terep
Szimpla Élmény beszámoló- Gerlai Orsi
Egy régi egyetemi cimborám kért meg, legyek a párja a Szimpla Élményen, miután a Szinténgizion Férj az UB miatt nem tud vele futni. Oké-mondta Gabi december végén, amikor először beszéltünk, és ezt neveztem ki célversenynek. Majd egy-két nap múlva értesültem arról, hogy addig mindössze bő négy hónapom van. Au. Az ilyenkor szokásos további, edzéstervgyilkos vargabetűkre most nem térnék ki, akadt néhány középszar hét a tél végén. De azért csak eljött a május, és az első hétvége közeledtével akárhányszor frissítettem az időjárásjelentést, az esőfelhőcske és villám ikonok csak nem akartak eltűnni a Szimpla környékéről. Nembaj.
A verseny reggele nagyon összeszedetten ment, 5-kor keltem, keresztülautóztam egész Budapesten Kornélékig. Idõben megérkeztünk Mátrafüredre, molyoltunk, lábat kentem, ez nagyon hasznos volt, mint kèsõbb kiderült. Rajt után az első tervem az volt, hogy a pulzusom 160 fölé ne menjen. Aztán hamar szembesültünk a terepviszonyokkal, az első 1 km-en a single tracken feltorlódott tömegben felfelé, bokáig a büdös sárban tocsogva már láttam, hogy na, ebből már csak 35 van hátra :). De szerencsére langyos idő volt, a felső réteget hamar levettem inkább. Az első mantrám sokáig a “végül is eshetne az eső is” volt. Felfele az első Kékestetőig egyenletes tempóban, jó hangulatban mentünk, mindketten rengeteget beszélünk sajnos, közben néha előztünk is. A Kékesen ugrabugráltam. Aztán lefele indulva kiderült, hogy ez a lefele főleg ilyen időjáràs mellett kemény és meredek, és én még mindig kicsit nyuszi vagyok, azután meg főleg, hogy 1x kiment a jobb bokám. Szerencsére 2 perc séta utàn újra tudtam futni, és utàna sem éreztem. Akkor néztük meg először az eltelt időt, és körvonalazódott, hogy a reális cél a sérülésmentes szintidőn belüli célba érés lehet. Lefele egyértelműen a Kornél húzott engem, de nagyon türelmes és odafigyelő volt. (Ő ilyen, nincs mit tenni :).) Addig csak a saját energiaszeleteimet, datolyámat meg vizemet fogyasztottam, de miután leértünk a hegyről, a parádsasvári frissítőponton megálltunk, sóztam egy kis kekszet meg ittam isot. Ettől nagyon feléledtem. Következett egy relatíve sík/lankás, rövidebb szakasz, kisebb tavakon keltünk át, majd a Kornél fogyott el, megetettem meg jórészt csöndben voltam, jött utánam becsületesen. Futni nem akart, gondoltam tartalékoljunk, jön még a brutál rész. Elkezdett szakadni az eső, mire az ùjabb kör Kékest kezdtük felfele, innentől újabb mantra kellett, “végül is nem fázom” lett az. A Sombokor egy közel függőleges domboldal némi stratégiai jelentőségű kiálló sziklával és fával, 2-3 lépés után megállsz pihenni és átgondolni az életed, ezt 21 min/1 km sebességgel abszolváltuk a szakadó esõben. Már felértünk, amikor nekem teljesen elgémberedtek a karjaim, a Kornél túrabotjaival felélesztettem őket. Még mindig esett meg emelkedett, most én éreztem, hogy itt kb 28-nál most már unom, de magamba tömtem egy undorító protein-energia-gumibogyó-szeletet és egyszercsak ott volt a csalàd meg a Kèkestető megint. Kicsit sírdogàltam meg kiabáltam a gyerekre, hogy ne rohanjon a csúszós sziklákon az esőben, de annyira sokkal jobban lettem. Állítólag Csipi azt mondta a gyerekeimre, akik visongva ugráltak a Kékesen a pocsolyákban, hogy futó lesz belőlük, ez kicsit meghatott. A Kékesen már csak 8 km volt hátra, erre 1 óra 10 percünk volt. Nna itt jutott eszembe a lóf.sz és a vége, mindenem fájt ugyanis, ezért gyengéden de határozottan közöltem a Kornéllal, hogy mostantól már fogja be, mert fókusz van és megyünk, mert be kell érni. Ő néha kibírta…:)
A sár megint erőre kapott, bár az eső legalább elállt, én meg veszettül koncentrálva kvázirobogtam/ tocsogtam, másztam a kidőlt fákon át lefele. A jobb kvadricepszem külső felső fele majdnem begörcsölt, de ittam egy Magneshot-ot meg kétszer megálltam nyùjtani, így megúsztam. A km-ek végre elfogytak, a faluban az aszfalton belehúztam volna még, de a Kornélnak már nem esett jól. Időnk volt még, úgyhogy előkotortam a két doboz majdnem alkoholmentes meglepetéssört a kocsi alól, amit indulás előtt eldugtam, és kézenfogva betrappoltunk, majd cccccsssz koccintottunk is. 5:46 lett a hivatalos idő.
