aszfalt
Ultrabalaton, egyéni – Szőnyi Gábor, beszámoló
Ötlábú sánta oroszlán az Ultrabalatonon
Gábor menni UB
2025. szeptemberben rendezte Gabi a „Fejben dől el?” mentális felkészülés workshopot. Ott hangzott el tőle, hogy „Akkor Neked jövőre egyéni UB”. Nem kérdésként, hanem kijelentő módban. Én meg mondtam, hogy ugyan ezt még nem véglegesítettük korábban, de igen, egyéni UB. Addig bennem még billegett, hogy BSzM újra, vagy UB először, de a workshop estéjén már nem volt kérdés. Itthon megbeszéltem, hogy ez a terv, ezt szeretném, kb. mivel jár (pl. egyre hülyébb leszek áprilisig), novemberben aztán be is neveztem. Onnantól kezdve 100%-ban akartam, és minden nap, minden edzésen ez (konkrétan a célba érés és a szalag) lebegett a szemem előtt.
A csapat
A support csapat viszonylag hamar összeállt. Luca húgom, és férje Dénes vállalta a táv második felét, ők már rutinos segítőim, megnyugtató volt, hogy a minden szempontból nehezebb és hosszabb részt együtt csináljuk majd. Az első felét, a péntek nappali részt végül Szilvi, és a lányom Dorka vállalta. Szilvi már segített nekem korábban 3 fős váltós UB-n, Dorkának viszont mélyvíz volt. Végül ő volt a legvagányabb, az egész versenyt végigtolta, végig supportált a rajttól a célig, tökéletesen a megbeszéltek szerint, nagyon büszke vagyok rá. Kocsival kisértek, a bringás segítő műfajt én még nem próbáltam, valahogy úgy érzem, az nem nekem lett kitalálva. A verseny első felére konkrét helyeket beszéltünk meg, Fonyód után a második felében időre terveztünk, kb. óránkénti találkával. Dénes mesterien tervezte és követte, hogy mikorra érek hova. Éjszaka, spontán ötlettől vezérelve, egy egyébként más célra hozott jellegzetesen világító zöld lámpa segítette az egymásra-találást, a lámpát mindig a kocsi tetejére rakták, én így már messziről láthattam, hol a találkapont (csak egyszer volt ebből galiba, amikor egy elektromos autó-töltő zöld lámpájánál (ami pont ugyanúgy világított) nem ők voltak). Gabi tartott a csapatnak egy online eligazítást, így ők is felkészülten vágtak neki a kalandnak, tudták mikor kell velem keménynek lenniük.
A felkészülés
A nevezés leadásakor 3 célt fogalmaztam meg:
1. Mindenképpen beérni a célba
2. Mindenképpen beérni a célba
3. Mindenképpen beérni a célba
Szóval úgy álltam hozzá, hogy nem érdekel, mennyit mutat majd az óra, versenyben vagyok-e még hivatalosan, én mindenképpen végig akarok menni. Lucáék az első egyeztetések során vették a lapot, azt jelezték, hogy hétfő reggel azért majd be kellene érni dolgozniuk, de addig ráérnek/rámérnek. OK, akkor ezzel nem lesz gond.
Tavaly a BSzM beszámolóba ezt írtam: „Ha röviden akarom összegezni, teljesen rendben álltam be a siófoki rajtba. Közös 5 évünk eddigi legjobb felkészülése volt, a verseny előtti 18 hétben nem voltam beteg, nem volt semmi sérülés, kb. mindent meg tudtam futni, legmagasabb heti km átlag, leghosszabb eddigi edzések, és főleg legjobb érzések, szóval minden jól alakult”. Na itt kb. minden fordítva volt. Egy őrjítő hullámvasút volt, mentek az edzések, de folyamatosan jelentkeztek nehezítő körülmények, mind futás (ilyen-olyan kisebb fájdalmak, sérülések), mind futáson kívüli dolgok miatt (utóbbiakból elég komolyak is). A fókuszt egy pillanatra se veszítettem el, de az önbizalmam rendesen hullámzott. Ami tartotta bennem a lelket, hogy 3 nagyon fontos blokkot sikerült teljesíteni: a közös gizionos januári 100 km-es körözést a szigeten, a BSzM alatt egy privát 4 napos sorozat-terhelést, illetve a márciusi mini UB edzőtábort, ahol jó sok futás volt, jó sok erősítés, mentális gyakorlatok, tapasztalat csere, és főleg egy szuper csapat jött össze, igaz feltöltődés volt (Berni 5 csillagos ellátása vita nélkül hozzájárult a felkészüléshez, örök hála).
