SPAR Maraton beszámoló – Ficzere Juli
A tavaly márciusban futott első félmaraton után hamar megfogalmazódott a következő cél, mihamarabb szeretnék maratont futni. Az egész év jól ment októberben könnyen, jó hangulatban meglett a 30 km. Akkor olyan megállíthatatlannak tűnt a folyamat. Aztán decemberben egy kisebb balesetben részleges keresztszalag szakadást szenvedtem, így az idei tavaszi maraton odaveszett. A három hónap teljesen futás mentes időszak nagyon nehéz volt, és persze utána az állóképesség újraépítése még inkább. Aztán szépen lassan beindult minden, nyárra már mind mentálisan, mind fizikailag nagyon jó erőben voltam.
Aztán eljött a maraton hete. Fejben és térképen végigfutottam a teljes távot, végiggondoltam a frissítéseket. Azt is elterveztem hogy szeretnék egy napot pihenéssel, nyújtással tölteni. Ez végül szombatra adatott csak meg, ráadásul az egész hetem nagyon erős lett munka szempontjából. Szombaton Atival kimentünk átvenni a rajtszámokat, és persze kicsit rá akartunk hangolódni a vasárnapi versenyre. Lubics Szilvit is meg kellett látogatnom, hiszen az első félmaratonnál is találkoztunk. Egész héten izgultam a verseny miatt hol jobban, hol kevésbé. A Gizionoktól kapott mantrák sokat segítettek: „lehetnék Hanka és szophatnék 246 km-en, de szerencsére én Juli vagyok és csak 42 a küzdelem tárgya”, gondolj arra, hogy te egy “kib.szott futógép” vagy, “ügyesen, csak kezdj el futni és állj meg, amikor szólnak. Elég egyszerű sport.” Szombatra úgy éreztem megnyugodtam. Kicsit meleg lesz de lesz de azért megcsináljuk. Aztán ahogy Szilvinek kimondtam hogy az első maratonra szeretném dedikáltatni a könyvét eltört a mécses. Még jó hogy ott vele
m Ati és befejezte a mondatom. Aztán találkoztam Gabival, lelkes volt, megöleltük egymást biztatott hogy minden rendben lesz. Szombat estére úgy éreztem akitől kellett megkaptam a kellő erőt a versenyre, ezzel feküdtem le.
Egész éjjel jól aludtam, reggel minden zökkenőmentesen ment, a verseny előtti rutin is lezajlott. Még egy utolsó ölelés Gabival és Ernával a rajtban és már indultunk is. Terv szerint haladtam kb. 12 km-ig ahol eléggé összezuhantam mentálisan és egy kicsit fizikálisan is. Hol van még a vége, mit csinálok én itt? De persze rögtön megpróbáltam kontrázni is ezekre a negatív gondolatokra kevés sikerrel. Közben persze a lábam vitt és így hamar odaértem a 16km-hez ahol megláttam az út szélén Hankát. Nem tudom elmondani mekkora öröm volt számomra. Azonnal széttártam a kezem és egyenesen felé futottam és megöleltem. Ez volt az a pont ahol egy új esélyt kaptam a maraton teljesítéséhez. Köszönöm Hanka! Hatalmas energiát kaptam a folytatáshoz. Annyira belelkesedtem, hogy a szigetre felkanyarodva túl is húztam a pulzust, vigyorgó arccal néztem az órán a 180 körüli pulzust. Ajaj nem lesz ez így jó, kénytelen voltam egy kicsit belegyalogolni hogy rendezzem a soraimat. 25 km-ig sikerült ebben a szellemben továbbmenni. Ott már várt az egyik kollégám aki hatalmas mosollyal és buzdítással fogadott amint észrevettük egymást. Itt egy kicsit tudtam panaszkodni, hogy fáradt vagyok meg ilyenek, na de dolog van, mennem kell tovább. A rakpartól tartottam leginkább és alig vártam, hogy elérjünk a 30 km-nél lévő fordítóhoz. Azt éreztem, hogy ha odáig eljutok, onnan már meglesz. Atival éppen itt találkoztam nagyon fájt a lába, elég rosszul mozgott. Váltottunk néhány szót és mentünk tovább. Kicsit izgultam ,hogy a lábfájás miatt ne kelljen feladnia. A 34 km-nél végre feltankoltam kólával ami szokás szerint meg tudott lökni valamennyire. A Westendnél még egy jó adag kóla ami a Dózsa György út környékén el is kezdett hatni. Ahogy megláttam a Hősök terét rögtön elsírtam magam, hiszen mindjárt itt a vége megcsináltam, nem hiszem el. Az utolsó 200m-nél pedig megláttam Atit előttem bicegve. Rákapcsoltam ahogy csak bírtam, hátha kéz a kézben futhatunk be. Ahogy toltam neki a cél előtt meghallottam a nevem újra kicsordult a könnyem és cél után végül Ati karjaiban álltam meg. Mérhetetlenül boldog voltam és nagyon-nagyon fáradt.
baratrunning.com 