ultrafutás
Hello Badacsony Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló
Hello Badacsony Trail (52,97 km, 1882 m szint) ítéletidőben, női 3., összetett 8. hely (6:36:11)
Az utolsó hétig azon görcsöltem, hogy utoljára a járvány előtt futottam ekkora távot, aztán amikor kiderült, hogy jön az Armageddon szombaton, utána már azon. Szomszédasszony javasolt egy nagyon pontos időjárás-előrejelző oldalt (óránkénti bontás, több napra előre), azt bújtam és próbáltam felkészülni a viszontagságokra. Már pénteken elindultunk Gáborral, Zsuzska lányommal és Anikóval, akivel azonos távon indultunk, ettünk egy jót a Kővirágban Köveskálon, Anikót ott hagytuk, ő ott szállt meg, mi továbbmentünk a Gyulakeszin foglalt apartmanunkba.
Igyekeztem összeszedetten pakolni, egész jól sikerült, csak az ivózsákom záróelemét hagytam otthon, így pénteken este eldőlt, hogy a két fél literes kulaccsal indulok, és a pontokon töltöm majd őket újra. Esőkabát-trikó kombót találtam ki felülre, alulra térdgatyát és kompressziós zoknit, és vittem magammal egy baseball sapkát, ami nagyon hasznos döntésnek bizonyult. A Speedgoat és a Speedcross között vacilláltam, végül az előbbi vettem fel.
Tök jó volt, hogy nyugisan ki lehetett sétálni reggel a rajtba, bőven volt idő enni, rajtszámot felvenni, bemelegíteni. Anyukám azért felhívott az utolsó pillanatban, biztos ami biztos, hogy felelőtlenség ilyenkor elindulni, törölniük kéne a versenyt, de már nem zökkentett ki. 🙂 Kilenckor rajtoltunk. Akkor nagyon kellemes volt még az idő, 13 fok, a szél sem fújt, szelíden szemerkélt néha az eső, többen rövidgatyában, pólóban, én már esőkabátba csomagolva, mert az órás bontásból sejtettem, mi lesz a forgatókönyv. A sapkát egyelőre zsebrevágtam. Melegem volt az elején, de reménykedtem, hogy jól döntöttem.
Úgy tervezem, amíg bírom, haladok az élbollyal, ez egészen az első hegy, a Csobánc megmászása után a lejtőig tartott, ahol vagy három lány elhúzott mellettem. Nagyon nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy felfelé és a hegyek közötti sík szakaszokon tudok majd gyorsabban haladni, a hegyekről lefelé nagyon meredek, sziklás-köves a terep, ott amúgy is béna vagyok, és most különösen is leginkább a térdemre fogok vigyázni a múlt novemberi sérülés után. Egy óra elteltével elkezdett esni, aztán ömleni az eső. Elővettem a baseball sapkát, ami azért volt nagyon hasznos, mert a víz simán kimosta volna a kontaktlencsét a szememből. A komfortérzetemen is sokat javított, hogy az arcom nem volt vizes, láttam rendesen, és a kabátnak hála az özönvíz ellenére nagyjából száraz maradtam felül. Jöttek szépen egymás után a hegyek (összesen 10 hupli a szintrajzon). A lecsorgó vízben felfelé kapaszkodva mászás, lefelé fától-fáig csúszkálás, közben némi haladás.
A versenypulzust a táv feléig tudtam tartani kb., onnantól kezdve már edzéspulzuson haladtam. Több oka is lehetett. Egyrészt akkorra kezdtek fáradni az izmaim, másrészt a víz feláztatta a talajt, sok helyen eléggé csúszott, a dűlőutakon is csak az útmenti füves részen lehetett futni. Egy szakaszon, ahol nádas mellett vezetett az útvonal, egyenesen bokáig ért a víz. Itt már bőven elkelt volna a Speedcross, mondjuk akkor pár körmömnek biztosan búcsút mondhattam volna, és lehet, hogy a minimál csillapítás miatt a lábam is szétverem. Az eső csitult, de rázendített a szél, helyenként elég brutális lökésekkel, és a hőmérséklet is lezuhant (a hőérzet még inkább). Ráadásul a Tóti-hegy után teljesen egyedül maradtam, és az órán trackre váltottam, hogy ne tévedjek el túl gyakran. Azért kb. 1 km elkavarást sikerült összehozni az egész távon. És benne volt a lassulásban az is, hogy a Tóti-hegyre felfelé kapaszkodva láttam az előttem lévő lányt lejönni, aki úgy szökellt lefelé ott, ahol én csak csúszkálni tudtam, hogy biztos voltam benne, őt nem érem utol. És találkoztam a mögöttem lévő lánnyal is, aki kb. hasonló távolságban lemaradva jött felfelé bottal nagyon ügyesen, de nem túl gyorsan. Ha a sarkamban lett volna, lehet hogy jobban igyekszem. De simán előfordulhat, hogy ilyen viszonyok között akkor sem haladtam volna gyorsabban.
