Day: június 10, 2022

Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

Nehéz volt kicsit átérezni a versenyszituációt: délután 3-ra már rég túl szoktunk lenni mindenen, most meg akkor volt a rajt. Nem álltam jól cipővel, sajnos jócskán esett az eső az előző éjjel. A jéghideg profizmussal felállított tervem, miszerint a Pilisbe elég az aszfaltos cipő, meginogni látszott, pedig a mostani cipőim közül az aszfaltos Brooks a legjobb a lábamra. A terepcipőm kicsi (rövid) a Visegrád Trail lejtőihez, a sárcipő meg túl fapados és túlzásnak éreztem pár órányi eső után.  Végül az aszfaltos mellett döntöttem. A meleg miatt a kulacsok mellé begyömöszöltem egy ivótartályt is 7 deci vízzel a futózsákba. 1 liter izót kevertem be, a GU géles kulacsban vittem a többi port (ez remekül működött az utántöltésnél, ellentétben a géllel, amire kitalálták 🤣). A frissítésemet ezzel az izóval és emergency szituációban maximum 2 géllel terveztem megoldani, mivel a gélek mostanában kinyírják az emésztésemet. 

Elég gördülékenyen sikerült az odaút-parkolás-rajtszámfelvétel-cuccolás, minden belefért az időbe, csupa jó előjel. Kivéve, hogy a pulzuspánt otthon maradt, de végül is az órám is mér (jókedvében 🙂). Nagyon hosszú idő telt el a buszindulástól a rajtig, igazából kellett volna többet ennem még, szendvicset és banánt sikerült, kevésnek éreztem. Szerencsére Kriszta adott még egy banánt, életmentő volt!. (Én ennyit eszem a verseny előtti két órában… ) De legalább jó hosszú bandázás járt már verseny előtt is, nekem ez a végére szokott jutni jutalomként. 

 Végül a szakszerű bemelegítés 🙂 után csak elindultunk. Az első kanyarban majdnem visszacsúsztam a sáros lejtőn a tömegben, (n.b. aszfaltos cipő…), de valaki utánam nyúlt és felrángatott. Ezen a hosszú, sáros, részben single track emelkedőn Árminnal kocogtunk felfelé és kacarásztunk, hogy ezeket a lihegő kollégákat fogjuk otthagyni majd a verseny közepén, akik most elhúznak mellettünk. Mondjuk egy idő után Ármin is begyújtotta a rakétákat, és már ott sem volt, de én most az idei, vashiányosan elfutott Muzslából okulva ügyeltem a pulzusra, amit megadtál. Volt erő, türelem, iszogattam az izót, tájat nézegettem. Az útvonal első 10km-ét pár héttel ezelőtt végigfutottam, ismerős volt tehát. Akkor is volt sár, kicsit aggódtam most, hogy az aszfaltos cipőm mit enged majd. Hát volt pár piruett, de el nem estem, nem volt vészes. Ahol meg tényleg kellemetlen lett volna,  (egy hosszú, oldalra lejtős single track), ott szerencsére nem volt sár. 

A Pap-rétre tartó oda-vissza szakaszon az előttem futó, már szembejövő versenyzők között tizenegykéthárom lányt számoltam meg, ez alapján az első tíztől messze voltam. Nagyon nem csodálkoztam ezen, és legalább nem volt stressz, hogy helyezésekért küzdjek. Pap-réten újratöltöttem a két kulacsot, porból izót kevertem, nem lettem tiszta ragacs könyékig, hihetetlen rutinróka voltam. A visszafelé úton szembejött csomó vigyorgó Gizion, közülük Eszti akkora pacsit adott a röplabdás kezével, hogy majdnem kitörött a vállam 😂, szurkoltunk meg örvendeztünk egymásnak. 

Ezután a két nagy és félelmetes hegy előtt volt még egy hosszú, kanyargós lejtő, ott nagyon kieresztettem a lovakat, bár az aszfaltos cipő és a Muzslán levont tanulság miatt itt sem őrültködtem (-ott lejtőn sikerült elfutni a versenyt 🤦, bár az élmény miatt állítom, hogy megérte 🙂). 

