Month: június 2022
Mozart100 – Belus Tamás, beszámoló
(105 km, +5000m szint, a saját mérésem +4300m) 12h16m, 28/564)
Idén az UTMB Mont-Blanc új versenysorozatának ez a Salzburg melletti csodaszép verseny is tagja lett. 2018-ban már futottam itt, akkor is a leghosszabb 100+ km-es távon. Voltak gondjaim azon a versenyen (is), de ennek ellenére csupa szép emléket hagyott bennem, terveztem, hogy még visszatérek valamikor. Süvöltős Bence barátom a közelben lakik, így Lizával a szállás kereséssel sem kellett bíbelődnöm, úgyhogy még tavaly be is neveztem az idei versenyre. Valahol úgyis kellett UTMB “követ” szereznem, és hát hol, ha nem itt 
Pénteken tudtunk csak utazni, délután rajtszámátvétel, átnéztük Lizával a másnapi logisztikát, frissítést, ilyesmiket és próbáltunk pár órát aludni. A hajnali kelés most sem esett jól, de a rajt felé kocogni (bemelegítést mímelve) a pirkadó salzburgi óvárosban egészen különleges élmény volt. A környező kis utcákból csendben, kis csoportokban érkeztek a futók, akkor is megtaláltam volna a Kapitelplatz-ot, ha fogalmam sem lett volna, hogy merre van. Jó sokan összegyűltünk a rajtba, több mint ötszázan, és a mezőny is kimagaslóan erős volt, a 714-es UTMB indexemmel a legjobb harminc közelében sem voltam a rajtlistán (756-al lehetett felférni a top 30-ba). Mivel magamhoz képest egészen durva sorozatból érkeztem ide (két hete UTH, múlt héten Nagy-Hársas Ultra), ezért nem voltak és nem is lehettek komoly céljaim: szépen biztosan beérni, begyűjteni a három UTMB kavicsot, nem rásérülni a 20 napja kiment bokámra, és egyáltalán, nem belepusztulni a várható 30+ fokos kánikulába. Szóval klasszikus evős-ivós nézelődős menetet terveztem. Az első 10 km meg is erősített, hogy felesleges ma erőltetni a dolgokat, ólomlábak, nehézlégzés, de legalább a pulzus nem szállt el. Ugyanaz történt, mint egy hete a Nagy-Hársason, túl fáradt voltam ahhoz, hogy el tudjam futni… Az első 30 km kifejezetten könnyű, kevés szint, zéró technika, patent osztrák falvakat összekötő szekérutak, és az én ízlésemnek kicsit túl sok aszfalt, de legalább haladni lehetett. Tíznél a hatvanadik hely körül csekkoltam, 20 km-nél találkoztam először Lizával. Nem volt még túl meleg, úgyhogy itt még nem depóztam sokat, de a szisztematikus evés-ivást már itt elkezdtem, készültem a közelgő forróságra. 110 perc alatt lement 5 Squeezy Sports Nutrition Magyarország gél és drink gél, + másfél liter folyadék, vegyesen víz és squeezy izó. Liza a verseny után elsztorizta, hogy egyrészt nem néztem ki valami jól ezen a ponton (mert nem is voltam túl jól) illetve, hogy szinte senki nem állt meg normálisan frissíteni, csak én. Hmm…. Tovább a könnyű részen, ki a tanyai-falusi Ausztriából, be a Salzburg környéki tavak hétvégi kikapcsolódást kereső pezsgő tömegébe, először a Fuschlsee mellé. Kicsit kezdtem jobban lenni ezen a szakaszon, valahogy elkaptam a ritmust, a lejtőkön sem féltettem már annyira a gyógyulófélben lévő bokámat, úgyhogy előztem is párat, bár főleg az emelkedőkön. A Fuschlsee mellett már megmutatta erejét a nap, pedig még csak háromnegyed nyolc volt, úgyhogy itt már a szokásosnak mondható 2 perces depózást csináltuk Lizával. Ment a fejemre a jeges vizes öntés, pár falat kaja, pár korty innivaló, Squeezy só és amino + a friss mellény feltöltve a gélekkel és a kulacsokkal. Itt váltottam le a fejpántot egy jobban vizezhető Buff-ra, plusz a nyakamba került az Ultra-Trail Hungary-ra készült jégtartós