Visegrád Trail – Nagy Erika, beszámoló

Posted on június 12, 2022 Updated on június 12, 2022

2019-ben hirtelen felindulásból jelentkeztem önkéntesnek az UTH-ra, és egyből beszippantott a verseny hangulata. Korábban már szemeztem vele, de akkor vagy túl nagy falatnak tűnt, vagy az időpont nem volt jó. De most, hogy megtapasztaltam a versenyt erről az oldalról, tudtam, hogy meg akarom tapasztalni a másik oldalt is. Így hát 2018 októberében beneveztem a versenyre és kerestem magamnak egy edzőt, mivel azt gondoltam, hogy ez már olyan léptékű vállalás, aminek a teljesítéséhez kell szakértelem is. Így kezdődtek a szisztematikus edzéseim, aztán jött a hidegzuhany 2020-ban és 21-ben, amikor elmaradtak a versenyek a pandémia miatt. Én készültem tovább, aztán 2021 őszén kerültem Gabihoz, amikor is egy bokasérülés miatt még nem tudtuk elkezdeni a közös munkát, csak 2022 januárjában.

Telt, múlt az idő, közben covidka letepert vagy két hétre, de ettől eltekintve zavartalan volt az út. A verseny előtti héten beindult bennem a para, hogy hogy fogom én ezt teljesíteni, hiszen korábban soha nem futottam ennyit még aszfalton sem, nemhogy terepen. Egy szép hosszú beszélgetés Gabival, amikor átbeszéltünk mindent (ruha, felszerelés, frissítés) és a többi futópajti jótanácsai segítettek.

Eljött a verseny napja, a fiam vitt ki kocsival Szentendrére, eljött velem a versenyközpontba, a csomagmegőrzőbe és a buszhoz is elkísért, röhögtünk is, hogy hogy megfordultak a szerepek, régen én vittem őket az osztálykirándulásra és raktam fel a buszra, most meg ő engem. 🙂

Már a buszon volt ismerős, kiértünk a Sibrik dobra, ott meg találkoztam a többi Gizionnal, jó volt bandázni, oldotta a bennem lévő feszültséget.

A rajtból elindulva kicsit zavart a sok ember, erre nem voltam felkészülve, mivel egyrészt életemben 2 terepfutó versenyen indultam eddig, másrészt mindig egyedül futok az erdőben. Kicsit attól féltem, hogy a tömeg majd elsodor és elfutom az elejét, ami persze a másik oldalon eléggé lehetetlen volt az emelkedő miatt. Borjúfő környékén volt egy kis szellő az erdőben, nagyon jól esett, meg itt már kezdett eléggé szétszakadni a mezőny, volt, hogy tök egyedül futottam, előttem-mögöttem vagy 30-50 méterre voltak csak emberek. Egy helyen kicsit túlmentem az elágazáson, csak az tűnt fel, hogy előttem van egy nagy egyenes dózerút, de nincs előttem senki, akkor balra felnéztem a hegyre, és láttam, hogy ott vonatoznak a többiek. Konstatáltam, magamban elengedtem egy francba-t, aztán mentem én is a jó úton. De ez vagy +20-30 m lehetett, még az órám sem jelzett, hogy off-track vagyok.

Az Urak asztala oldalában gyönyörű volt az erdő, a friss zöld lombok, a madárcsicsergés, a kis szellő mind nagyon klassz volt. Emlékeztettem magam, hogy azért (is) jöttem, hogy élvezzem a futást, felemeltem a tekintetemet, néztem a szellőben és napfényben táncoló faleveleket, a nagy lejtőt a bal oldalamon, hallgattam a madarak csicsergését. Az első frissítő pont simán megvolt, ettem pár kekszet meg ropit, ittam kólát, megtölttettem a kulacsaimat, lelocsoltattam magam vízzel és mentem tovább. Tudtam, hogy itt kezdődnek a nagy mászások. Egy helyen megálltam zoknit igazítani, de aztán gyorsan folytattam a futást.

A Kis-Bükk tetőtől lefelé menet megszólalt bennem egy dal, amit mostanában hallgattam, örültem neki, és gondolatban számot vetettem, hogy mennyi van még meg a mentális százasomból. Úgy találtam, hogy még mind megvan. Semmi olyan körülmény nem volt, ami miatt bosszankodtam volna, se a meleg, se a pára, se a sár… ettem a sótabikat, ittam a vizet meg az izót, minden OK volt, nem éreztem magamat fáradtnak sem.

A Vörös kőre a mászás kicsit mellbe vágott, a tudtam, csak nem sejtettem kategória volt, egyszer-kétszer majdnem hanyatt estem, meg is kellett kapaszkodnom. Nem tudom, mennyi idő volt felérni, de azért örültem, mikor elértük a sárga jelzést. Itt találkoztam Földi Zsuzsival, jó volt ismerőssel összefutni. A Vörös kőn 1-2 fotó, aztán megint tovább. Az úton lefelé gyönyörű buja volt az erdő, hatalmas bokor veronikák voltak, gyönyörű volt az erdő. Egy helyen megbotlottam, de szerencsére nem estem el. Az volt az érdekes, hogy végig eszembe sem jutott, hogy kimehet a bokám, vagy bármi ilyen történhet, annyira stabilnak éreztem a lépteimet.