Így fordultam rá az utolsó hónapra, amikor 4 héttel a rajt előtt, egy szokásos funkcionális köredzésen egy plank gyakorlat közben meghúzódott a combközelítőm. Baszki, ezt nem akartam elhinni. Rögtön beugrott Hegedűs Ákos tavalyi beszámolója („Aztán jött a de… Két héttel a verseny előtt az utolsó hosszú futásomon elkezdett kicsit görcsölgetni a vádlim, bár nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki.”). Hát én nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, konkrétan beszartam. Önbizalom lement a pincébe, frusztráció fel az egekbe. A maradék négy hét az önbizalom visszaépítéséről, türelemről, sok futás helyetti bringázásról, és óvatos futás próbálkozásokról szólt. A helyzet kezdett javulni, de a tervezett hosszú éjszakai futás kimaradt, hosszú már szóba se jött. A verseny előtti napokban még bőven éreztem a közelítőm, de romlani nem romlott, a kérdés az volt, hogy reagál majd az extrém távra.
Ezután a sérülés után kicsit átalakultak a célok.
1. Ott lenni a rajtban
2. Eljutni Fonyódig, a verseny feléig (105 km), ahonnan Luca+Dénes kísérnek
3. Beérni a célba
Gabinak a verseny előtti beszámolóba részletek helyett csak annyit írtam, hogy „Készen állok”, és ezt a fotót küldtem. A ChatGPT az oroszlán bokáját/lábfejét fáslizta be, nem a közelítőjét, de a célnak megfelelt. Azt csak utólag vettem észre, hogy kapott egy ötödik lábat is, erre még nem jöttem rá mit szimbolizált 😊.
Rajt előtt
Csütörtökön szállás elfoglalása, rajtcsomag átvétele, bandázás a többi Gizionnal.
Amikor megláttam a nevem a kinyomtatott rajtlistán, na az kicsit megütött, kezdett komollyá válni a dolog. Aztán amikor az ünnepélyes megnyitón felszólították az első bálozókat, Dórival „kicsit” meghatódtunk.
Este az alvás nem nagyon ment, forgolódtam, kb. 3 órát sikerült összesen.
Rajt előtti csapatfotó, mindenki várta már hogy indulhassunk.
Beálltam kb. leghátra, aztán hirtelen AC/DC Hells Bells, visszaszámlálás és nekiindultunk a csak-egy-körnek.
Féltávig
Végre elindultunk. Visszafogottan, az előzetesen kitalált pulzussal, tempóval haladtam. A tervezett frissítést szigorúan követtem, az első 12 órában 0 eltérés volt a tervekhez képest. Tervezett volt az is, hogy az emelkedőket mind megsétáltam, az egot itt félre kellett tenni, tudtam, hogy csak így van esélyem minél tovább eljutni.
Minden ok volt, nagyon élveztem, hogy haladtam, itt vagyok, ez az, amire hónapok óta vártam. Balatongyöröknél (60 km) volt egy tervezett kisgenerál (lábfejemet kellett ellenőrizni, krémezni, még egész normálisan nézett ki), ezen kívül nem volt hosszabb megállás. Józsival (és az ikertestvérével 😉) és Dóriékkal, Szilviékkel többször találkoztunk, a MAJRÉ szélvész csapata is elrobogott mellettem, minden bíztatás aranyat ért. Napközben kezdett egyre melegebb lenni, ez látszott is az előrejelzésből, szóval nem ért váratlanul. Elég hamar előkerült a jég, minden találkánál egy jó nagy adag került a nyaksálamba, ez szerintem kulcsfontosságú volt, sok kiesőt a nap ütött meg.
Néha volt pár rövidebb séta, de teljesen jól haladtam. És akkor a Fonyódi nagy váltópont előtt (105 km), ahol a kísérő csapatváltás is tervezve volt (itt búcsúztunk el Szilvitől, és szállt be Luca és Dénes; Dorka lányom végig maradt, végigtolta a 30 órát), kb. 300 m-re a ponttól beütött a krach: előbb szétrobbant egy vízhólyag a lábamon, aztán 1 perc múlva úgy belenyilallt a bal térdem felett, hogy rögtön le kellett állom, onnantól csak bicegős sétával értem el a csapatot. Tomboltam belül az elkeseredettségtől, nem akartam elhinni, eljutottam idáig kb. gond nélkül, és akkor mehetünk haza. Lucáék meg annyit élnek át az UB-ból, hogy ideautóztak, és most majd a nyilván „jókedvű velem” vissza.
Fonyód után
De aztán valahogy lábra álltam. Eleve ide volt tervezve az éjszakára átöltözés, lábápolás, ez akkor kiegészült egy teljes generállal. Kb. 20 perces pit stop volt. Luca felhívta Gabit, aki a legtermészetesebb módon, nyugodt hangon irányba rakott a cél felé. Nagyon kellett a nyugodtsága, én teljesen padlót fogtam. Levettem, bekentem, befújtam, bevettem, megmasszíroztam, felvettem, megettem, aztán nyomás. Óvatos lépések, séta, kocogás, menni fog, mennie kell.