csősál is, egyelőre még nem túl sok jéggel. Innen jött a pálya nehéz része, 30 km két nagy heggyel és két papíron egészen vacaknak ígérkező meredek lejtővel. Az első hegy a Zvöfelhron volt, 900 méteres emelkedés egyben, amiből az első 6-700 szépen futható, csak a vége volt gyaloglós-mászós. A kényelmesen kanyargó, napnak kitett szerpentinen szépen visszaelőztem azt a 8-10 futót, akik elhagytak a ponton a hosszabb frissítésem miatt. A mászós rész vége felé volt a frissítő pont, ahol csak leküldtem egyet a halomban álló Red Bull cola-ból, lábaink alatt a Wolfgangsee, és el is kezdtem a lejtőt, ami végül közel sem volt olyan nehéz, mint amire számítottam. Picit azért bántotta a cipő a Hársason megnyomorodott lábfejemet, de ennyi. Meg amúgy sem toltam nagyon, sok volt még innen, a nagy meleg még előttünk volt, és azért a bokámra még így is jobban ügyeltem, mint máskor. Közben utolértem a rövidebb ultra táv mezőnyének végét, innentől a célig kétszáz ultrás sporit előztem meg, az ilyen mindig kicsit változatosabbá teszi a versenyt.
Tovább a teljes beszámolóra Tomi sportolói fb oldalára
Nagy Hársas Ultra OB – Antal Csaba, beszámoló
51k 2650m d+ 153bpm / 8:30/km GAP 6:25/km
7:16:30 3. hely, ezzel OB 3. hely
A hét közepéig kétséges volt, hogy indulok ezen a versenyen, mert egyrészt túl közel esett a hétvégi Szentlászló Trail-hez, másrészt családi elfoglaltság is bizonytalanná tette. Másrészt ott volt előttem, hogy az országos bajnokságban az első futam, azaz a Mátrabérc alapján negyedik helyen álltam és szerettem volna természetesen minél jobb helyezést elérni. Sajnos az országos terepfutó bajnokság presztízse meglehetősen alacsony, kevés a nevező, mindenki a nyílt futamban indul, nem csinálnak sportorvosi igazolást, stb. , de azért mégis csak OB, így szerdán neveztem is hivatalosan.
Tavalyról emlékeztem, hogy nehéz, sőt nagyon nehéz a track, jópár meredek mászással, illetve ereszkedéssel, ezenkívül a terep sok helyen sziklás, csalánmezőkkel tarkítva (idén mintha kicsit kevesebb csalán lett volna). A rajtban derült ki, hogy egy teljesítés is elég a bajnokság dobogót jelentő harmadik helyére, nem bántam, hogy nem kell éles versenyhelyzetben nyomni, hanem saját tempót mehetek. A rajt utáni enyhe emelkedőn idén nem kezdtem be, tartottam a kiírt pulzust, tavaly itt már vörös zónában mentem körül, ami persze sok lett elég korán. Aztán elérve a zöld sávot, az országhatáron haladtunk egy jó darabig és a Hét-árok keskeny, de annál meredekebb szurdokai következtek, némelyikbe szinte csak tyúklépesben tudtam lemenni, felfelé pedig rendesen égeti a combot. Olyan 6 km környékén értünk el a Nagy Hársas hegyre, nem emlékeztem rá, hogy ez ennyire meredek (1300 m – 280 m d+), itt kezdtem először bánni, hogy elindultam :). Külön meglepetés, hogy kétszer is elhiteti az emberrel, hogy közel a csúcs, de aztán odaérve kinyílik a perspektíva és újabb meredek szakasz válik láthatóvá. Innen lejtő következett, majd egy újabb, kisebb mászás a Bába-Hegyre és egy pár kili újabb lejtő után visszatérve a Tolvaj-Hegy, mint legnehezebb mászás következett. hatszáz méter távon 250 m-es emelkedéssel szinte falként tornyosul, erre emlékeztem és nem is okozott kellemes csalódást, pont olyan sz.rul ment, mint emlékeztem rá. Tavaly a Tolvaj-hegy lábától a Nagy-Milic csúcsáig lévő 4,25 km távot 610 m szinttel 1 óra egy perc alatt tettem meg nyilvánvalóan túltolva, most sokkal jobb állapotban 55 perc is elég volt erre.