A Nyerges-hegy fele a lankásabb emelkedőn kicsit fáradtnak kezdtem érezni a lábaimat, ettem pár szem gumicukrot, amit vittem magammal. A meredek rész nagyon hosszúnak tűnt, a soha véget nem érő fajta, itt többször megálltam pihenni, pihegni, erőt gyűjteni, eszembe jutottak a Himalája expedíciók, vajon ők hogy csinálják az oxigénhiányos környezetben a 2-3x olyan meredek emelkedőkön, hogy lehet ezt napokon, heteken keresztül bírni? Örültem, hogy felértem a tetőre, gyönyörű volt a kilátás, gyorsan lőttem egy fotót, aztán mentem tovább. Innen már tudtam, hogy csak lefelé megyek végig. A szalagokat most már sokkal jobban figyeltem (használt a lecke), meg közben észrevettem ugye, hogy rózsaszín festékkel nyilak is vannak az úton, amik mutatják az irányt. Hurrá!

A Skanzenhez közeledve már megszólalt bennem a gondolat, hogy Úristen, ez most már meglesz, és összeszorult a torkom a sírástól… Amire ilyen régóta vágyom, készülök… A Skanzennél kicsit sokat ittam egyszerre, rossz lett a gyomrom, lötyögött benne a sok folyadék, kellett volna sótabit ennem, de nem tudtam rávenni magam, nem mertem inni, hogy nehogy hánynom kelljen. Innen már elég sokat gyalogoltam, éreztem a lábaimban a fáradtságot, kicsit untam is, az aszfalt nem esett jól, kezdtem nyűgös lenni. De közben a helyiek hajráztak, egy család egy padra vizet rakott ki poharakban, nem ittam, de jól esett a gesztus, a figyelmesség. Egy másik helyen valaki egy slagot rakott fel a kerítés tetejére, zuhanyszerűen spriccelt belőle a víz, itt megmosakodtam, jól volt kicsit felfrissülni.

A Bükkös patak partján már kocogtam, jól esett a tudat, hogy már egyre kevesebb van hátra, 3 km, 2,5, 2 km, most már mindjárt itt a vége, úristen, most már tényleg… megelőztem két pasit, jé, hihetetlen.

A pataktól felkanyarodva harangoztak, hány óra lehet? 7 már biztos elmúlt, fél 8 talán… A macskaköves kis utcán először kocogtam, leelőztem egy pasit, aztán gyaloglásra váltottam pár lépés erejéig, vissza fog előzni, nem baj, nem érdekel, de akkor meghallottam, hogy tapsolnak az emberek, akik kint ülnek valami étterem teraszán, Úristen, NEKEM TAPSOLNAK, most már mindjárt felérek az emelkedő tetejére, mindjárt itt a Fő tér, mindjárt itt a lejtő, mindjárt itt a cél, NEKEM TAPSOLNAK AZ EMBEREK, ENGEM BIZTATNAK, és akkor befordultam az első kanyarba, itt a nővérem, jön a második kanyar, a szpíker bemondja a nevemet, itt vannak a gyerekeim, integetnek nekem, hajráznak, és nekem fülig ér a szám, itt a cél, megcsináltam, sikerült! És a kordon végén ott volt Gabi és a többi Gizion, nekem csápoltok, nekem örültök, az érem a nyakamban… sírtam és nevettem egyszerre…

Nem tudom mi történt 4 óra 22 perc alatt. Annyira gyorsan eltelt az egész. Közben néztem az órámat, hogy óránként egyem a sótabikat, szilárd kaját különösebben nem kívántam, tudatában voltam az időnek, de közben mégis valahogy elvesztettem az időérzékemet. Csak tettem a lábaimat előre, egyiket a másik után, koncentráltam az útra, hogy hova lépek, hol vannak előttem a szalagok, felesleges gondolatokra nem volt tér és idő. Kb. végig tudtam, hogy hol járok, hol van viszonylag sík részek, hol vannak a nagy emelkedők, hol vannak a frissítőpontok, hogy osszam be az innivalómat, ami nálam volt. Néha megszámoltam a forintjaimat, megvolt mind a 100, talán a Skanzen után dobáltam el belőlük párat, kicsit frusztrált, hogy gyaloglok, Erika, fussál már kicsit, vagy kocogjál, csinálj valami futómozgás félét, azzal gyorsabban haladsz. Nem érdekelt a helyezés, hogy hányadik leszek a végén, magamra figyeltem, hogy biztosan teljesítsem a távot, meg hogy közben élvezzem. Volt 1-2 ismerős, azért kicsit bennem volt az, hogy na, vajon ki ér be hamarabb a célba, de aztán gyorsan el is felejtettem ezt. Kb. 4,5-5 órát gondoltam magamnak a teljesítésre, végül az időm még jobb is lett, szóval nagyon-nagyon boldog vagyok.

Ha jól láttam, 72. lettem 158 nőből, jó kis közép mezőny. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna velem, ha 2020-ban megrendezik a versenyt és akkor elindulok, biztos nem élveztem volna ennyire, többet szenvedtem volna.

Hálás köszönet neked Gabi a szakértelmedért, a figyelmedért, empátiádért és türelmedért és persze a többi Gizionnak a biztatásért és jó tanácsokért! Jövőre veletek ugyanitt!