UTH, Szentlászló – Somorjai Ármin
Tavaly kacérkodtam a Szentendre trail után, hogy milyen lenne kipróbálni következő évben a Szentlászlót. Persze a Szentendre 54 km-e is kellően kicsinált, de valahogy szerettem volna tovább haladni. Ezen a ponton jöttem rá, hogy nem tudom, mit is csináljak. Szükségét éreztem egy edzőnek, mert hosszabb ultra távokra már magamtól nem tudok felkészülni, nem is látom át, és szerintem kétszer annyit is futnék, mint kellene. Keresgéltem, nézelődtem, majd Belus Tomival beszélgetve kicsit, rájöttem, hogy nekem bizony Gabi kell, mint Főnéni. Írtam is neki, vártam, hogy kezdődjön a közös munka, ami szeptember elején meg is indult. Megtárgyaltuk, hogy a Szentlászló elérhető cél, ha minden jól megy, menni fog.
Októberi maraton PB-m után jött egy IT szalag sérülés (eskrima edzés közben), ami több mint két hónapra kispadra ültetett, két nagyon várt versenyt is el kellett engedni. Ebből összevakartam magam, mehet tovább a munka. A huzamosabb átterhelés miatt hamar megadta magát a másik térdem, vissza a kispadra, VTM ultra távja is elengedve.
Térdem összeszedte magát, dolgozzunk a célért tovább. Itt azért már, lelkileg kicsit megrogytam, de Gabi és az otthoniak is tartották bennem a lelket, van még esély a Szentlászlóra felkészülni.
Eljött a Compressport 2up2down amin egy igazi, hegyi gépezet (zöld amazon) futótársat kaptam, Nagy Krisztát, aki után bizony kellett menni, nem volt mese. Biztató, a térdeim bírták, kegyetlen időjárási feltételek, kihűlés, de meglett. Csak meglesz az a Szentlászló. Persze, a kisördög már ott volt egy jó ideje „nem készültem eleget, sok kihagyás, nincs jó forma, nem is bírok.. stb…”. Mentek tovább az edzések, csináltam mindent, ahogy kell, esőben, kánikulában, mindegy mi volt, ha ki volt írva én lenyomtam, legjobb tudásom szerint. Június 5-én, még telefonon beszéltünk Főnénivel, kicsit helyrerakott fejben, nagyon nem hittem még benne, hogy én ezt végig fogom tolni (85 km érted? 85!!! meg 3100m+ szint! nem haza pálya :D).
8-án kis páromat és engem felszedett Csabi és a húga Adrienn, mehetünk is, megvan minden. Meg persze… Nyíregyháza határában jutott eszembe, hogy a kabátom otthon maradt (kötelező felszerelés, tehát kell). Nyomás vissza, majd indulás megint.
Szentendrén a rajtközpontban már ment a nyüzsgés, Runnabe sapit is szereztem, pár gélt még (fujj!!! később kifejtem), rajtcsomag fel, depós cucc lead, Tomival meg Gabóval kicsit bandáztunk még, majd irány egy Tesco és Szigetmonostor, ahol a szállásunk volt. Remek, nyugodt kis apartman pont ami ilyenkor kell. Elkezdődött a pakolászás, mit tegyünk hova, zacskózgatás (mindent lezárható fóliába, különben szétázik), kindertojásnyi sótabletta és BCAA, másik kindertojás hasfogó meg fájdalomcsillapító (sosem lehet tudni ugye). Mindent kikészítettünk, éjfélkor ébredni kellene és menni a rajtzónába. 21:00-tól megindult a forgolódás, mert aludni azt nem sokat tudtam, teljes extázisban pörgött az agyam. Valahogy, valamikor sikerült elaludni, de úgy keltem fel az ébresztőre, mintha bomba robbant volna mellettem, rendesen felriadtam. Gyors fogmosás, öltözés, reggeli (de hülyén hangzik ez éjfél után), mindent összeszed és indulás.
