Piros50 – Ficzere Julianna, beszámoló
Tudom, már sokszor mondtam, de most is az az első gondolatom: nekem ez a pálya örök szerelem. Őszre eredetileg egy hosszabb versenyt terveztem, de nyáron egy elhúzódó Achilles-probléma leterelt erről az útról. Már úgy voltam vele, hogy idén nem is indulok sehol, de aztán kiderült, hogy Márkus Öcsi újraéleszti a Piros85-öt. Gondolkodni kezdtem a dolgon, de a szívem már az első pillanatban eldöntötte: ott a helyem az 50 km-es távon! Augusztus végére a sérülésem is enyhült, így az edzésekkel végre ráfordulhattunk a Pirosra.
Hétről-hétre erősödött bennem a lelkesedés, hogy az év utolsó versenyén egy igazán jó eredményt érjek el. Bettivel megbeszéltük, hogy a vasárnapi hosszú futásokat – amikor csak lehet – közösen, a pálya útvonalán teljesítjük, hogy minél jobban memorizáljuk azt. Egy ilyen edzésen történt, hogy Bettinek kiment a bokája, így az ő versenye elszállt. Teljesen maga alá került, rossz volt látni. Valamit tenni akartam. Legszívesebben a hátamon vittem volna végig, ha képes lettem volna rá. Ekkor bevillant: ha őt nem is tudom végig vinni, valamit tőle igen! Azonnal írtam neki a tervemről. Nem gondolkodott sokat, gyorsan válaszolt, hogy tudja, mi lehet az a valami. A verseny előtt néhány nappal találkoztunk, és ekkor láttam meg, hogy egy kis elefánt lesz az útitársam.
A felkészülés zökkenőmentes volt, egymást követték a „flow” edzések. Én persze ezzel is tudtam magam idegesíteni: mi lesz, ha ez a jó sorozat még a verseny előtt véget ér? Ha már a felkészülés rendben megy, nyilván kell valami, amin lehet aggódni. Ahogy általában lenni szokott, a munka a verseny hetére sűrűsödött be igazán, és szerdán csúcsosodott ki. Ha jól emlékszem, este kilenckor feküdtem le, és másnap reggel nyolcig aludtam. Péntekre szabadságot vettem ki, így jutott idő minden szükséges felszerelést összerakni, és elkészíteni a JulAndot. Melinda néhány héttel a verseny előtt meglepett azzal, hogy ő lesz a frissítőm, így ezen a napon vele is át tudtuk beszélni a teendőket. Imádtam, hogy már ekkor ráragadt a lelkesedésem!
Hogy a drámai rész se maradjon ki – mert magán a versenyen aztán minden flottul ment –, a rajt előtti este megcsúsztam itthon a lépcsőn, csúnyán bevertem a derekam a lépcsőfok élébe, majd háton lecsúsztam még három fokot. Pánik helyett azonnal jegeltem a helyét, éjszakára pedig bevettem egy Flectort. Ja, és elmondtam néhány imát is, biztos ami biztos. Végül nem okozott gondot, megúsztam egy kis diszkomfortérzéssel.
Akinek nincs sok ideje, annak javaslom, hogy görgessen az utolsó bekezdésre, mert a versenyem legizgalmasabb része az utolsó két kilométer lett!
Dobogókőre, a rajt helyszínére nagyon korán értünk fel. Az idő csodás, napsütéses és szélmentes volt, de a hideg miatt jól esett az autóban üldögélni kilencig, a rajtszámátvételig. Általában egy kis gimnasztikával szoktam melegíteni, most viszont nagyon komolyan vettem a dolgot, mert tudtam, hogy a pálya első hat kilométere szinte végig lejt, amit tempósan terveztem megfutni. (Bárcsak mindig így lenne, igaz, Gabi?) A rajtba az utolsó két percben álltam be, épp csak maradt idő egy csoportképre, és már indultunk is. Viszonylag a mezőny elejére álltam, azonnal vitt is magával. Éreztem, hogy gyors vagyok, de amikor az órám jelezte a 4:32-es ezret, megdöbbentem – és persze vigyorogtam, mert terepen ilyen gyorsan én még sosem futottam.
Az első pilisszántói pontra (6 km) legalább 8 perccel a tervezett időm előtt értem be. Meli szólt is, hogy ésszel fussak, nehogy később üssön vissza a dolog. Teljesen igaza volt, de annyira magabiztosnak éreztem magam, és úgy láttam, ma van ehhez erőm, hogy csak egy egészen kicsit vettem vissza. A pont után, egy hirtelen balos kanyart követően ismét lejtős rész következett, csodás panorámával a Kevélyre és a Budai-hegyekre. Itt hangosan elkiáltottam magam, ahogy szoktam, ha minden kerek: „Ma is csodálatos napunk van!” Ha láttátok volna azt, amit én, ti is ezt tettétek volna.
A Kopár csárdához (16 km) már húsz perccel hamarabb érkeztem meg a tervhez képest. Szerintem jól mozoghattam és jól is nézhettem ki, mert Melinda most nem jegyezte meg, hogy még mindig túl gyors vagyok. A frissítés flottul ment: az üres kulacsokat ledobtam a földre, az újakat pedig Melinda már tette is be a mellényembe. Futottam is tovább.