A Vörös-kőre felfelé vezető útról évek óta azt mesélem mindenkinek, hogy ott egyet nem szabad: megállni. Ez a taktika idén is bejött, sőt, arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezen a szakaszon 4 nőt sikerült megelőznöm. Az ötödik előttem ért fel a Vörös- kő tetejére, de ott éppen a fotózó havernak pózolt, miközben hitetlenkedve otthagytam… Lefelé jó technikás oldalazós lejtős nyűglődés,  utána hosszas, alig emelkedő szakasz, ahol várod, mikor kezdődik az újabb híres “tüske”, a Nyerges-hegy. Erről pedig számomra az az emlékezetes, hogy hosszabb, mint meredek. Idén így éreztem, szerencsére felfelé gyalogolva itt is két lányt előztem. Mindkét hegyen a várthoz képest sokkal jobb erőben éreztem magam, nagyon élveztem, hogy ilyen jól működik ez az I:am izó és ennek köszönhetően lábaim is.

A Nyergesről hosszú lejtő visz a skanzenig, itt már fáradtak a lábak, de a Skanzenhez mégis eufórikus hangulatban érkeztem. Vizet töltöttem, a fejemre nem kértem, pedig ajánlgatták. (Egy sivatagi róka vagyok, kis testsúly-relatíve nagy testfelület, emiatt jó hőleadás, ez a titkos fegyverem nyáron.) Kicsit aggasztott az utolsó, aszfaltos szakasz, ami mindig kínszenvedés, de most este 6 után már volt árnyék is rajta, én meg beraktam fejben a Guns’n’Roses kazit és a You Could Be Mine-ra befutottam Szentendre belvárosáig. A Bükkös-patak partján jutott eszembe, hogy az utolsó 3 km-en nekem még edzői utasításra el kell füstölnöm a maradék energiatartalékomat. Eleinte ez lehetetlennek tűnt, ám ekkor megláttam még egy lányt előttem kocogni. Már meg is volt a feladat, ha meg már megelőztem, akkor vissza nem adtam azt az egy helyezést sem (bár fogalmam sem volt, hol állok). A befutó előtti kis macskaköves emelkedőn kishíján elájultam a tartósan 170+-os pulzustól, de azért sikerült vigyorogva, puszit dobálva befutni. Jaj de jól esett, hogy ott visongtatok nekem. 

3:26 lett az időm, ezzel az eddigi legjobbon 9 percet sikerült faragni. Ennek örültem a legjobban, főleg, mivel a felkészülésnek csak az utolsó egy hónapjával voltam elégedett, előtte sok volt a nyűglődés.  Annyira sok volt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a korábbi eredményekhez képest szerényebb teljesítmény jön csak össze. De így viszont nagyon boldog voltam, még a top 10-be is ismét sikerült becsusszanni, idén tizedik lettem. 

Fotó: Terepfutas.hu

Visegrád Trail – Erős Gábor, beszámoló

Posted on Updated on

(Vigyázat, a bejegyzés alján vers van! Csak saját felelősségre!)

Nnna. Aggyisten. Hát ez is megvót.

Pénteken kocogtam, nyújtottam, azt éreztem, hogy a versenypara nagyon rajtam van, pedig egyáltalán nem éreztem indokoltnak. De hát mégiscsak a visszatérés hat év után. Azt éreztem, hogy mindenem fáj, hogy egyáltalán nem állok készen a versenyre – ráadásul úgy érzem, hogy túlzott elvárásokat is támasztottam magammal szemben, de hát ez az én bajom ugye. Ezzel együtt mentálisan összeszedettnek éreztem magam, és az Edit is tök jól kezelte, hogy már péntek délutántól 100% a versenyben voltam fejileg. És ez nem változott a célba érésig. 

Ha valami egyértelműen nagyon pozitívat tudok mondani a versenyről akkor az ez, hogy fejben egy pillanatra sem zökkentem ki. Voltak megzuhanós pillanatok, de azokat is teljes tudatossággal uraltam. Volt, hogy leültem, nem tudom mennyi ideig, de akkor is pontosan tudtam, hogy tovább fogok menni és ezt a fizikai állapotom fogja eldönteni, hogy mikor, nem pedig a lelki. (Értsd, amint kifújtam magam.) A pontokon sem álltam meg egy percre sem, kulacstöltés, pohár kóla, fejvizezés és zsa. A kólaivás már futás közben történt. (Na nem mindig a “futás” a jó szó, de menés közben.)

