BBU Föld alatti futás – Barnás Viki, beszámoló
A kőbányai pincerendszer, mint környezet eleve nagyon izgalmas, de úgy hogy a járatok olykor színes, vagy épp villódzó fényekkel vannak kivilágítva, ijesztő és éteri egyszerre. Egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy csak ki ne lépjen valaki a sötét sarokból, mert tuti összepisilem magam ijedtemben. Volt ahol zenélő csontváz fogadott, volt ahol kivetített karneváli álarc, filmrészlet, vagy épp egy velencei kanális mellett futottam el, egyes fordulókban pedig csak mécsessel volt kivilágítva a terep. És bár a futás miatt nem fáztam, de annyira hideg mindenképp volt, hogy még a lehelet is látszódott. A következő ilyen futásra azért érdemes fejlámpával készülni, mert itt a sötét az tényleg vaksötét.
Az 1. 7 km-es kör:
Nagyon gyorsan indultunk, az 1. km után vissza kellett vennem a tempót. Ici-picit aggódtam is, hogy utolsó leszek, mert míg a többiek tolták bőven 6 perc alatt én beálltam 6 perc fölé és eléggé elszakadtam a többiektől és hátra nézve csak egy ember volt mögöttem, akiről szent meggyőződésem volt, hogy a BBU “záró”embere. (Nyilván nem az volt :)) Aztán a 2. km környékén szépen beértem azokat, akik rájöttek, hogy nem bírják a kezdeti tempót, akkor már megnyugodtam. Az alagútban elég sötét volt, valahogy nem erre számítottam, mert a színes fények csak kevés fényt adtak és volt ahol lenézve a saját lábamat nem láttam. Ennél fogva úgy futottam, hogy mindig volt előttem egy lány és hiába tudtam volna gyorsabb tempót menni, inkább óvatosra vettem a dolgot. Amúgy hatalmas élmény volt, igyekeztem bámészkodni is, és kiélvezni ezt az egészet, az új környezetet, a futást, a hangulatot.
2. 7 km-es kör:
Valahol a 7-8 km között volt egy mélypontom, egy felfelé lépcsőzős szakasz után, amikor fáradtnak éreztem magam és erőltetnem kellett a futást. (Még ősszel kaptam a kislányomtól egy gesztenyét, ami minden futásnál nálam van, és ha fáradok, vagy nyűgös vagyok azt veszem elő és azt morzsolgatom, nyomorgatom. Szóval innentől “Gesztenyével” futottam az alagútig.) A sörgyárnál észrevettem 2 futó srácot, akik közül az egyik egy jó magas srác volt (csak a lába volt olyan hosszú, mint amilyen én magas vagyok), de nem futottak, csak gyalogoltak. Amikor észrevették, hogy közeledem, akkor belefutottak, aztán újra gyalogoltak. Itt megállapítottam magamban, hogy rohadjon meg a genetika, mert az én 5 méter futásom annak a magasnak csak 1 lépés. Végig mögöttük futottam, míg az alagútban a magas újra csak sétálgatni kezdett és sikerült megelőznöm, mondanom sem kell, hogy ez nem tartott sokáig, mert 3 lépéssel beért, újabb 3 lépéssel meg jó előnyre tett szert. Aztán egy sötét, viszonylag szűk szakaszon, ahol egy emelvényen egy beöltözött-álarcos srác fényrúddal kalimpált (tök ügyes volt amúgy) újra beértem a magas srácot, aki újra csak gyalogolt, gondoltam nahát, itt a lehetőség, beelőzöm megint…ami meg is történt, de meg is lett az ára, kiment a jobb bokán, amire faszán rá is terheltem. Persze nem álltam meg, csak magamban mondogattam, hogy futok tovább, innen az adrenalin bevisz a célba, gyorsan csekkoltam közben, hogy bár érzékeny, azért tudok futni. Innen elengedtem mindent és csak azért futottam, mert élveztem és mosolyogtam és nézelődtem. Így is értem be a célba, fülig érő vigyorral. A nevemet megint nem sikerült jól bemondani, voltam Agócsné Barnabás, Agócs Barabás 😀 Már ezen is csak nevettem, ők meg megállapították, hogy egyáltalán nem úgy festek, mint aki 14 km-t lefutott.
Összegezve: jó volt minden, nagyon vártam a versenyt, kicsit megijesztett, hogy 100 perc alatt kellett teljesíteni. Azt érzem, hogy jól volt megtervezve minden, hogy kellett előtte a futás, mint bemelegítés, a gimnasztika, hogy átmozgassam magam rendesen, hogy fél órával a rajt előtt még megettem egy banánt, hogy volt nálam plusz víz…. Én ezt a 14 km-t végig futottam, és ez nekem most akkora löketet ad, hogy azt el sem tudom mondani.
baratrunning.com 