Ment is, kb. 10 kilit szinte „szárnyaltam” (értsd újra 7p elején jöttek a kilométerek) de kb. ezután már tartósan visszatért a térdfájdalom. Innentől kezdve 4-5 találkapont mindegyikén jött a hűsítő-spray és/vagy masszázspisztoly kombó, rövid, átmeneti javulást elérve. Aztán elengedtem, mert azzal se lett tartósan jobb. OK, hát akkor ez ilyen lesz. Kocogni még tudtam. Szárszónál meglepett Gabi és Földi Zsuzsi, együtt kerestük a zöld lámpát az éjszakában és bíztattak, hogy egész jól mozgok a megtett távhoz képest.
Éjszaka volt, szellősebb a mezőny, néha egy-egy váltó gyors futója elrobogott, egyébként meg kimért lassúsággal kocogtunk-csoszogtunk a sorstársakkal a déli part végtelen hosszú csendes egyenesein. Mint egy lassított némafilm, csak most nekem is osztottak benne szerepet. Ment a jobb-bal, a rutin, az evés-ivás, és előbb-utóbb jöttek a pontok. Ott kicsit mindig beindult és kiszínesedett a film, a csendből élet lett, mindenki kedves volt, jókedvű, biztatták a futókat. Nekem annyi erőm volt, hogy egy mosollyal vagy intéssel jelezzem, hogy köszi, aztán mentem tovább.
Már csak a séta megy
Kb. 170 km-ig, ahogy próbálom kivenni a görbékből (mert emlékezni nem nagyon emlékszem rá, ezen a szakaszon már összefolynak a dolgok) még relatív sokat tudtam kocogni, de aztán megérkezett a BSzM negyedik napján megismert bokafájdalom is. Na már csak ez kellett. Minden lépésnél tűszúrás, a futás már nem fog menni. Annyira sok van már mögöttem, de még annyira sok előttem. Belekáromkodtam egy jó nagyot a világba. Aztán újratervezés: akkor marad a gyorsgyaloglás.
OK, akkor sétáljunk és számoljunk. És onnantól 7 órán keresztül folyamatosan számoltam. Mennyi van még, milyen tempó kell, én ezt akkor se engedem el. A baj csak az volt, hogy mindig más jött ki, nem nagyon ment már ez a fejben matek. Egyébként elég őrjítő volt, erővel úgy éreztem bírtam volna még, de így dühítően lassan haladtam csak, és sokkolt, hogy mennyi ideig fog még tartani. Próbáltam minél lendületesebben gyalogolni, szerintem nagyon hülyén nézhettem ki, ahogy előre dőlve, futásnál sosem használt intenzív karmozdulatokkal próbáltam haladni. Mentek a mantrák, a hangos szitkozódások, a negatív és pozitív self-talk, váltakozva, na meg a számolás. Közben megtudtam, hogy a többi Gizion kiszállt. Egyrészt ezt nem akartam elhinni, másrészt feltüzelt, hogy így meg pláne csak azért is végig megyek.
Ahogy feljött a nap, és melegedett, kezdtem elerőtlenedni, meg úgy összességében is kezdtem vacakul lenni. Az egyik lefelé tartó szakaszon érdekesen elkezdtek mozogni a parkoló autók. Na itt Parragh Dani beszámolója jutott eszembe („Csopak, Sport utca, Man down”), na mondom ez velem nem történhet meg. Próbáltam többet inni, meg egyben tartani magam. Lehet mégiscsak megütött engem is a nap, hiába jegeltem folyamatosan. Valószínű kívülről is látszott, hogy kezd ellenállni az agy, egyre határozottabban kaptam az instrukciókat a találka pontokon. Keservesen lassan múltak a kilométerek, ebben csak az hozott változást, amikor valaki mellém szegődött. Egy szakaszt sétált mellettem Dorka, aztán Almádinál Gabi és Zsuzsi, aztán már Csopaktól Dénes, majd a végén Luca is. „Jó lett volna”, ha erre nem kerül sor, mert én tudok futni, és nem bírják a tempót, de ez a hajó már órákkal ezelőtt elment. Ahogy viszont egyre gyengültem, nagyon is kellett, hogy ott legyenek, a jelenlétükkel támogassanak.
A célban
Aztán valahogy eljött a Tagore sétány, és egyszer csak a nyakamba ugrott Roni és Rebeka. Akkora szeretetbombát kaptam, hogy csak na. Aztán nem sokkal később Földes Csabiék szintén megszeretgettek. Annyira megindító érzés volt, hogy a többiek ennyire örültek nekem, a sírás kerülgetett, szó szerint.