Bár az utolsó szakaszon többször el kellett hessegetnem a tolakodó “fuck this nem ezért futok” gondolatot, azért nagyon boldog vagyok, hogy megcsináltuk. Végig nehéz volt, de igazi mélypont vagy fal nem ért utol szerintem, csak pár rosszabb szakasz lefele. Ezt nyilván a felkészülésnek köszönhetem. Pedig például erősíteni ennél csak többet lehetett volna. Kicsit aggódtam, hogy vajon az eddig lefutott hosszabb távok elegendőek lesznek-e ehhez a versenyhez. De úgy tűnik, talàn igen. Megdöbbentő, hiszen ez a táv és főleg a szint egyaránt jóval több, mint eddig bàrmi, amit teljesítettem.
A Kornél tökéletes partner volt, azóta már elhívott egy újabb körre. Három nappal később ezt átgondolva, én is mennék még egyszer, ha a pálya nem ilyen könyörtelenül mocsaras. Azt nem tudom, hogy mindezt egyedül tudtam volna-e teljesíteni, egyáltalán nem biztos. A mi párosunk egyértelműen szinergista, egymást erősítő együttműködés volt.
Várom azért a Visegrád Trailt, remélem ott több esélyem lesz futni és körülnézni is.
Fotók: Terepfutás.hu
Belus Fruzsi – Vértes Terepmaraton 2017, beszámoló
Kezdjük ott, hogy utálom ezt az egész óraállítósdit, nekem, akinek kicsi gyerekei vannak, elég kardinális kérdés az alvás, különösen azóta, hogy egyre kevesebb jut belőle. Persze a hozadékát már szeretem, de a Vértes Terepmaraton előtti vekkertekerés nekem elég nagy érvágás. Na de most magamra vessek, hogy nem bírtam aludni, mert a férjem a versenyemre való tekintettel a nappaliban a kanapén vert sátrat, hogy én nyugodtam alhassak egyedül a hálószobában, anélkül, hogy bármelyik porontyhoz fel kellett volna kelnem éjszaka. Nade. Felébredtem régi idő szerint 4.10-kor, és onnantól nem sikerült visszaaludnom egyáltalán, és az így összehozott 5 és fél óra nem volt éppen elegendő. Miután fetrengtem vagy fél órát, az indulásig tartó időt New Girl részek nézésével töltöttem el, legalább volt a napomban valami szórakoztató is. 🙂
Tomi és anya fél 8-kor vettek fel: a tesóm a maratoni távon, anya pedig a minimaratonon állt rajthoz, így igazi családi kirándulást hoztunk össze. A kocsiban Tomival átbeszéltük a szintrajzot, most én készültem, ő nem, pedig fordítva szokott lenni. Száron a szokásos rajtcsomagfelvétel, gyors öltözködést követően váltottunk pár szót néhány ismerőssel, aztán pikk-pakk a rajtban találtuk magunkat. Azt le kell szögeznem, hogy a mit-vegyünk-fel-a-versenyre-guru én vagyok a családban, de a családom futótagjai sose hisznek nekem, ezért rendszerint túlöltözik a dolgot, és hűledeznek, hogy csak ennyi ruhában hogy vagyok képes futni. Aztán persze 500 méter után rájönnek az igazságra. Na de Tomi kivételesen most hitt nekem, és a póló alól a rajt előtt levette az aláöltözőt, anya bezzeg még melegebb felsőt vett fel, gondolom csakazértis. 🙂
Igazából a verseny első felét visszafogottabban, a második felét pedig orrvérzősen kellett volna teljesíteni. Illetve az edzői utasítás így szólt: a táv második felétől ne tökölj, hanem daráld be a mezőnyt hányásig. 🙂 Na ez jól indul. A tavalyi vétéemen sikerült nagyon jól beosztanom az erőmet, és bár kicsúsztam a 4 órából, mégis szinte az év egyik legjobb versenyeként tartottam számon. Idén is valami hasonlót szerettem volna produkálni, de egy-két dolog sajnos közbeszólt. Na de ne szaladjunk előre.