A milici ponttól kisebb hullámzással lefelé vezet a pálya az eszkárosi útig. Az idei év felismerése az volt, hogy ezen a pályán a lejtőzéseket is folyton megszakítja egy-egy rövid emelkedő, erősen igénybe véve a comb- és vádli izmait, hogy még jobban savasodjanak :). A pontőrtől megtudtam, hogy negyedik helyen haladok, ezek szerint csak Dendel Niki, Tomi és File Balázs van előttem, ez klassz az OB szempontjából, meglehet a dobogó.
Az eszkárosi úton átkelve jött a track másik eszement emelkedője, a Szurok-hegy, ez kicsit hosszabb, de nem kevésbé meredek, mint a Tolvaj-hegy, lépésről-lépesre, a botra erőteljesen támaszkodva szenvedtem fel magam, egy 16 perces kilométert “futva”. Innen jön egy kb. öt kili lejtő Hollóházáig, ez talán a verseny leghaladósabb része. Tavaly itt egyáltalán nem tudtam futni, jelentős mennyiségű időt vesztegetvén el, idén nem volt különösebb gondom, jól haladtam, bár már nagyon éreztem az előző heti Szentlászló okozta fáradtságot a lábaimban. Innen balra fordulva kezdődik az utolsó nagyobb szintemelkedés tíz kilin át a Milicig, közel nyolcszáz méter szinttel. A Milic lábáig terjedő mintegy hét kili futható, de már bele-bele gyalogoltam időnként, mondjuk a tavaly javarészt fordított arányban volt a gyaloglás és a futás ezen a szakaszon. A Nagy-Milicre való második mászás is elég kemény, az vigasztalt, hogy ezután már csak a Tolvaj-hegy lejtője az utolsó szívatás (akkor még nem tudtam…).
A Milicre felérve kellemetlen meglepetéssel szembesültem, ketten is utolértek, kb. együtt indultunk ki a pontról. Itt következett a verseny mélypontja, ugyanis rossz irányba fordultam a Milicről lefelé (szintén jelölésen, de a verseny elején erről jöttünk és lefelé másik jelölést kellett volna követni). Mire észrevettem, jó egy kilit mentem lefelé! Ezen a ponton komolyan elgondolkoztam, hogy lemegyek erre és hagyom az egész versenyt, de aztán összekaptam magam és visszamásztam azt az extra kb. ötven métert, természetesen sűrű anyázások közepette. Innentől az immár jó irányban az utolsó előtti pontig tartó lejtőzést megtoltam, hátha elérem a két közvetlenül előttem haladót, de a ponton Nellitől hét perc hátrányom volt (igaz csökkent ahhoz képest, hogy kb. tíz percet vesztettem, de még így is sok).
A ponttól enyhén emelkedett ismét a Tolvaj-hegy tetejéig vagy száz métert a 3 kilin, itt futottam bár, de rendkívül elegem volt már az egészből, a mentális százasom elenyészett, hol van már az utolsó szemét lejtő, hogy aztán bekocogjak a célba?! A Tolvaj-hegy iszonyatos volt idén is lefelé, én a kezdeti totyogás után inkább leguggoltam és két kezemmel hajtva magam lecsúsztam, az időnként felgyűlt avart pókjárásban át-átlépve. Vicces módon ezen Strava-szegmens legjobbamat értem el ezzel a módszerrel 🙂
Az utolsó szakaszt futottam, ahogy bírtam és abban a tudatban értem célba, hogy absz. 6., férfi 4. helyezett lettem. Nelli végül 4 perccel ért be előttem, hoztam rajta az utolsó szakaszon, de utolérni nem tudtam, viszont meglepetésemre a srác, akivel a Milicen együtt idultunk, nem volt a célban, csak kb. fél órával később futott be. Kiderült, hogy ő is eltévedt, de sokkal több extra távot tett bele. Így a versenyen is meglett a dobogó harmadik foka az OB harmadik helyezés mellé.