Na, ott befejeztem a számolgatást, ott hittem el, hogy ez már meglesz. Volt még 50 perc a szintidőből. meg kevesebb mint egy kili. Ezt már nem kellett kiszámolni.
Innentől kezdve kicsit minden összemosódik már. Együtt haladtunk a cél felé, Dorka, Luca, Dénes és én. Felszabadultság, eufória, kapkodom fejem, itt tényleg az én rajtszámomat, az én nevemet mondják. És tényleg ott van a célszalag. Hihetetlen, hogy sikerült.


Háromnegyedig tele!
Beértem szintidőn belül. Küzdés az volt. És tudom mennyi melót tettem bele. Ez büszkeséggel tölt el. De azért helyén kezelem, lehet ezt sokkal szebben, sokkal futósabban is teljesíteni. Bőven maradt ebben.
6 órát eddig mindig végig tudtam futni. 100 kilit, 12 órát eddig mindig végig tudtam haladni, abban már volt valamennyi séta, de sérülés nem. A két 200-as esemény (BSzM, UB) viszont megmutatta, hogy a fejem, akaratom erősebb, mint a testem, a végére mindkettőnél lett valami sérülés – szóval nagy cél, hogy megfejtsem, mi kell ahhoz, hogy egységbe kovácsolódjon a hardware és a software, kibírja a test, amit diktál a fej. Ez a cél, ezen fogok dolgozni.
Köszönöm mindenkinek a bíztatást, a rengeteg szurkolást, és hogy ennyire örültetek nekem.
A csapatomnak köszönöm az önzetlen támogatást, hogy rám szánták az idejüket, hogy ezt az őrültséget megpróbálhassam.
Gabi, Neked meg hogy ezt kihoztad belőlem, és azt mondtad, hogy akkor 2026 UB egyéni. És hogy a célhoz utat mutattál és rajta tartottál.
Ultrabalaton, 4 fős csapat – Majré/Üsztöke Andi, beszámoló
Rég írtam, de ez a verseny megérdemli! Mondom…ööö írom ezt terepfutóként. A múlt évi BSZM elég szupi volt, és Rita idén szeretett volna akár mindkettőn is futni velem (vagy nélkülem 🙂 ), de nekem most ugye revansot kell vennem az UTH-n, illetve a gáncsoskodó sziklákon. Mivel idén 4 hét van az UB és az UTH között, nem éreztem a csít, hogy párban indulnék ezen a versenyen. Tettem már ilyet 4 éve, akkor 5 hét volt a kettő között, és higyjétek el nekem, kell az az 5. hét! Ráadásul jó lett volna (jó lenne) jól is lefutni. Így beszerveztem két gyanútlan futót. Juli és Meli nagyon jó barátnőim, Meli sokszor futott már UB csapatban, Juli meg kísért minket a múlt évi BSZM-en, így volt betekintése neki is az őrületbe.
Az volt a mondás, hogy versenyre futjuk, így verseny előtt 1-2 héttel már nézegettük az előző évi 4 fős női dobogós időeredményeket. Hááát…mondjuk azt, hogy úgy voltam vele, mint a balkezes a jobbkezesek között. Lehet, hogy magunkat is meglepjük!
Csütörtökön este már lent aludtunk, hogy ne péntek hajnalban kelljen leutaznunk a 8:25-ös rajthoz. Neeem! Nem azért, ha bármi otthon maradna, akkor azt még lehessen pótolni… Amúgy valóban nem hagytunk otthon semmit, legalábbis semmi olyat, ami kellett volna abban a 18 és fél órában.
Valahogy mostanában nincs bennem drukk verseny előtt. Olyan semmiképp sincs, amilyen volt régen. Nem tudom, hogy miért nincs, de nem is hiányzik feltétlen. Izgatott voltam, de inkább olyanokért, hogy átérünk e pontról-pontra, lerobban e a kisbusz, ne szívjunk be piros jelzést vasúti átjárónál, egyikünknek se legyen baja futás közben, tudjunk végig JÓL frissíteni… Szóval inkább amolyan anyai féltés-izgulás volt bennem.
Mikor itthon terveztük, hogy mi legyen a sorrend, ki hogy fusson, akkor hamar kiderült, hogy nem mi döntünk. Ott válthatsz csak, ahol váltópont van. Négyszer váltottunk volna, 13 kilinként. Mivel úgy kalkuláltunk, hogy akár dobogóra is állhatunk, nem akartunk rizikózni, hogy kizárjanak minket olyanért, hogy tiltott helyen váltunk. Szóval felállítottunk egy futó-sorrendet (Meli-Andi-Rita-Juli), ami alapján beírtam magunkat az applikációba. Kiderült, hogy nem is olyan gáz, kb mindenkire ugyan annyi km jut 5 szakaszban. Inkább azt sajnáltam, hogy nem tudjuk kikerülni a káoszt, ami a váltópontokra jellemző. Arra nem is merek gondolni, hogy ez a 2. és 3. nap milyen lehet!!!