Kilőttünk, és szépen nagyon figyelve kezdtem futni: tudtam hogy az első 7 km viszonylag szintes lesz, és nagyon nem akartam elfutni. Egész visszafogottan haladtam, koncentráltam folyamatosan a levegőre, a pulzusra. De már az elején éreztem, hogy valami nagyon nem százas, nem éreztem a lábaimban a megszokott erőt. A negatív gondolatokat gyorsan elhessegettem, és próbáltam csak nagyon magamra figyelni, de addigra már ott duruzsolt bennem alattomosan valami, hogy nem lesz ez így jó. Elég sok folyadékot vittem magammal, ezért nem is terveztem mindenhol megállni. Ez alapvetően tök jó ötlet volt, a cipekedést is gyakoroltam, plusz a szolid lendületemet legalább ez nem törte meg. Tomi az első emelkedő végén ért utol, volt némi pszichológiai hadviselés, majd ott hagyott a “farkasoknak”. Érdekes, máskor – már ha éppen bekövetkezik egyáltalán – ez a momentum nem szokott megviselni, de most valahogy érzékenyen érintett. Na mindegy, menni kell, futni jöttem. Alapvetően eseménytelenül telt a verseny, a lefeléket azért megküldtem, próbáltam szépíteni a kevésbé megfutott emelkedőket. Azt hiszem a lejtőzésem elég sokat fejlődött tavaly óta!
Tovább Fruzsi blogjára a teljes beszámolóhoz >>>
László Vali – Run ridge run beszámoló
Táv: 13km, 600m+ szint emelkedes
Nagyon jó élmény volt ez a verseny, eddig külföldön csak Cortinában versenyeztem, szóval kíváncsi voltam, milyen lesz egy észak-amerikai verseny. Már a verseny előtti hivatalos tájékoztató levelekből sejtettem, hogy jól fogok szórakozni, bár elsőre olvasva volt egy mondat amit nem tudtam teljes mélységében értelmezni: “Music is allowed, but terrible music is definitely frowned upon. Smash Mouth is okay, but Maroon 5 not so much, and just say no to the Biebs, oh and please keep the volume down or use one earbud.” Aztán mikor előttem egy lány kihangosítva Gwen Stefani vagy 10 évvel ezelőtti ticktack számát nyomatta hangosan, és azóta is a fejemben megy a szám, megvilágosodtam.
Jó korán odaértem a rajthoz, mert az időmérésért felelős önkéntes hozott le. Mivel ezek rövidebb távok, az időmérés annyit jelentett, hogy nem volt semmi chip vagy ilyesmi, hanem amikor beért az ember a célba, leolvasta az időt, rajtszámot, és egy iPadról egyből rögzítette a neten. Ez azt is jelenti, hogy útközben a kutya nem ellenőrizte, hogy valaki nem vágja-e le az ösvényt, de pl a csomagmegőrző is annyi volt, hogy egy sörsátor alá bedobta az ember a táskáját, szerintem senkiben fel se merült, hogy bármit ellopnának, vagy bárki csalna.
Iszonyú hideg volt a rajtban, jól átfagytam, pedig több réteg ruhával készültem a várakozásra. Amíg én pehely mellényben és nagykabátban dideregtem, persze csomóan sortban vagy futószoknyában álltak már a korábban rajtoló hosszú távhoz, máshoz vagyunk edződve:)
Végre a hosszú táv után mi is elindultunk, már türelmetlenül vártam, hogy átmelegedjek. 
