UB-ra KÉSZÜLÜNK 8.rész: A maraton, amit nem futottam le

Posted on 2018.04.02.

Eredetileg arról kellett volna írnom, hogy teljesítettem az életem második maratonját, edzőversenyen. De hiába készültem erre hónapok óta, végül el kellett engednem.

„Meredekebb és hosszabb az útvonal, mint ahogy emlékeztél”

„Bemagolod a verseny útvonalát, de elrontod és eltévedsz”

„Hetekig gyönyörű az időjárás, kivéve a verseny napját, amikor zuhog az eső”

„Minden edzést megcsinálsz, de a verseny előtt lesérülsz”

„Tök jól vagy a felkészülési időszakban, csak hogy a versenyre összeszedj egy betegséget”

Nos, ezek a futó-Murphy törvények –  és tegye fel a kezét, aki évek óta fut, de egyiket sem kellett megtapasztalnia! Annak üzenem, hogy menjen el nyugodtan lottózni, olyan mázlista. Komolyan!

Össze sem akarom számolni, hány edzést logisztikáztam ki a nehézségek ellenére annak érdekében, hogy újra végig tudjak menni egyben a 42 km-es távon. Ráadásul a készülést beárnyékolta egy csinos kis bokaficam. Amit banális módon úgy szereztem, hogy felsírt álmából a gyerek egy délután, és teljesen elzsibbadt lábra állva akartam szaladni hozzá. Reccs…!

De ez sem ingatott meg, mert a baleset után egy héttel már kocogtam, és bár a bokám (a megnyújtott szalaggal együtt) majdnem mostanáig fájt, tudtam rendesen edzeni. Télen jöttek-mentek a családban az infekciók, nem kaptam el semmit. Komolyan elhittem, hogy legyőzhetetlen és rettenthetetlen vagyok. Mit nekem 3 gyerek, meló, stressz, fájós boka: ide nekem a maratont…!

A Maratonfüred előtti hosszú hétvégén elutaztunk egyet wellnesselni, és jókedvűen toltam Sárát a határban magam előtt az utolsó hosszú futásomon, ami csak 15-16 km-es volt. Csöppet zavart, hogy nem tudom tartani a pulzusom a megszabott maximum alatt. Gondoltam, talán az izgalom, a szokatlan helyszín, sokat ettem én, sokat evett a gyerek… persze. Másnap hazajöttünk, mert mindenkiből dőlt a takony, a gyerekek szeme hőemelkedéstől csillogott. Nemigen figyeltem magamra, bár észrevettem, hogy van némi diszkomfort érzés a mellkasomban. Egészen kicsi, végül is szóra sem érdemes.

A verseny hetére jellemző kisebb futásokat megcsináltam, tettem a dolgom, aztán egyszer csak beütött a ménkű: a maraton előtt nem egészen 3 nappal elkezdett kegyetlenül fájni a szegycsontom mögött. Drámai időzítéssel épp akkor, amikor vettem a versenyre a kesztyűt és a csősálat… álltam a kassza mögött fizetésre várva, és megrémültem. Ahelyett, hogy gyógyulnék, most én következem. Na ennyit a szupernő mivoltomról.

Utána éjszaka, majd nappal (maraton mínusz 2 nap) a fájdalom jegyében teltek az órák, inhaláltam, köptetőztem, mantráztam, épp csak meg nem bolondultam, még Helgával is váltottam üzenetet (akinek ítélete ez volt: „Tilos futni! Túl kockázatos!”) míg harmadnapra kissé jobban lettem. Teszteltem magam az átmozgató, utolsó futáson, majd úgy döntöttem, hogy ez nem is vírusfertőzés, hanem reflux. Hát persze. Nem is vagyok hurutos, nem köhögök: itt valami irtózatos tévedés lesz!