Péntek reggel 8-ra érkeztünk a rajtközpontba. 4-5 csapatonként szólították egy előkarámba a versenyzőket, onnan csorogtunk egyre közelebb a rajtvonalhoz. Volt egy kis csúszás, de 8:35-kor elrajtoltunk. Innentől kezdve nem volt túl sok nyugis pillanat. Pontról-pontra, parkolótól parkolóig, igazi nájtmér volt néha. Mindenkinek kalkuláltam (igen, én voltam a csapatkapitány. MUHÁHÁÁÁ!) egy tempót. Nyilván az ember igazán csak a saját versenytempójával tud jól vagy megközelítőleg jól kalkulálni. Hát én ezt jól benéztem! Meli úgy hasított, mint egy gőzmozdony! De nem ám a balatoni típus! A Vissza a jövőből mozdonya, abból is a piros brikettes! Ahogy átértünk a 2. pontra és vártuk, hogy kezdhessek, Peti minden lefutott pace-ét mondta Melinek. Nagyon inspiráló tempót tolt. Bármilyen gondolat is megfordult a fejemben arra vonatkozóan, hogy azért “nem kell ezt annyira túltolni”, meg “jó lesz ide valami közepesnél kicsit jobb tempó is”, az itt el is szállt. Ez végigjellemezte amúgy az egész kört. Mindannyian döbbenetes tempót diktáltak! Nem maradhattam én a lógós!
Meli megérkezett, chip (egy óraszerű csuklóra csatolható mérőeszköz) átadva, indulhatok. Nehéz menet közben felrakni, ráadásul felfelé kezdek (utálok felfelé futni, ráadásul nem is tudok!), így a Garmint el is felejtettem elindítani. Lemaradt pár száz méter, de hamar konstatálom ezt. Felérve bal kanyar, szembeszél. Faszom! Pedig tudtam, elméletben készültem rá. Akárhányszor mantráztam magamnak, hogy “ne feszülj bele, a szél erősebb”, annyiszor ráfeszültem még jobban. Sokszor gondoltam aznap arra, hogy miért nem tudok CSAK ÚGY futni. Fun-ra. Mennyivel bulisabb lehetne ez az egész… Ebből kifolyólag én nem tudok beszámolni az úton látott emerről meg amarról. Általában fogalmam sem volt, hogy hol vagyok pontosan. Persze nekem ez ÍGY JÓ, ahogy vagyok, csak felmerülő gondolat volt, hogy másnak más érzés egy ilyen futam. Szóval tolom, ahogy csak bírom, annyi visszatartással csak, hogy ne legyen bajom. Pontra hamarabb érek, mint gondoltam, de mese nincs, óra átad, robog tovább a csipet-csapat a következő pontra. Sokkal gyorsabban elpörögtek ezek a váltások, mint gondoltam! Rita nagyon izgult végig, de szuper formát hozott! Szentségelt végig, de letolta. Úúúgy vennék neki egy zsák önbizalmat! Julinak van sajnos egy kis artrózisa, bíztam abban, hogy nem tesz kárt benne ez a verseny. Hát olyan elképesztő tempót diktált a csaj, hogy agyam eldobtam!!! Most is bekönnyezek, hogy milyen elképesztő társaságban futhattam körbe negyedmagammal a Balatont!!!
Németh Szilvit a Varga pincészet előtt csíptük el pár szóra. Jó volt látni őt, találkozni vele! Sajnálom, hogy nem tudott körbemenni! Nagyon szorítottam a többi Gizionnak is, akikről tudtam, hogy ott vannak a közelünkben. Szerencsére sokukkal én találkozhattam futás közben. Igivel és Gyurival, Szőnyi Gabival út közben(mennyire jó volt látni, ahogy dumál egy másik futóval!!! Jó érzésem volt vele kapcsolatban.), Dórival Szigligeten. A szigligeti pont volt a legkáoszosabb. Rendőr, 3 staff irányító, állandó sípolás, kiabálás. Alig vártam, hogy indulhassak újra. Az egyik, hogy kijussak végre a káoszból, de a másik az, hogy ilyenkor megerősíted (vagy gyengíted) magad azzal, hogy megy e újraindulásnál ugyan úgy a futás. Jó volt! Meleg, szeles, de jó. Haladtunk pontról-pontra, fogytak a szakaszok és a frissítők. Szerencsére befordulva a déli partra enyhült a szél is. Később a nap sem volt már bántó, egyre több lett az árnyékos szakasz. Nem volt bennem para az este közeledtével sem. Látszódtak már a fáradás jelei a csapaton, de mindenki kitett magáért. Nagyon! Mérhetetlenül büszke voltam rájuk!!!
