Month: június 2022
Tour de Pelso – Cserta Balázs, beszámoló
4,5 éve vagyok Gizion. Voltak a mostaninál lényegesen aktívabb időszakjaim a közösségben (értsd: ügyeletes bohóc), de a bohócok is öregszenek…😊
Kicsit messzebbről indítom az egészet:
Majdnem 2 éve, mikor kb. 4 lépéssel álltunk meg a 3. fáradásos törésem előtt, egy biztosan életre szóló jó döntésünk volt közösen Gabival, illetve Matyi is szorgalmazta (gyógytornász), hogy ne menjen az állóképesség teljesen a kukába: üljek futás helyett bringára, ameddig újra nem futhatok. És beszippantott. Egy teljesen más és fájdalommentes világ nyílt meg számomra. Őszinte leszek: a kb. 5 évnyi futásomból szerintem 3,5 – 4 évet fájdalommal futottam. Amit a lehető legkevésbé ajánlott módon folyamatosan ibuprofennel palástoltam, mindig a következő fáradásosig. Ezt csak profik, gyógyszertárban dolgozók és teljesen elmeroggyantak csinálják. Ha szart akarnak maguknak. Én kipróbáltam mindenki helyett, hogy nektek már ne kelljen! Szívesen! 🙂
Annyira tiltakozott a futás ellen a teljes szervezetem, hogy amikor megpróbáltuk visszahozni Gabival heti 1-2 rövidebb edzés erejéig a heti gyakorlatba, akkor 5-10 perc után hasmenésem lett. Előtte sosem volt ilyen, bringán meg végképp nem. A futás ellen ágáltam. Ezért idén januárban teljesen el is engedtük. Nem tudom meddig, majd meglátjuk. De a mai napig, ha csak a futásra gondolok, sosem lesz kedvem hozzá. Kivéve évi 2-3 alkalommal, amikor Suhanj Guide-ként megyünk valahova. Akkor azokra a távokra semmi bajom.
Viszont a bringán soha semmi negatív nem történt. Nyilván van, hogy szarul esik, vagy nincs kedvem, de sosem fáj és napról napra egyre jobban motivál. Azt hiszem a helyemre kerültem a sportban is.
A heti 3-ból lassan 4 bringa lett, ehhez jött január óta heti 2x erősítés és ahogy közeledett a verseny, egyre növeltük a heti edzés időt, egyre többet próbáltam hegyre menni és egy csomó apró sikerélményt kaptam. Jobb lett a pulzus, a tempó. És amit szintén kipróbáltam mindenki helyett, ezt sem kell nektek és ezt is szívesen: bringás gatya alá SOSEM veszünk akár sportalsógatyát sem. Kb fél éve elhagytam és a korábbi vesekőlerázó Dózsa György út helyett hirtelen a kínai selyemútra kerültem.
Elég lassan haladok, itt már biztosan buktam pár olvasót, de legalább 2- 3 éve nem írtam, szóval összegyűlt…
A tavalyi Tour de Zalakaros után kezdtünk el tudatosan készülni a Pelsora, amit ki sem írtak, de aztán márciusban lehetett nevezni. Azonnal neveztem és innen kezdtük el növelni a távokat, szinteket és a verseny közeledtével a gyomorgörcs faktoromat is. Olyan dolgokat csináltam, amikben nem ismertem magamra a verseny közeledtével: masszíroztatni jártam, hetekig minden nap hengereztem, a versennyel keltem-feküdtem. Naponta újra terveztem a frissítést az Enduraid-el. Folyamatosan az időjárást figyeltem, és forgatókönyveket gyártottam, még jégre és havazásra is. Sokat beszéltem róla, sokat gondoltam rá, nagyon akartam. Akartam, mert tudtam, hogy azt csinálom, amit szeretek és egyre jobban is megy. Magamhoz képest. Mert:
”Magamhoz mérem magam” (Kövér András)
Csütörtök este mentünk le a Balcsira. Pénteken volt egy átmozgató 30 perc. Utána nagy henger, nyújtás. ÉS beszéltünk Gabival. Teljes idegállapotban voltam, mert egymástól függetlenül 2 olyan ember is, akiknek nagyon adok a véleményére ugyanazt a taktikát javasolták: Józsi is (mindenki Józsija😊) és Németh Szabi is (válogatott kerékpáros volt, ő szervizeli a bringámat) azt mondták, hogy az éles rajtnál menjek el a főmezőnnyel bármennyire is nem érzem odavalónak magam. És nem is vagyok odavaló. Mióta ezt javasolták, azóta ezen agyaltam. És bár tudtam, hogy igazuk van a tapasztalatuk alapján, de nekem nem volt ettől komfortérzetem. Gabival abban maradtunk, hogy az elejében próbálok maradni, ameddig komfortosnak érzem. Pulzusban pedig 145-155 a max pulzus. És ha 168 felé megy akkor 7órán belül sem lesz meg és szenvedni is fogok, mint a purgatóriumban. Gondolom… 🙂 Viszont miután Gabival beszéltünk, minden kisimult, megnyugodtam.