Jött 25 km körül a Gulács, utána pedig a két legnagyobb hupli: a Badacsony és a Szent György-hegy. A Badacsonyt felfelé egészen élveztem, nagyon klassz panorámaúton haladt az útvonal, és a rettegett Bujdosók lépcsője sem viselt meg annyira, örültem, hogy legalább van hová lépni, és nem a sárban csúszkálok. Itt a kezem már teljesen szétfagyott, a ponton is úgy kellett megkérnem az önkénteseket, hogy csavarják le a kulacs tetejét, nem éreztem az ujjaimat. Egyébként az időjárás ellenére csodálatos volt a panoráma sok helyen, napsütésben pazar lehet.
A Szent György-hegy előtt váratlanul megjelent a családom (akkorra már végeztek a saját távjaikkal), és ők mondták, hogy harmadik vagyok, a negyedik biztonságosan lemaradva. Ettől aztán új erőre kaptam, felküzdöttem magam a hegyre, lecsúszkáltam, és onnan már csak pár km volt a cél.
Összességében jó élmény volt, az időjárás kevésbé zavart, mint gondoltam, a terep meg azt hozta, amire számítottam. A frissítésem rendben volt, óránként ettem zselét, összesen hatot. A 23 kilis ponttól mindenhol rátöltöttem a kulacsokra, jól működött az eddig számomra ismeretlen Squeezy izó. 30 km körül kicsit fájt a gyomrom, de ettem a Badacsonyon némi olajbogyót, sajtot, aszalt paradicsomot, utána már nem volt gond. A versenyszervezés szuper volt, a rajtközpont telitalálat, a célkaja finom, az önkéntesek nagyon kedvesek és segítőkészek. Amúgy ők voltak a nap hősei, mert mi legalább haladtunk, de ők egész nap egy helyben álltak az ítéletidőben, néhányan egyedül a teljesen kitett hegycsúcsokon. Ezúton is hála és köszönet nekik! És köszönet az edzőmnek, Gabinak is a felkészítésért, és azért, hogy mindig kihúz a gödörből!
Fotók: Hello Trails
Gizionok a Black Hole-on
Köszönjük az ötletet, versenyt, a hangulatot és a fotókat a Black Hole stábjának.
Black Hole – Belus Tamás, beszámoló
BLACK HOLE Ultra Running Race versenybeszámoló. Illetve nem is tudom, hogy hívhatom-e így, mert néhány kósza pillanatot leszámítva úgy futottam 8 órát a Bakonyban, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy hol vagyok éppen. Azért utólag megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket 
2019 őszén jött ki Öcsi és Simonyi Balázs az első Black Hole videóval, ezzel itt: https://vimeo.com/365280431 . Klassz kis promó volt, titokzatos meg vicces, meg is vett azonnal kilóra, úgyhogy vártam a folytatást. Aztán pár hét múlva rámírt Balázs, hogy készítenek egy Black Hole kisfilmet mindenféle futó arcokkal, Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsanna, Spero és még hosszasan sorolhatnám, és ebbe a mókába kellene tőlem valami testhezálló üzenet Black Hole témában. Ez volt az: https://vimeo.com/370863234
Így született meg az „Öcsi bazdmeg…a fa&zom…itt a pont?” mondat, ami azt hiszem, utólag egész jól kifejezi, hogy mennyi esélyt láthattam volna arra, hogy ne tévedjek el egy olyan versenyen, ahol nincs előre közölt útvonal, nem jártam be pályát, nem töltöttem fel az órámra a tracket, meg óra amúgy sem lehet nálunk (sem pulzuspánt, telefon, futómellény, saját kaja, gps-es kütyük, stb stb.) Szerintem a GARMIN.hu-s MagPeti is azért segített ilyen lelkesen a versenyen, mert érezte, hogy törlesztenie kell valamit a mezőnynek így, hogy a negyedmilliós szuperkütyüjei a Black Hole-on semmit sem érnek. Teltek a hónapok, és nem jött új infó, úgyhogy a futós barátokkal állandó téma volt, hogy mi is lesz ez a verseny tulajdonképpen. Aztán lett szép (ijesztő) weboldal, „normális” versenykiírás, ahol persze nem írták le a teljes koncepciót, de legalább annyit megtudtunk, hogy annak érdemes neveznie, aki le tud futni 100km-t 12 óra alatt. Mivel ebbe a szórásba én is beleestem, meg amúgy sem akartam ebből az őrületből kimaradni, ezért nem is volt kérdés, hogy nevezni fogok. 2020. márciusában jött a COVID, huhh ezt megúsztuk, és végül 2021 sem alakult úgy, hogy Öcsiék meg tudják/akarják szervezni a versenyt, egészen 2022 tavaszáig kellett várnunk a dologra. Kiváló futóedzőm (Barát Gabriella) szerint edzői szempontból ez az egész egy rémálom (mondjuk nem csak edzői szempontból) mert mennyire nem mindegy már, hogy egy könnyű sík aszfaltos 55 km lesz a verseny vagy egy nehéz szintes terep 120. Mert a versenykiírás szerint mindkettőre volt esély, és kettő közt bármire.