A negyedik szakaszra beállt a sötét, jöttek a fejlámpás, hosszú ujjús szakaszok. Szerencsére továbbra is rá tudtam magam venni a futás előtti bemelegítésre, de kedvem már nulla volt hozzá! Az segített, hogy a páros UB-mat jól megszívtam e miatt, illetve ennek hiányában. Hajlamos az ember ellustulni, “jólvanazúgy”-ozni. Én úgy látom, hasznosak a rossz tapasztalatok is. Hiába mondod a embernek, hogy így meg úgy kéne, valahogy azt látom a környezetemben lévő futókon, hogy azt majd ő tudja!
Nem baj! Én is ilyen vagyok/voltam. Kell a pofon! Az még jobb, ha szívlapáttal kapod! Mélyebb a nyoma. Szóval ahogy mondják, az is beépül.
Izgultam a 4. szakasz miatt. Itt már tényleg elválik a szar a víztől. Kicsit érzékeny volt már a gyomrom, meg hiányzott néhány útjelzés, illetve a pontőrök is viccesnek találták, ha kiabálhattak velem, de nyílván már én is érzékenyebb voltam minden kis szarra. Az kifejezetten idegesített, hogy mi a jó büdös francért kell átfutni egy kampuszon. Mindegy! Már csak egy szakasz van hátra. Nagyon vártam már, hogy azon is túl legyek. Nem volt bennem semmi olyan, hogy váo…, az utolsó…, tiszta flow lesz…csak túl akartam lenni rajta. Fáradt és álmos voltam. A pontról-pontra autókázás alatt lehetetlen pihenni, hiába nem a te szakaszod jön. Egy futót lerak, egy másikat felvesz, tovább robog. Féltem elaludni is, pedig lett volna 15-20 percem. Attól tartottam, hogy nem leszek tónusban, nehezebb lesz összerakni magam, mire Melinda beér az utolsó váltásunkra. Vastagabb hosszút vettem, kimentem melegíteni (immár a második körre is vizezett colával-aki érti, érti…). Ráeszméltem, hogy cidri van. Mire visszaszaladtam a karszárral a busztól, Meli meg is érkezett, így már futás közben rángattam magamra a karszárat, hónom alatt szorongatva a colát. Közben a chipet is feltenni…nna…nem ez volt a legzökkenőmentesebb indulásom. Az első 5 kili szenvedős volt, szégyen ide vagy oda, már bele-belesétáltam. Jesszus! A nádasban olyan hideg volt, hogy majdnem odafagytam! Az a rész 4 éve is szürreális volt. Ott épp egyedül futottam, ami fáradtan már elég para, de úgy, hogy most két karboncipős fiú is klafogott 3-4 perc különbséggel mögöttem a sötét, mindentől elzárt, kietlen nádasban…magam mögé is néztem a másodiknál, mert olyan hangosan zihált, hogy biztos voltam benne, hogy az életemre akar törni! Láttam, hogy nincs nála fegyver, vagy annak látszó tárgy, de még ekkor sem nyugodtam meg. Ki tudja?! Lehet, hogy csak szimplán meg akar fojtani. Ilyen fáradtan már minden játszik, nincs fura gondolat. Minden normális!!
Látom, hogy jön egy vasúti átjáró. Tempózok. Ha előttem vált pirosra, tuti bántani fogom a pontőrt! Fehéren suhanok át, a pontőr kitartást kíván. Örülök, hogy nem kerülök börtönbe.
Beérek egy 4 fős női váltós csajt. Erőt ad. Gyorsítok. Már csak 4,5 km. Ez már jó. Élvezem, csak nem úgy.
Hallom az emberek bíztatását a váltópontról. Vége az utolsó szakaszomnak. Nincs katarzis. Nem baj.
Rita és Juli még fut egyet-egyet, de pihenni még nem tudok. Reszketek, fáj a gyomrom.
Juli kimegy az UTOLSÓ szakaszára.
Várom a VÉGE végét.
Balatonfüred, körforgó.
Juli közeledik.
Elképesztően jót futottunk! 19:20-at terveztem. 18:35 lett. 3. helyezés!!!
Boldog vagyok.
Nem akarok még egy ilyet.
De mindig ezt mondom…


Debrecen Maraton – Giczei Zsolt, beszámoló
Egy sötét verem alján ülök. Felnézek a magasba, csak egy apró pontot látok fényleni. Messze van. Úgy tűnik, hogy messze van, így elfogadom a sorsom. Inkább kiáltok, hátha jön a segítség. 2025 október 12-e van.
A szabad ég alatt állok. Igaz, felettem felhőréteg takarja el a napot, de tudom, hogy ott van. Valaki visszaszámol 10-től. A fülemben zene szól. Egy. Elindulok. 2026 március 29-e van. Ez a Debreceni Maraton rajtja.