Az elején az emelkedőn rengetegen lehagytak, igazából okos lett volna a sor végén rajtolni, még a felfelékre többet kell gyúrnom. Lehet, hogy tudtam volna még erősebben tolni, de nem éreztem, hogy az első harmadában beledögleni, gondoltam ha marad erőm a Nyerges-tető után, akkor még mindig megtehetem. A lejtőkön viszont tudtam tolni mint állat, a sporttársak jó fejek voltak, mert nagyrészt félreálltak. Ott az sem zavart, hogy néha kiment a bokám, nem lassított, csak csúnya szavakat mondtam.

A gyomrom picit szar volt, kicsit sok volt a reggeli úgy érzem, de nem vészesen, csak kicsit. A hidratálást toltam egész délelőtt, és a zseléket, sótabikat is úgy tűnik a megfelelő pillanatokban toltam be, mert ilyen téren egyáltalán nem voltak problémáim, már a vége fele a skanzen körül volt egy kis hányinger, de hamar elmúlt, nem sokat hátráltatott. És hát még a legvégét is tudtam tolni, a Skanzentől a célig kilenc embert hagytam le, az első időmérőponttól összesen 34-et. Eleinte még akiket a lejtőkön lenyomtam azok az emelkedőkön visszaelőztek, de már az utolsó nagy emelkedőn senki. Addigra már hozzámnyomorodtak 😀 😀 A lejtőn meg csak a poromat látták. 

Mivel a tervet magamban kicsit túl optimistára szabtam, ezen menet közben kellett korrigálni (Nem ismertem ugyanis a pályát, de ez nem is volt baj.), és erre is büszke vagyok, hogy tök jól megvolt fejben ez is. A Pap-rét környékére megismerkedtem a realitásokkal és sikeresen alkalmazkodtam hozzájuk. Azt hiszem nyugodtan kimondhatom, hogy egyetlen percet sem hagytam benne, ami bennem volt, azt kihoztam, kifacsartam az utolsó cseppig. (Jó, ha nagyon szigorú vagyok talán összesen öt-10 percet lehetne taláni max.) Ezt mondjuk az is mutatja, hogy ma (kedden) még mindig csak aludni akarok, és még a gyaloglás is minden egyes lépésben fájdalmas. Már nem nyögök fel minden egyes lépésnél mint tegnap, de gigabrutál módon kimerült vagyok még mindig. Hengerezek, nyújtok, Editke masszírozgat, szóval semmi okom panaszra, csak fáj. De nem sérülés vagy ilyesmi, csak az izmok. 

Szóval azt hiszem visszatérésnek nem volt rossz, erre -főleg a mentális oldalára- lehet építkezni.

Fotó: Terepfutas.hu

Útéhá előtt.
Írta: A Költő
Ihlette: A Főni

Eddig eljutottunk, az elmúlt fél év példásan ment kevés kilengéssel. Most tegyük fel rá a koronát.
Olvassa hajnalban a költő, s érzi már a sikerízű aromát.
Közhelyszótár függelék, négyes pont hármas paragrafus,
Mondjunk már egy biztatót, hogy fussa le a távot ez a manus.
Ez a költő egyszer régen állítólag futni is tudott
Bár ez a tehetség most már eléggé eldugott.
Így érkezett meg ő Gizion-országba,
Régi dicsőségbe beletört bicskája.
Húzta-vonta testét aszfalton-terepen,
Pocakja is megnőtt – tényleg kell ez nekem?
Főnéni türelmét végtelenig nyúzta
Futó akarsz lenni, vagy mennél tévútra?
Ürügy mindég akadt, hol esett, hol meg fútt,
Hol a lába fájt, vagy emésztette a bút.
Különben gondolta, megvan tehetsége
Az edzés mégiscsak gyengék menedéke.
Benevezett egyszer a visegrád trélre,
Csanya le is baszta, miért fizetett érte.
Hű kutyám vagy fijam, nálam ingyen futhatsz –
Mégse futott aztán, nyoszolyára kushadt.
Azóta is várja az új megrendezést,
Vírus halogatta a megmérettetést.
Oly tétován áll most a Napnak kapujában,
Sokat edzett idén, lesz-e bátorsága?