A tavalyi időmön javítottam 40 percet, eltévedés nélkül 50 perc lett volna, de hát nincs “mi lett volna”. Végsősoron elégedett vagyok a teljesítményemmel, a fáradtságon kívül nem volt semmi nagy agonizálás, hat ütéssel alacsonyabb átlagpulzuson ötven másodperccel jobb kilométer átlaggal mentem végig az ország szerintem legnehezebb verseny útvonalán, ráadásul egy héttel a Szentlászló után, amit a táv kb. felétől már extra fáradtságként éreztem a lábaimban, dehát “úgy kell neki, minek ment oda”.
Köszi Főni a felkészítést, meg a türelmet, vár a Val d’Aran, vár a Pireneusok 🙂
UTH – Belus Fruzsi, beszámoló
Hallod, ebben a családban komolyan veszik a futást
Június 5-én rendezték meg az Ultra Trail Hungary (UTH) leghosszabb betétszámát. A piros rajtszámosok rettegett 112 kilométere a maga tekintélyes 4200 méteres pozitív szintkülönbségével, „a Pilis és a Visegrádi hegység sűrű és sötét erdejében” kanyargó útvonalával, a bioritmus-idegen éjféli rajtjával Magyarország legnagyobb presztizsű 100 km-es terepultrájának számít. 2019-ben egyszer már nekiugrottam ennek a versenynek, de akkor 75 km-nél a küzdelmet egy sérülés miatt feladtam. Azóta érzem úgy, hogy még van dolgunk egymással, az UTH-nak és nekem, így újra regisztráltam az eseményre. Még valamikor 2018 novemberében beállítottam háttérképnek a laptopomon a verseny borítóképét, azóta azt néztem, minden egyes nap. Szerintem többet láttam, mint Csányi Csanya, a verseny szervezője. El tudjátok képzelni, hogy mennyire rohadtul untam már nézni? Ne értsetek félre, megkapó a fotó, ahogy felkel a nap a hegyek között, szép és ízléses a logó, frappáns a „trail is your way” mottó, de igazán néztem volna már mást is, pláne hogy folyton a 2019-es kudarcomra emlékeztetett. Így furcsa mód az UTH lefutására az egyik fő motivációm az volt, hogy megszabaduljak végre ettől az amúgy nagyon is szép háttérképtől, amit nyilván a sikeres teljesítéstől tettem függővé.
Az UTH 2018-as borítóképe.
Felkészülés
A felkészülés nem volt zökkenőmentes, betegségek, vizsgaidőszakok, lakáseladás és ingatlan vásárlás tarkította. Idén 1400 km-t sikerült futnom, amibe beletettem 35000 méter szintet is. Az edzőm, Barát Gabriella a sok laza mellett változatos feladatos futásokkal szórakoztatott, a heti egy gyógytorna és a rendszeres hengerezés pedig megadta a biztos alapot az edzésekhez. Feszes menetrend szerint éltem, hogy minden területen helyt tudjak állni, és hogy a családom se lássa kárát az időigényes hobbimnak. Ami mindenképpen pozitív volt, az az, hogy ahogy bejött a tavaszias/nyári meleg, sokat futottam a legmelegebbnek számító délutáni órákban, hogy lehetőleg kevésbé üssön meg a júniusi UTH szinte garantált hősége. A verseny előtt letudtam az összes vizsgámat, annak érdekében, hogy kicsit össze tudjam magamat kanalazni mentálisan az előttem álló megpróbáltatás előtt. Éreztem, hogy felkészültem, nagy versenyek előtt soha ilyen érzés még nem kerített hatalmába. Kissé furcsállottam ugyan, de a mentális érettségem tanúbizonyságának tudtam be a dolgot és elégedetten állapítottam meg, hogy én most bizony végigmegyek ezen a pályán, ha a fene fenét eszik is. Szakadó esőt mondanak előző napra? Hőséget a verseny napjára magas páratartalommal? Na oké, fel lesz locsolva a pálya, lesz egy kis sár, fázni sem fogunk, a párától meg kicsit majd fulladozunk, na és akkor mi van?? Efféle gondolatok kavarogtak bennem a verseny hetében, miközben összegyűjtöttem az összes mentális forintomat.