Innen jött egy lassabb szakasz fel a Szénásra. Legalábbis az edzéseken az volt. Most viszont nagyon keveset sétáltam bele, nem is értettem, honnan van ennyi erőm. A Szénáson általában mindig megállok egy fotóra és egy körbepillantásra, ezt a luxust most is megengedtem magamnak. Innen jól látszik, milyen messze van még az Erzsébet-kilátó, amit később érinteni fogunk. Ez most egyáltalán nem frusztrált, sőt alig vártam, hogy átérjek a Pilisből a Budai-hegységbe. A nagykovácsi (27 km) pontnál annyira Melindára koncentráltam, hogy észre sem vettem Tatár Szilvit. Bocsi, és köszönöm az ölelést! Melinda látta rajtam ezt a túlkoncentrációt, és nagyon ügyesen kizökkentett belőle. Ezzel ismét visszakerültem a pozitív flow érzésbe, ami aztán a verseny végéig elkísért.
Körülöttem futót utoljára a Kopár csárdánál láttam, innen egészen a Szépjuhászné büféig (36 km) szinte teljesen egyedül haladtam. Ez egy kicsit lehangolt. Eldőlt már a verseny? Nincs egy lány sem a közelemben, akivel meccselhetnék? Ebből a gondolatmenetből Rita szurkolása zökkentett ki. Óriási meglepetés volt, hogy kijött drukkolni! A ponton Melindával profi módon hoztuk a bevált frissítési rutint. Ez volt az utolsó. A szokásos puszi, ölelés és a lelkesítő szavak után már szaladtam is tovább. (Ha jól számoltam, a verseny alatt összesen kb. 7 perc állásidőm volt. Nem szarakodtunk, na.)
Ahogy a pont után átmentem az autóúton, és újra erdei ösvényre léptem, megláttam két lányt magam előtt. Juhú! – kiáltottam fel magamban. Mégis kapok esélyt, hogy megmutassam, van-e még bennem kakaó, és be tudom-e fogni valamelyiküket? Egy két kilométeres szakaszon másztunk fel az Erzsébet-kilátóhoz; itt tudtam, hogy csak annyit tehetek, hogy tartom a távolságot, mert felfelé „puding” vagyok. A pályaismeret szerintem óriási előny. Ráadásul a verseny előtti hétvégén is pont ezt a végső szakaszt jártam be, mert tudtam, hogy a fáradt lábakkal nagyon sokat számít majd, ha pontosan tudom, hol van lejtő és hol emelkedő. Úgy terveztem, hogy a kilátó utáni hosszabb, lankás lefelén hozom majd be őket. Nos, itt egy kicsit nagyobb volt bennem a lelkesedés, mint az erő, mert a lányok nem kerültek közelebb. Makkosmáriáig, az Angyalok Királynéja-templomig ebben a felállásban haladtunk. Aztán 43 km környékén, az utolsó kis puklin a lányok sétára váltottak, én viszont váltogattam a tempós gyaloglást a kocogással, és egyszer csak megérkeztem mögéjük. Na, ez volt a „most vagy soha” pillanat. És megint a pályaismeret!
Éppen az előtt a pont előtt értem utol őket, ahol egy éles balos irányváltással le kell térni a széles útról egy bokros single trackre. Én ezt a helyet pontosan ismertem, és tudtam is élni az előnyömmel. A lányok egy pillanatra elbizonytalanodtak és lelassultak, én viszont lendületből berepültem az ösvényre. Innen már tudtam, hogy nincs megállás, tolni kell, ahogy a csövön kifér! Ezen a szakaszon ért utol Tapír. Rögtön mondta, hogy élete idejéért fut, de nincs már benne erő, épp túl van egy holtponton. Kérdeztem, hogy álljak-e félre, de azt mondta, jobb, ha húzom. Több se kellett: ezen a köves, bokatörős részen olyan gyorsan futottam, mint még soha életemben. Ahogy kiértünk az aszfaltra, félreugrottam, elengedtem, és utánakiáltottam, hogy ne szarakodjon, tolja maxon!
A nyaktörő köves viszonyok után a sima aszfalton aztán bemutattam egy óriási esésmentést. Egy kicsit meg is húzódott a combhajlítóm, egy pillanatra azt hittem, nem is tudok továbbmenni. De az adrenalin dolgozott: néhány lépés után újra nekiiramodtam. A vége előtt egy kilométerrel a pálya keresztezi a Szabadság utat, ami egy lámpás, forgalmas kereszteződés. Tapír még éppen át tudott futni a gyalogátkelőn, mielőtt nekem pirosra váltott a lámpa. Gondolhatjátok: ott álltam a pirosnál, és úgy nyomtam a „Kérem várjon” sárga gombot, mint süket a csengőt, hátha a tizedik nyomásra hamarabb vált. Közben folyamatosan sasoltam hátra, hogy jönnek-e a lányok. Az az egy-két perc idegőrlő volt. Igyekeztem a lábaimat mozgásban tartani, nehogy teljesen beálljanak. Ahogy a lámpa zöldre váltott, még egyszer hátrapillantottam, de nem láttam senkit mögöttem. Kilőttem, mint a rakéta, és meg sem álltam a célkapuig!
A tornaterembe befutva hihetetlenül megható volt meghallani Melinda, Betti és Rita kiáltozását. A célvonalnál ott állt Gabi, a Főni. A nyakába ugrottam, és szerintem baromi közel a füléhez, teljes önkívületben belekiabáltam, hogy én ma elképesztőt futottam! Nagy ölelkezés a lányokkal is: örömkönnyek és totális eufória. A következő pillanatban pedig már kezdődött is a 85 km-es táv eredményhirdetése, ahol láthattam Csabikát a 85km-es táv dobogójának harmadik fokán.
Ezen a versenyen most minden kiadta. Köszönöm, Gabi, a felkészítést; Melinda, neked az egész napos profi támogatást; Andi, neked pedig azt, hogy évek óta motiválsz, támogatsz, és összetartod a mi kis Vén Rókák futócsapatunkat. Bettinek visszaadtam az elefántját, de szerintem mostantól kabalaként ő is velem versenyez majd.