Csabiék még útközben egyeztetik a frissítéseket, nekem egy ponton lesz ott a párom, ami Visegrád, utána már csak a célban találkozunk, feltéve persze, ha eljutok odáig, mert hát 85, ember!!! Parkolóban kiszállás, cucc felvesz, séta a rajthoz. A padon egy ismerős arc, nem is egy, hanem kettő! Főnéni és Cserta Balázs vigyorognak ott, főleg azon az arcon, amit szerintem vágtam 😀 Ölelkezés, nagy örömök, azt mondta nem jön, de mégis itt van, végre személyesen is. Rengeteget dobott a hangulaton, persze meglepi, nem szólhatunk másnak, hogy itt van, de akkor is 😀 Érdekes dolog ez a rajt előtti időszak. Kicsit olyan ez, mint egy divatbemutatón a kifutó. Mindenkin csupa drága felszerelés, mindenféle színben és formában, mindenhol egy kisebb vagyon (olcsó móka a futás, szokták mondani), majd amikor az ember eljut a skanzenhez, már nem modellként jelenik meg, hanem a kiélt leharcolt dívaként, akit bedarált a szakma és 4 féle drog annyira, hogy a tetovált sminkje is lefolyt (85 km-en van ideje az embernek hülyeségeken gondolkodni).
Rajtzónába lépve az ellenőrzés után, megérkezett Athosz is, gyors köszönés meg fotó és ment is tovább előre, mi pedig ráleltünk a Futóbolondra, Leventére, együtt is indultunk el hárman bele az éjszakába. 2-3 km után el is engedtem őket Csabival, ez most nem az én tempóm, nem szabad most ennyire mennem, bár jó, ha van társasága az embernek, akivel húzhatják egymást előre, én most viszont inkább lennék visszahúzó, így magammal kell kijönnöm az elkövetkező órákban, és valamiért a gyomrom sem az igazi. 40 percenként gél, mindenhol víz meg iso töltés a kulacsokba, amit kívánok egyek, só is menjen menetrendszerűen, járt mindez a fejemben, miközben ámuldoztam az éjszakai Pilis szépségén. Botjaimat hamar elkezdtem használni, ne terheljük szét a lábainkat, ha már ilyen ügyesen meggyógyult mind a kettő. Tervezett időn belül elértem Dobogókőt, aminek nagyon örültem, bár nem éreztem magam százasnak egyáltalán, a nem-alvás éreztette kellemetlen hatásait, hasam is nyugtalankodott, de azért csak toltam magamba mindent menetrend szerint. Fantasztikus ahogy indul a reggel. Világosodik, madarak egész kórusa köszönti a fényt, gyönyörűek a színek, minden szép. Már csak ezért is megérte.
Dömösre leérve, ott találtam Főnéniéket meg Gabót is, marha álmos vagyok, legszívesebben leheverednék valahova, gélek sem esnek jól. 26 km-nél ez nem a legszerencsésebb dolog. Gondolom látták is rajtam, hogy valami nem száz, küldtek is tovább gyorsan, koffeines dolgok vannak nálam, tolni kell befelé. Elindulva a pontról egy segítő mutatja az irányt, itt tovább fel… aha …. itt… fel… meredek, szikla, én álmos, nem vicces. Én lennék a kaszáspók, felmászok… inkább úgy festett ez az egész, mint egy álkaszáspók mozgása (az álkaszáspók teste különbözik a rendes kaszáspókétól, illetve jóval ügyetlenebbül mozog). Valahogy csak felkapaszkodtam a Vadálló kövekhez, útközben Belus Tomi beér és előz, váltunk pár szót, első helyen van, nyomjad neki! Elértem Prédikálószékre, ahol Nedy Baluék pörgették a népet. Ejj, minden mennyire szép innen lenézve! Na, de versenyen vagyunk, nem kirándulás, haladjunk hát tovább! Mindjárt itt van Lepence 36 km-nél, ahol magamhoz vehetem a hátralévő távra jutó géleket meg egyéb vackokat. Valamiért a depópontot kötöttem össze a levessel is fejben, pedig nem itt lesz, mindenesetre mindenkinek bereklámoztam, akivel csak találkoztam, utólag is bocs!