Szombaton jó lett volna délután aludni, de túlságosan lekötött az aktuálisan olvasott könyvem. Talán elővehettem volna a Kbt.-t, a közbeszerzésekről szóló 2015. évi CXLIII. törvényt. Régen, amikor szakvizsgára készültem, ez volt a garantált recept az elalvásra. Most kevésbé voltam kreatív, inkább megadtam magamat a regény lebilincselő történetének, az agyamat kikapcsolta, ezzel pedig az adott pillanatban megelégedtem.
Frissítés és hűtés
A frissítésemet idén is a szüleim vállalták, a párom a gyerekekkel otthonról szurkolt, azzal, hogy reményeink szerint mind egyesülünk a célban másnap délután. A szüleim professzionálisan nyomják a frissítést, nem ma kezdték a „szakmát”, két ultrázó gyerekkel van már némi tapasztalatuk a dologban. Mindamellett, hogy tudtam, hogy ötcsillagos ellátásban lesz részem, abban is biztos lehettem, hogy szemrebbenés nélkül kitaszigálnak majd a frissítő pontokról, kirúgják a virtuális széket, ha netán leülnék, gondolkoznak helyettem, amikor én már nem tudok. A frissítésemet zsákcserével oldottuk meg: a kötelező felszerelést mindkét zsákba bekészítettük, az egyes pontokon levettem a mellényt, felvettem a másikat, egyedül arra kellett figyelnem, hogy a telefont magammal vigyem, mivel abból értelemszerűen csak egy volt. Ezzel a módszerrel az időt nem a kulacsok kivételével, betuszkolásával, a szemét kiszedegetésével, gélek betárazásával töltöttük, hanem az aktuálisan felmerülő problémák megoldásával és a hűtéssel. Előzetesen pontosan leírtam, hogy az egyes szakaszokon mit (és hol) szeretnék a zsákomban, a szüleim feladata pedig az volt, hogy a lista alapján mindent hiánytalanul bekészítsenek. Bevált taktika, hogy a sótablettát a frissítőponton a kezembe nyomják, így megyünk biztosra, hogy azt be is vegyem. A leírtak egyszerűen hangzanak ugyan, de még véletlenül sem azok: emellett állandóan rögtönözni is kell. A gyümölcsös/édes gélek valahogy már az elejétől nem csúsztak, így végig paradicsomos Squeezy-n mentem. Az említett cucc a verseny előtt hiánycikk volt, tiszta szerencse, hogy a testvérem, Belus Tomi a cég által szponzorált futó és nagylelkűen átpasszolt jó párat a saját készletéből, így a Hammer Heed izotóniás ital mellett ez adta a frissítésem gerincét. A folyadékokból vegyesen ment az említett Heed, kóla, sima víz, két csomag GU por, gélek, emellett pedig sok szilárdat ettem: perecet, kekszet, banánt, Snickerst, két kis pohár meleg levest, egyszer még egy töltelékmentes palacsintát is betoltam, tehát nagyjából azt fogyasztottam, amit a szemem az adott pillanatban megkívánt.
A hűtést illetően a hideg/jeges vizes leöntés volt az egyik kulcs, illetve reggel 8 körül felkerült a fehér sapka a fejemre. Visegrádhoz érve (81,3 km) felhúztam a nyakamra a testvérem felesége által átalakított csősálat. Liza az anyag alját felhajtva a sálon kis jégtartó zsebeket alakított ki, egy, a freebelt-hez hasonló módszerrel. A kis zsebeket körbe tele lehetett pakolni akár nagyobb méretű jégdarabokkal, ami így folyamatos hűtést biztosított. Ez annyira jól működött, hogy kiegészítve a sapkám alá betett jéggel, egyáltalán nem érzékeltem a hőséget. A jégdarabok a rázkódástól nem „kotyogtak”, így az a lefeléken sem volt zavaró. Köszönöm Lizának, hogy a testvérem mellett rám is gondolt, a jégtartó sálnak a nyári edzéseken és a szeptember végi nizzai százasomon is minden bizonnyal nagy hasznát veszem majd.
Tovább a teljes beszámolóra a terepfutas.hu oldalára
Fotók: terepfutas.hu
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- …
- 6
- Következő →
baratrunning.com 