2019 szeptembere óta nem futottam maratont. Az volt a második, s az utolsó verseny, amin edzői segítség nélkül vettem részt. Azóta aszfalton gyakorlatilag csak edzésen futottam, ha azt az 5 kilométeres december 31-i innsbrucki évbúcsúztatót nem számítjuk.
Tavaly ősz után új célkitűzések kellettek. Újra értelmet kellett adni a futásoknak. Már előtte is tudtam, hogy akinek a futás szerves része az életének, ott újrakezdésről nem beszélhetünk, csak folytatásról. Mintha visszatöltenénk egy játék utolsó mentését. Szóval mondhatjuk, hogy nem jutottunk el a a bossfight-ig, de remélhetőleg tanultunk az esetből és most nagyobb sikerrel vágunk neki újra a pályának. Nekem ez azt jelentette, hogy pótolnom kellett a kihagyott tutorialt. Sportpszichológus segítségét kértem.
Újra meg kellett találnom az örömöt a futásban.
Ki kellett tanulnom néhány kombót is,mint a Mortal Mombat esetében:
Dietetikussal konzultáltam és nekiveselkedtem jobban megismerni a betegségemet, amihez még most is rengeteg türelemre van szükség. A combhajlítómat is kezelésbe kellett venni.
A magánéletem okozta nehézségeket is fel akartam végre dolgozni, így fordultam Cseke Bettihez.
A keresztedzéseket az eddiginél is szigorúbban kezdtem venni; a kerékpározások alatt tudtam olvasni, duolingozni, filmezni.
A keddi crossfiteken a közösség erejét élveztem. Emellett minden nap próbáltam legalább 15-20 percet mobilizálni.
S a legfontosabb: megtanultam elengedni a maximalizmust. Ha nem jutott időm befejezni az edzés végét, hát lecsíptem belőle 5-10-15 percet. Persze az életet eltervezni nem lehet, így voltak SIBO által megnehezített pillanatok, hasi görcsök, hasmenés, munkahelyi s magánéleti stressz. Robbanások, elcsendesülések. Még a verseny hetében is olyan fantomfájásaim voltak, amikre nem találtam magyarázatot.
A célok nem változtak: lefutni az UTH-t, illetve egy szép napon az UTMB-t, a Kört…de a pszichológusommal egyetértve kellenek edzőversenyek, hogy szokjam milyen ott lenni, alkalmazni amit edzésen gyakorlok. S egyszer csak elém került az “I. Debreceni Maraton”. Sorsszerűnek éreztem, hogy annyi év után egy maraton legyen, ráadásul aszfalton, a szülővárosomban, ahol kipróbálom, hogy össze tudtam-e magam újra rakni. 3:30 alatti maratoni idő amúgyis lebegett mindig előttem, ebben nem voltam nagyravágyó.
Gabi kapott az ötleten, nem kellett győzködni.
Ha ő változtatott is az edzésterven, én ebből semmit sem érzékeltem. Maradtak a hétvégi hosszúk terepen. A frissitést gyakorolgattam, már egy ideje nem túlbonyolítva; házi keverésű iso és paszta valamint SIS Go gélek. Egyre kevésbé voltak hasi panaszaim, s azok is inkább a SIBO-hoz voltak köthetőek.
Az egyéb betegségek nagyjából elkerültek, egy náthás-vírusos megfázás kapott el kb egy hétre, de annyira nem akadályozott, hogy ki kellett volna hagynom akár egy futást is.
Viszont hiába volt ez csak edzőverseny, mentálisan mégiscsak tett rám terhet; évek óta nem futottam maratont. Itt nem lehet csak úgy belesétálni mint terepen egy emelkedőn. Nem tudtam hogyan reagál majd az emésztésem sem, hisz’ a diagnózis óta is egy orosz rulett minden erőfeszítésem ellenére is. Meditáltam, stresszoldó légzésgyakorlatokat végeztem, vezettem az edzésnaplót, elképzeltem a célbaérést, tehát igyekeztem mindent bevetni, amit Gabi mentális felkészítő workshopján tanultunk. S emellett igyekeztem jól, s sokat aludni.
A verseny reggelén bemelegítettem, de már akkor láttam, hogy az óra – mert jó ideje pulzusmérő pánt nélkül mozgok – magas értékeket mutat. A rajt utáni első három kilométeren gyakorlatilag kiakadt a mutató, a maximálisan elérhető felett járt már, ami a tempó miatt is furcsának tűnt, így a folyamatos csipogását próbálva figyelmen kívül hagyni álltam be inkább egy stabil 4:40-4:50 perc/km közötti tempóra. Tudtam, hogy ezt a sebességet képes vagyok normális frissítéssel tartani. A szembeszelet ekkor még nem kalkuláltam bele, ez minden körben ugyanazon a szakaszon nehezítette a dolgunkat.