Nem esnek jól a gélek, a kedvenc mogyoróvajas Hammer nem akar csúszni, majdnem vissza is jön, minden sűrű és túl édes. A GU waffel is túl édes most. Hajaj, hosszú lesz ez így! Jöhet a magnézium meg a só, kulacstöltés, atomkirály szalámis szendvics a pontról (abban a percben a világ legjobb szendvicse címet kapta, szerintem tényleg az is volt), irány Pilisszentlászló. Meleg van, de kegyetlenül. Lassulok, volt már mászás eddig is bőven, a meleg rátesz, néha kerülget a hányinger a gélektől, van még High5, ami folyékony és gyorsan lecsúszik, de azokat a végére tartom, így küzdök tovább az édes vackokkal. Pilisszentlászlón jön a paradicsomleves, rizst kérek bele, jaj de jó! 3 kanál után kapcsolok, hogy mennyire felnyomja a savam a paradicsomleves úgy általában, lehet, nem most kellene 19-re lapot húzni! 😀 kaptam jó adag hideg vizet a fejemre, jég hiányában jól beáztatták hideg vízbe a jégzsákos kendőmet, ami megmentett attól, hogy kinyírjon a meleg. Na, irány tovább Visegrádra, ott vár a párom is pár cuccal, ha esetleg cserélnék vagy valami egyéb hisztim lenne, na meg egy csomag GU Roctane Summit Tea amire nagyon vágytam most, bár eddig sosem ittam, de ismeretlenül is nagyon vágytam rá.
Emlékszem erre a szakaszra tavalyról, nagyon tetszett, idén sem volt másképp. Jobbra-balra át a patakon, fantasztikus élmény, sajnos ilyenkor nincs idő nagy nézelődésekre. Amire elértem Visegrádot végre, a gyomrom összekapta magát, párom a pont előtt tapsol, kiabál, csak ideértem, vártam már, hogy lássam. Egy ideje alapból volt egy gombóc a torkomban néha, nem tudom min érzékenyültem el sokszor, de ez az élmény kitartott végig. Nem tudom hova tenni, mint azt sem, hogy miért ment az Adams Family zenéje a fejemben, amit néha sikerült dudorászni meg fütyörészni is, szintén érdekes hozadéka a versenynek 🙂 Megkaptam a teám a ponton, másik kulacs víz, kendőbe sok jég, fejre víz, menjünk tovább. Fáradtak a lábaim nagyon, de nincs hólyag, gyomor is okés, nem dörzsölt ki semmi, nem is sérült meg semmim, mégis a fáradtság kissé bedarál. Még 31 km kb 1200 m szinttel. Már legszívesebben leülnék, ennél nagyobb távot még sosem mentem, innen lépünk be kedves hallgatóim az alkonyzónába.
Felfelé a lépcsőkön, tavaly sem szerettem, most sem élvezem, de nincs most tele turistával, ez is valami. A jég a tarkómon hihetetlenül jó, áldom magam a kendő kitalálásáért. Meg a szervezőket a jégért. Megmentették vele a versenyt. Pap-rét csak 10 km, de nagyon lassan haladok, felfelé már minden fáj, a lábam nem akar menni, nem tudom mi visz felfelé, csak lépegetek, és kapaszkodom a botjaimba. Lefelé már sok a gyaloglás, közben jár az agyam, hogy közeledik a Vöröskő és a Nyerges. Most nem tudok menni, azokon, hogy másszak fel? Atyaég! Pap-réten fogok kiesni? A francokat! Mindent beleadtam a felkészülésbe, amit csak tudtam, mind fizikailag, mind anyagilag, a hozzám közel állók is türelemmel voltak velem végig és mindenben mellettem álltak, nem tehetem meg sem velük sem magammal szemben, hogy nyávogva kiszálljak, ha valójában a fáradtságon kívül nincs semmi más bajom. Főnéni is megmondta „A vége fájni fog, de nem látom akadályát annak, hogy meg tudd csinálni!” Ez a mondat rengeteget ment a fejemben végig, tudtam, hogy azért még van bőven a szintidőből, be kell érnem, ha kell bekúszok, de megcsinálom.
Valahogy eljutottam Pap-rétre, saját démonaim kis felhőjében. Itt jött egy nagy öröm Zsotyek személyében. Nagyon örültem neki, segített is frissíteni, dobáltam még jeget a kendőbe, és megindultam Vöröskő felé. Nyomom a sót, gélt, iso-t és vizet, nagyon unom már az édes ízeket, mindjárt jöhetnek a hígabb gélek, micsoda felüdülés! Vöröskő alján töltök a forrásnál vizet, amire odaértem kifogytam, brutális a meleg! Ez a szörnyeteg meg nagyon meredek és magas, Ármin és Góliát vagy mi?! Fogak összeszorít, botok leszúr és húz! „Húzzad magad felfelé!” ugye. Valahol félúton Büki Ádám eltúrázik mellettem felfelé egy marha nagy szendviccsel a kezében vigyorogva (provokátor :D), én csak szépen túlélő üzemmódban megyek felfelé. Feljutottam, körülöttem mindenki szenved, 80%-ban hányinger és egyéb problémákkal küzdve, mi voltunk a zombi horda, ami lassan hömpölyög előre. Szerettem volna lefelé egy kis időt visszanyerni, de egy két bizonytalanabb és balesetveszélyes lépés után elengedtem, és tempósan (höhö tempó… gyors nem volt, de ennyit engedett a szervezetem akkor) gyalogoltam lefelé.
