terep
Februári kemény napok:-)
Hétvégén a Gizionoknál a lányok állták a sarat.
Petneházi Ildi Thaiföldön versenyzett a Phuket Night Run 5 kilméteres távján, ahol 33 perces eredményével a korosztályos első helyet sikerült megszereznie.
Karlovitz-Thurnherr Zsófi duplázott, szombaton délelőtt a Szerelmes Füred 7 km-en állt rajthoz, amit 34:55 alatt teljesített, majd este a Tajga Trail 17 kilométeres távját futott 2:15 alatt.
Nagy Kriszta A Tajga Trailen 1:48 alatt ért célba.
Cseke Betti a WadkanZ 19 km-es távját választotta, élete első terepversenyét teljesítve ezzel 2:35 alatt:
“- Iszonyú kemény menet volt. Vastag sár, hó és b.szott sok emelkedő. Igazi kihívás volt nekem, aki sosem futok terepen. 10-11 km után kezdtem igazán élvezni. 😀 Tuti hogy még fogok terepezni, terápiás a lelkemnek.”
Gratulálok mindenkinek!
Időközben a téli edzőtábort is megejtettük, bőszen tologattuk a határokat, így tuningolva fel az alapozást.
Néhány kép a kemény munkáról:-)
Forró csoki
Mexikói, már megint
Bázis
és hogy futós kép is legyen legalább a csapat egyik feléről:
Tanmese az alázatról… – Nagy Locusta Kriszta
Legyen 28k könnyű terepfutás.
Egész héten ezen logisztikáztam, hogy fog ez időben összejönni, de végülis max 3,5-4óra (muhahha).
A Halmi-erdő, azért kevéssé terep, nézzünk valami terepebbet. Mondjuk legyen a Túrafüggő30 tt útvonala, egy apró rövidítéssel nem akartam sokat ráhúzni. Késve indultam, így tuti lesz egy kis lámpázás, nekem meg csak gyertyalángom van. Az Álló-rétig már alakult egy elképzelés a talajviszonyokról, latyak, hó, alatta mély sár, valószínűleg lesz ezzel még bajom. A forrásig lefelé a vályú két oldalán pattogtam, hátha nem csúszok el, nem ázok be (muhahha). A bringaút végülis egész jól járható, csak csúszik mint a fene, és emelkedik, de alattomosan ám.
Pap-rét. Nem állok jól időben, és már elég sok km belement, hogy lesz ez 28, és még a Visegrádi-kapu is odébb… Felcsavarodom a kékre, itt van pár nyom a single tracken, mégis kicsúszok a porhóban és majdnem leszánkázok az Urak asztala oldalról, kicsit berotty. Még csak az kéne, és hűl az idő, de gyönyörűek a havas hegyek körbe, tanítanak. Türelem… Elérek a pihenőbe, szétnézek, öltözök, nyakamba a gyertyaláng. Néhány helyen még a kéket is keresni kell, meglepő. Megvan a Visegrádi-kapu, fordító, lecsorgok a K+-ra, és tudom már mi hiányzott.:D erdészeti gépek legyalulták az utat, ami alapból laza, latyakos, süllyed.
Hát nyami. Egy ideig még tudom kezelni a helyzetet, aztán a József-forrásnál a zöld sávra áttérve huppsz elsüllyedek térdig, és benne marad a cipőm a sárban.
Lendületből továbblépek, majd kiugrom kihalászom a cipőt. Lábmosás a hóban és visszatuszkolom a lábamra. Hitetlenkedek, hogy ilyen nincs. Aztán minden igyekezem ellenére a jelenet megismétlődik. Hisztizni volna kedvem tocsogok, szegény cipőcském affene… csak épp nem segít rajtam. Ereszkedés a patakba, ide már csak 1-2 vadnyom vezet le. Vizesebb nem leszek, de tele van fával mászóka, ugri-bugri. Gyökkettővel haladok, mégis túlmegyek a Z kiemelkedésén, de semmi járhatót nem láttam. Sebaj, akkor nekiesek a partfalnak toronyiránt, bár kérdéses megtart-e. Belevágom a lábam, és kapaszkodom foggal körömmel, néha hason csúszok. Utólag visszagondolva nagyon röhögök. Már majdnem felérek, amikor észreveszem, hogy a gps sehol. Neeee… kiesett mikor hason csúsztam.
Neeee… ledobta az agyam a láncot. Kinyomom az órát 24km-nél, és átteszem túrázásra. Innentől a túlélésre játszom, és a gps-ért megmentő akcióba indulok, hason visszacsúszok a patakba. Ott vár rám a hó tetején. Nagyon örülök.:) és ismét kimászok a patakból. Már csak a Vörös-kő emelkedője vár rám. Szűz hó, egyetlen őz nyoma mutatja az utat. Mikor legutóbb erre jártam, akkor is nehéz volt, most kőkemény. 4km/h-val megyek felfelé 155ös pulzussal. Taposom a havat, felfelé vastagodik, bőven boka felett, nagyobb mint a Bükkben ez meglepő.
Majdnem fenn, aztán a Hétvályús-felé… hát ezt hagyjuk is.:S végre itt az esőház…. alig hiszem el, és 28k megvan. De még vissza kell érjek a Faluházba… lassú ereszkedés, csúszik, jeges, saras, latyakos mit érdekel engem már… ez a szerpentin se kedvenc így lefele, fel nem veszem már a láncot… lecsúszok slitty slutty piroson le Meteor-forrás slutty falu széle slitty emberek merednek rám slutty buszmegálló slitty Faluház. Hát ez is megvolt.
Tanmese volt ez nekem a javából…
Belus Fruzsi – évértékelő
2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz
Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.
A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”
Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…
Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.
Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.
Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon
A Kaptárkövek Trail dobogósai
A kicsikkel a Szentendre Trail céljában
A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel
Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal
A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán
a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után
Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>
baratrunning.com 