Négy körből állt össze a táv. Eredetileg egy nagy kört hirdettek a szervezők, de ezt valamilyen okból végül elvetették. Minden kör végén, ugyanazon a ponton, a rajt-cél környékén várt rám Réka a frissítővel. Ahogy írtam, nem komplikáltam túl; iso, házi zselé és SIS Go. Rengetegszer gyakoroltam. És egyszerűsége ellenére most mégis elrontottam. Nagyjából 50 percre kalkuláltam egy kört és abból számoltam ki a szénhidrátmennyiséget, de túlbiztosítottan 10 grammal többet kevertem be. Ami nem lett volna még nagy tragédia. Ha a SIS Go gélt nem az iso-val kísértem volna le. De ugyebár én a terepes frissítőpontokhoz szoktam s ott saját pohárba kapjuk a vizet, míg itt papírpohárban osztogatták s egy pohárkában nem igen volt több már több két kortynál mire a számhoz került, mert vagy eleve nem volt benne sok, vagy az átvétel erejénél csappant meg a mennyisége.
Tehát a szénhidrát és a kalória egy idő után csak gyűlt a gyomromban és onnan nem szívódott fel. Kb 25 km-ig minden jó volt. Addig hallgattam a zenét, pacsiztam Rokk Levivel, amikor csak szembe jött velem, integettünk egymásnak Hegedűs Sanyival, Szűcs Palival. Fókuszáltam a célra s élveztem a futást. Ezután az élvezet része megszűnt.
Az utolsó körre már nem önmagamként fordultam rá. Rékával is kiabáltam egyet, mert félreértettük egymást. Még szerencse, hogy triatlonosként ezt természetesnek veszi. Rekeszizom fájdalmak, hasi görcsök váltották egymást. Émelyegtem. Elhatároztam, hogy elfutok az egyik fordító után lerakott WC-ig. Nem álltam meg. Úgy döntöttem, hogy futok tovább a következő pontig. Egyre lassabb lettem, de nem foglalkoztam már a tempóval. Elengedtem. Megannyiszor olvastuk, hallottuk már, hogy az elme csodákra képes. Akárhányszor megjelent a gondolat, hogy “csak egy kicsit sétálj”, a Parragh Danival belsős poénná vált idézet jutott eszembe a Volt egyszer egy Hollywood c. filmből: “Ne sírj a mexikóiak előtt”. Így küzdöttem el magam a 39. km környékére, a frissítőponttól kb 100 méterre, ahol is életem eddigi leggyorsabb és legintenzívebb hányását produkáltam. Emberi vízköpővé váltam, csak sajnos ami belőlem jött az inkább színes folyadék volt.
Gabi mindig mondta, hogy a hányás újraindítja a rendszert. Egészen idáig nem értettem miről beszélt. Kilőttem. Újra 5 perc/km körüli tempóban futottam, s meg sem álltam a célig.
A worst case-nek tervezett 3:30as (3:32:25 hivatalosan) célidőből is kicsúsztam. Lábjegyzetnek szánva, utólag eszméltem rá, hogy a szervezők még egyszer módosítottak az útvonalon, csak hangyányit, kb 100 méterrel hosszabbítva a kört, így történhetett meg az, hogy szinte mindenkinél 5-600 méterrel hosszabb távot láttam.
De boldog voltam. Minden lépés egy szó, minden kilométer egy sor, minden elért frissítőpont egy oldal, minden teljesített verseny egy fejezet életünk könyvében. S ez a fejezet is tartalmazott újdonságot, új élményeket.
Szokásosan zárom a beszámolót a köszönetnyílvánítással: a szüleimnek, hogy újfent kosztot és kvártélyt adtak mint korábban éveken keresztül tették, Julinak és Andinak a JulAnd-ért és a közös edzésért, Balázsnak és Anitának, hogy mindig érdeklődnek és megismertették és megszerettették velem Innsbruckot és a rövidtávú futóverseny örömeit, az EKI (Elit Könyvintézet) tagjainak a történetekért és az új célokért, Mészáros Zsoltnak, hogy minden verseny előtt (s most után is) kimasszírozza belőlem a fájdalmakat, Laudon Ferencnek a sok-sok kezelésért, Máténak és Nórinak na meg az egész Crossfit Soulmate közösségnek a keddi szeánszokért, Cseke Bettinek és Szabó Nikinek, hogy az elmém különböző területeiben raknak rendet, a legjobb csapatnak, a Gizionoknak, hogy vannak és természetesen a józan eszemnek, Gabinak és a szívemnek Rékának.
Remélem, hogy a következő megmérettetésemen már egyáltalán nem lesz se hányás, se más emésztési panasz és azt is, hogy már egy új, szebb, szabadabb világban fogok teljesíteni.



- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- …
- 61
- Következő →