(Lett)

Visegrád Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló

Posted on Updated on

Évek óta minden évben eltervezem, hogy részt veszek ezen a versenyen, de eddig még sosem jött össze. Tavaly már addig eljutottam, hogy lett érvényes nevezésem, de végül a rendezvény elmaradt, viszont idén már semmi sem tarthatott vissza a részvételtől, és legalább volt egy évem felkészülni rá, szállást foglalni és eltervezni a hétvége menetét.

Az idei év eddig nagyon biztatóan alakult, így egy jó versenyt reméltem és szép eredményt. A verseny előtt és miközben várakoztunk az indulásra újabb Gizionokat ismerhettem meg személyesen. Közös bemelegítést követően, Gabi előre zavart minket rajtban, amit én annyira nem szeretek, de hát ő a főnök.

Jó rajtot sikerült vennem, nem ragadtam be senki mögé, és próbáltam a többiekkel tartani a lépést. Az első kilométerek emelkedővel teltek, itt még elég együtt volt a mezőny, és ha felfelé gyalogolva is, de jó tempóban haladtam felfelé, habár lassan lemaradtam a többiektől. A meleg és a párás erdő éreztette a hatását, emiatt a frissítésre különösen figyelnem kellett végig, nehogy közben baj legyen. Az emelkedős részek után hosszú szakaszon szinten haladt az útvonal, és egy jó tempójú futót követve érkeztem meg az első frissítő pontig. Mielőtt odaértem volna kaptam egy gizion pacsit, ami bármikor jól jön.

Gyors kulacstöltés és két almagerezd után folytattam tovább, itt még nem sejtettem, de most jött a verseny számomra legnehezebb része. Egy erős lejtőt követően megláttam az első igazán komoly emelkedőt, és a rajta felfelé igyekvő többi futótársat. Én is beálltam a sorba és próbáltam a lehető leggyorsabban letudni ezt az emelkedőt, aminek a tetejére érve már kezdtem érezni, hogy talán túl tempósra sikeredett az első fele a távnak. Kellett is kis séta, mire újra futásra tudtam váltani, amit nagy megkönnyebbülésemre lejtőn kellett folytatni, közben végig azon gondolkozva, hogy bezzeg lefelé pillanatok alatt leér az ember.

A rajtszámon található rajzon láttam, hogy vár rám még egy hasonló emelkedő, így tartalékolva próbáltam haladni előre. Könnyen az sem adta magát, de nekem érzésre ez kevésbé tűnt leküzdhetetlennek, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a nehezén túl vagyok, innen már csak le kell ereszkednem a célba. Itt viszont egyre jobban éreztette a hatását a kezdeti nagy lendület, és a lejtőn futás is egyre kellemetlenebbé vált. Az utolsó frissítőpontra is így érkeztem, ahol víz vétel után, ha sétálva is, de haladtam tovább. Itt már aszfalton vezetett a célig az út, amit én ilyenkor már nagyon nem szeretek, a motivációmnak sem tesz jót a végén. Egyre jobban fáradtam is és a futásokba is sok-sok gyaloglás került. Közben egyre többen hagytak le, de a Szentendre belvároséba érve a tapsoló és hajrázó szurkolók megtették hatásukat és minden maradék energiámat összeszedve futásnak eredtem és úgy is értem be a célba. Itt kezembe nyomtak egy hűsítő törülközőt, és már Gabi várt a célban, ahol gyors élmény beszámolót is tudtam tartani. A célom, hogy 4 óra alatt teljesítsem, végül sikerült hiszen 3:53:07 alatt értem be. 

Összességében jó, de egy számomra nem könnyű verseny volt. Az elejét elfutottam, de ha több ismeretem lett volna a pályáról akkor biztosan máshogy osztom be az erőmet és a végére is több maradt volna belőle. A frissítéstől és a nagy melegtől kifejezetten tartottam, de végül mindkettővel jól megbirkóztam. Nagy élmény volt, amire évek óta vártam, és remélem a következőre már nem kell ennyit.

Fotó: Terepfutas.hu