Először a Sasamat tó körül futottunk, gyönyörű volt a kilátás, ahogy a nap kezdett besütni a völgybe. A tó körül hullámzott az útvonal le-föl, de utána gyorsan jött az első emelkedő, ami nekem elég combos kapaszkodás volt, 300 m szint folyamatosan felfelé meredeken egy single tracken. Itt nagyon örültem a fejemnek, hogy nem a hosszabb távra neveztem:) Egyébként felfelé nagyon tempósan gyalogló volt a mezőny, más volt a felállás, mint otthon. Otthon inkább lefele előznek, itt inkább felfelé hagytak le, és lefelé meg sík részeken előzgettem párat vissza. Az első emelkedő után jött egy jó hosszú lejtő, de ebből nem sok maradt meg, azon túl, hogy nem éreztem túl technikásnak egy-két havas részt leszámítva. Szerencsére a salomonom elég stabil volt a letaposott havon is, a félelmem volt az egyetlen lassító tényező. A lejtő végén leértünk a Buntzen tóhoz, itt viszonylag síkon futottunk a kaja pontig. Itt inkább csak megszokásbol álltam meg, töltöttem egy kis izót, meg beszéltem pér szót az önkéntesekkel. Akik egyébkent a fagyoskodás ellenére mindenhol szuper kedvesek és mosolygósak voltak, elismerésem nekik. A ponttól indult a második nagy felfelé 300 m, már tudtam mit jelent, nincs semmi hullámzás, de az vigasztalt, hogy a Diaz Vista trailen megyünk, amin egy ismertebb terepfutó verseny is megy. Azt hittem, hogy cserébe a mászásért kilátás is lesz, de az elmaradt. Viszont jött cserébe egy nagyon jó kis lejtő. Általában utálok lefele futni, de most valahogy erre az utolsó hosszú lejtőre nagyon rákaptam. Ugyanott jöttünk le, mint ami az első mászás volt, és nem is tudom mi lepett meg jobban, a tény hogy én itt feljöttem, vagy az, hogy én itt egész jó tempóval magamhoz képest futok lefele. Plusz adrenalin löketet adott, hogy mögöttem páran beálltak vonatozni, es egyikük meg is jegyezte, hogy milyen jó, hogy nyulazok neki. Persze mindez a mezőny leghátsó traktusában történt, de azért kicsit hízelgett az egómnak:) Itt volt egy pont ahol picit sajnáltam, hogy a rövidebb távot választottam és mindjárt vége. De az igazság az, hogy tisztességgel megfutva ezeket a lejtőket, nem óvatoskodva, nekem elkészültek a combjaim, és összességében jó volt, elég volt ez így, pont annyira fárasztott le, hogy délután még legyen energiám várost nézni.
Összességében gyönyörű ösvényeken ment a verseny, páfrányok és hatalmas fák között, British Columbia hihetetlenül szép és a vancouveriek nagyon el vannak kényeztetve a város természeti adottságaival. A terep típusra is más volt mint otthon, szűk és meredekebb ösvények, néhol kövesek, de puhább a föld, néhol hó, csak egészen rövid két szakaszon mentünk széles erdészeti úton. Nem mondanám nagyon technikásnak, pl Tátrával összehasonlítva, de azért folyamatosan kellett koncentrálni és a lábam elé nézni. A jelölés elképesztően hülye biztos volt, kis rózsaszín zászlókkal es rengeteg önkéntes irányítóval.
Utána ott maradtam a rajt-célban, mert akik visszavittek a városba, a hosszabb távon indultak. Éltem a verseny utáni masszázs lehetőségével, az nagyon jól esett. A masszázs után gyorsan átöltöztem száraz ruhába, cipőbe, meleg levest ettem, meleg kávét ittam, hogy kicsit felmelegedjek. A hangulat szuper volt, es mindenki nagyon barátságos volt, jó kis közösségnek tűnt.
A díjkiosztók után, amíg folyamatosan jöttek be a hosszabb táv futói, volt nagy ajándékosztás is, szerintem senki nem ment haza üres kézzel. Én pl egy terepfutó- naptárt kaptam, mivel először vettem részt a versenyen. Volt vicces kvíz is ajándékokért (pl mi a legunalmasabb sport? A baseballt bekiabáló futó lett a nyertes:)), és a végén három lábas futás párban egy suunto óráért, szóval tényleg jó volt a hangulat, és az emberek se léptek le egyből célba érkezés után, így a később beérkezőknek is volt közönség.
A verseny végén odamentem az egyik szervezőnek, Gary Robbinsnak megköszönni a szervezést,és hogy intéztek nekem fuvart, ő meg egyből Németh Csabáról kérdezett, és emlitette, hogy milyen jó és emberileg szimpatikus futó. Jó érzés volt, hogy Csabának ilyen híre van messze földön is.
baratrunning.com 