De eleget beszéltem arról, hogy mitől nehéz ez a verseny, most jöjjön, hogy mitől könnyű. Szinte mindentől. Frissítési tervet csinálni és összekészíteni a géleket, izókat? Nem kell, mert nem lehet saját kajánk, csak a frissítő asztalok kínálatán mehetünk. Órát feltölteni, tracket az órára tenni, az útvonalat bemagolni, a jelzésváltásokat megjegyezni? Nem kell, hiszen még a rajtban sem fogjuk tudni, hogy merre fogunk menni. Lizával megtervezni, hogy hová jön majd oda az útvonalon és ott mi a teendője? Szintén nem kell, mert az útvonalat a kísérők SEM fogják tudni. Gyakorlatilag annyi dolgom volt a verseny előtt, hogy kitaláljam, hogy milyen cuccban és cipőben futok, amit végül reggel az időjárás ismeretében döntöttem csak el. Négy pár cipőt vittem Zircre, nem bíztam a véletlenre. Vittem aszfaltost, nagyon aszfaltost, terepet meg sáros szar terepest is. Mivel már péntek kora délután megérkeztünk a szállásunkra, ezért futottam egyet Lizával a szálloda óriása parkjában (a golfpálya zárva volt az eső miatt, ehh) Nem volt nagy sár ugyan, és én alapvetően aszfaltos útvonalra számítottam a versenyen, de ennek ellenére inkább egy Hoka Speedgoatban indultam el, mert az aszfalton sem fogalmatlan, terepen meg természetesen remek, és az igazán hosszúakat egyébként is ebben szoktam futni. A szeles hűvös időre tekintettel hosszú nadrágot választottam, egy Compressport 3D Thermo kapusznyis felsőt és egy fényvisszaverős Compressport szélmellényt, ami szintén kötelező felszerelés volt (már nem a szélmellény, hanem a láthatósági cucc).
A péntek esti technikai értekezlet nagyon jó hangulatban telt, Öcsi meg Balázs stand-upolt egy jót, megtudtunk pár dolgot, de a fontos részletek (mennyi lesz a táv, terep v. aszfalt, hány frissítő pont lesz) továbbra is a bakonyi erdők homályába vesztek. Másnap reggel még sötétben és élénk hideg szélben vettük át a jeladókat, próbáltam bemelegíteni kicsit, beszélgettünk, vacogtunk, röhögtünk, a vihar előtti csendben. Már kivilágosodott, mikor megmutatták nekünk az első infó táblát, ilyenek lesznek majd a frissítő pontokon is, amiről megtudtuk, hogy az első pont 9 km-re lesz. Az is ki volt írva rá, hogy milyen szintidő alatt kell odaérni, ami azért volt minden ponton érdekes adat, mert ebből próbáltuk kiokoskodni később, hogy a következő szakasz mennyire lesz szintes és nehéz.
6.34-kor elrajtoltunk egész jó hangulatban, élénk, de nem túl erős tempóban a Bakonybél felé vezető aszfaltúton. Elég hamar előre keveredtünk egy kis csapattal, Strifler Atti (akire számítottam a két héttel ezelőtti remek Császta Trail menete miatt) Séd Krisztián, Bakonyi Andris, Csáki Karcsi, őket ismertem és Puskás Máté, akivel a verseny közben haverkodtunk össze, kb így, hogy: Figyu, te ilyen aszfaltos figura vagy, igaz? Aztán amikor a Nagy-Som hegyről lefele a sárban a Kipchogés Nike-jában úgy jött le, mint én, na onnantól nem aszfaltosoztam le.
Tovább a teljes beszámolóra >>>
baratrunning.com 