Jött a Nyerges. Atyaég, hát Vöröskő is megevett és kiköpött kétszer, erre még itt van ez is. Fel kell menni, utána már nincs fel, csak le, Skanzen után már jön a vége, annyit már négykézláb is, csak ezen az izén kell átjutni. Megküzdöttünk, nyertem, de bedarálta a maradék energiámat is. Gyorsan még sót, jöhetnek a híg gélek, vizem már szinte nincs, és nagyon meleg van, menni kell mert nem lesz jó vége. Skanzen felé becsatlakozott mellém egy másik Szentlászlós szenvedő, biztatgattuk egymást, már nincs sok. 450 méterre a ponttól egy futó ül a fűben eléggé kivan, külföldi srác, kéri, hogy küldjünk valakit a pontról hozzá vízzel, mert kiszáradt és nem tud továbbmenni. Küldtünk is, nagyon rendesek voltak a ponton, rögtön ment valaki bringával meg flakonnal érte. Itt utolsó töltés, botokat segítettek elrakni a zsákomba, jeges kóla a poharamba, víz a fejemre, 6 km hajrá!
Hajrá… az! Életem leghosszabb 6 km-e volt 😀 dögmelegben, aszfalton. Menni kell, várnak a célban. Ha beérek megcsináltam, már pedig beérek. Kocogás, gyaloglás, kocogás, gyaloglás. Egy-két futóval elpoénkodunk itt a végén, egy háznál valaki csinált párakaput a kerítése és egy fa közé húzott csőből, kis lyukakon locsolva a vizet, nem tudom ki az, számomra akkor egy ismeretlen hős volt. Patakpart és csippantás, már csak 800 méter, na gyerünk, ellőttünk már mindent, most elnyomjuk még a holnapit is! Közeledünk, sok a szurkoló, kiabálnak, ott van Belus Tomi is, szurkol kérdeztem, hogy nyert e, mondta igen, még jobb lett a kedvem, utolsó emelkedő, na, akkor adjuk meg a módját!
Tempó maxra, ez már a holnaputáni erőm, de azt is ellövöm, megcsináltam, itt a vége. A célban vár és tapsol a párom, puszi, ölelés (szerintem került rá vagy 3 kg só egy öleléssel :D) főnéni is vár, elfogyasztottam mind a 100 mentális forintomat. Orsi és Döme is ott van, Csabi, Adrienn, Anikó is befut közben, kisebb buli alakul ki ismét, bár én kicsit kívül érzem magam mindenen, még magamon kívül is.
Lassabb voltam, megszenvedtem, de ami bennem volt az kiadtam magamból. Kemény buli volt ez. Legközelebb nem viszek annyi édes gélt magammal, egy idő után baromi émelyítő tud lenni, viszont rájöttem, hogy akkor is be tudom nyomni ha egyáltalán nem kérem. Tudtam, hogy rengeteg múlik azon, hogy frissítsek rendesen. Még szigorúbban kell ezt vennem a későbbiekben, illetve valahogy, többet kellene tudni aludni verseny előtt. A nagyját fejből csináltam, mert a testem már régen nem akarta. Érdekesség viszont, hogy tavaly az 54 km másnapján sokkal rosszabb állapotban voltam, mint most. Ez több volt és nehezebb, mégis jobb formában talált a reggel, ez mindenképpen pozitív dolog.
Jövőre jobb idővel, ugyan ezt a távot megint! Mindenkinek nagyon hálás vagyok aki, ott volt segített, szurkolt, közben a szurkolós sms-ekért is, amikre válaszolni nem válaszoltam, de az órámon mindig megjelentek, és rengeteg erőt adtak.
Köszönöm Gabi, hogy felkészítettél erre, és nem engedted, hogy lelkileg ledaráljam magam előtte.
„Soha többé nem futok…Holnapig!”
baratrunning.com 