Aznap mindenki idegesített. Férjem, anyám nem tudtak velem mit kezdeni. Megvettem a kakaóscsigát, élvezettel elnyammogtam bűnös CH-töltés gyanánt, összepakoltam másnapra a cuccaimat, egyeztettem az utas- és maratontársammal az indulás előtti részleteket. Annyira energikus voltam, hogy velem rétet lehetett volna kaszáltatni, igaz, hogy az előrehajolás továbbra sem nagyon ment. A köptetőt elraktam, refluxra minek az. Este a férjem meglátta ezt, mármint a kiporciózott frissítőimet:

A leszerelő hadművelet váratlanul és gyorsan lezajlott (azt hiszem, végül Helga volt az, aki észhez térített), mindez 9 órakor. Igen teátrális jelenetnek voltam főszereplője, aminek részleteitől megkímélnék mindenkit, de a lényeg: elengedtem a versenyt és duzzogva lefeküdtem aludni.

Mindez után 12 órával – másnap délelőtt – felkeltett a férjem, hogy élek-e még… 😉

ui: Palyik Andi aztán elmesélte, hogy korábban elkövetett hasonló hibát. Szimplán fájós torokkal edzett egy intenzívebbet, aminek a vége az lett, hogy 2-3 hétig nem tudott felgyógyulni a vírusos betegségéből. Mivel az UB a célverseny, amire még másfél hónapnyi készülés maradt: ez volt az egyetlen értelmes opció. Úgyhogy viszlát maraton… majd legközelebb!

Edzés betegen? – ahogy az orvos látja… 

A legtöbb ember átesik évente minimum 1-2-szer egy megfázáson, azonban ez nem kell, hogy megakassza a felkészülést. De van egy úgynevezett „nyak”-szabály, ami alapján mérlegelni kell, hogy az adott helyzetben belefér-e egy edzés, vagy jobb, ha azt kihagyod és helyette pihensz. Különben csúnyán visszaüt a sportolás, és távolabb kerülsz a céljaidtól.

Ha a tünetek nyaktól fölfelé jelentkeznek (pl. torokfájás), akkor biztonsággal sportolhatsz, bár ügyelned kell arra, hogy ne hevülj túl és ne emelkedjen túl magasra a pulzusod. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a kisebb megfázással sportolók nem gyógyulnak meg később azoknál, akik egyáltalán nem mozogtak ebben az időszakban.

Tehát ilyen tüneteknél lehet óvatosan edzeni:

• orrfolyás, tüsszögés
• könnyezés
• torokfájás

De kötelező pihenni akkor, ha a tünetek nyaktól lefelé (is) jelentkeznek:

• szorító vagy fájdalmas mellkas, nehezített légzés
• köhögés
• gyomorpanaszok, hasmenés
• hidegrázás vagy láz
• bágyadtság
• fájó végtagok, izomfájdalom

Ilyenkor súlyosabb megfázással vagy influenzával állunk szemben. Egyesek ki se tudnak az ágyból kelni, de vannak, akik viszonylag enyhe tünetekkel vészelik át a betegséget és nem hallgatnak a testük jelzéseire. Ami veszélyes, hiszen a szervezetnek a fertőzést kellene leküzdenie, ahelyett, hogy az energiatermelésre és az izommunkára fókuszálna.

Sőt: nemcsak a gyógyulást késlelteti (ezáltal a sportteljesítmény jelentősen visszaeshet), hanem szövődményekkel is járhat. A vírusfertőzés és/vagy láz szívizomgyulladást okozhat (szöveti hegesedéssel és ritmuszavarokkal). Sajnos volt már rá példa, hogy hirtelen szívhalálhoz vezetett a ki nem feküdt betegség.

Viszont általában elmondható, hogy intenzív terheléssel járó versenyt nem érdemes bevállalni még enyhébb tünetekkel sem, különösen, ha van lehetőség más futamokon való indulásra! Egy ilyen akció többet árt, mint használ.

Írták: Sári Nóra és dr.Breyer Helga