.

 

Köszönöm Gabinak a fékezést. A versennyel lefutottam az idei ezredik kilométeremet. És most tényleg csak az számít, hogy ne verjem szét magamat. A Fekete Lovag kiegyezett a döntetlenben, de nemsokára harcol tovább.