Sajtos tejfölös tésztával tésztapartiztam, korán feküdtem, jót aludtam. Reggel ismét olyat tettem a ruhaválasztásnál, ami „alap” bármilyen verseny előtt. A pénteki 30 percben kipróbált új bringás gatyát vettem fel a versenyre. Hibátlan döntés volt. Talán a végére ezzel nem volt bajom egyedül.
Timi és Apu kivittek a rajtba, majd miközben bebringáztam és hallgattam Péter Attila jótanácsait…baszki napszemüveg…telefon, visszafordultak, lett napszemüvegem. Anélkül legalább 40 muslica lett volna a retinámban.
9 óra, lassú rajt. A tervek szerint i:am meggyel frissítek. 2 liter nálam a bringán, ha minden jól megy egy újratöltés kell 120 körül. Se víz, se sótabi nem kell mellé.
Zamárdiban lőtték el az éles rajtot. Első felében voltam a mezőnyben egész jól sikerült helyezkedni. A földvári emelkedőn sokat előztem (thx Pilis és Budai) Az elején 40 körül ment a mezőny, pulzus 150 körül, minden rendben.
Balatonszemes körül állt össze a bolyunk. Ez szerintem a 3. nagyobb lehetett, kb. 40 fő. Én maradtam a közepében, folyamatos 32-38 tempó, kényelmesen lehetett haladni. Teljesen eseménytelenül telt egészen a balatonszentgyörgyi emelkedőig. Itt elkezdte a folyamatos 4-5% szétrángatni a csapatot. Egészen jól jöttem ki belőle. Előztem, de pulzust figyeltem. Ittam 20 percenként, semmi stressz, csak annyi, hogy az összes csoporton belüli tempóváltást átvegyem észszerű pulzuson belül. Keszthely környékére azért már a kezdeti 40 fő szétszakadt 3 nagyobb csoportra. És a folyamatos számolás. Frissítésem kb 120 kiliig elég, de frissítőpont 100-nál és 140-nél van. Mi legyen? Frissítek amíg van, és utána zsíron el 140-ig. Ez lett volna a szar döntés 32 fokban. Szóval badacsonyi frissítés 115-nél. Kulacstöltés, pisi, fél banán, sótabletta és kb 3 deci víz. Közben nyolcan megbeszéltük, hogy bolyozunk tovább. Jobb úgy minden. Elindulunk, én elöl, beállok egy saját tempóra, 10 perc után visszanézek 200 méterre vannak. Ok, megyek tovább visszaveszek, utolérnek, beforognak. Kb 20 perc múlva újra én jövök, saját tempó, ami nem gyorsabb, mint az addigi, hullámzik a szint, és megint nem jönnek, rottyon vannak. Egy fontos dolog, amit tavaly tanultam Zalakaroson: öten mentünk egy bolyban az utolsó 50 kilin. Frissítettünk 100-nál és az egyik csávónak folyamatosan görcsölt a talpa, a másik 3 mondta, hogy egy boly vagyunk várjunk kicsit. Kb. 10 perc volt, mire elindultunk. És mivel jó nevelést kaptam, én is vártam. Na 120-nál mikor egy kicsit rángatni kezdett a görcs, egyik sem nézett hátra és hagytak ott a pitlibe. Szóval én azóta bolyozok szívesen, mert hatékony, dolgozom is benne, de amint nekem nem ad az egész semmit, csak hátráltat, akkor csá.
Pedig azt gondoltam, hogy majd osztogatjuk egymásnak a fájdalmat, küzdünk, de nem. Átment egy nyugdíjas „ugorjunk el fagyizni” bringázásba. Na itt nem köszöntem el, de saját tempón sokat adhattam nekik, mert innentől nem láttam őket többet. Innen egyedül mentem.
Füreden megint frissítettem és az egyik üres kulacsba tiszta vizet kértem. Ez is jó döntés volt. Biztosan kiadta volna az Enduraid-es matek, de ez nekem így jobb volt. Itt már nem is kerestem cimbiket, frissítettem, sótabletta, fél banán és mentem is tovább.
Kb 165-185-ig voltak problémák. Tempó és a pulzus jó volt, de 175-180 körül az almádi emelkedőnél mindkét lábam, elöl, hátul, lent-fent egy teljes görcsben volt. Szinte sosem szoktam görcsölni. De rájöttem, hogy emelkedőt is meg lehet tekerni görcsölő lábakkal és már nem is zavart annyira. Csak a focista kér ápolást görcsre…😊
Az kicsit rosszul esett, hogy azt hittem, hogy bevisz Világosra és úgy Siófok, de amikor tekertem át az autópálya felett, akkor morzsoltam el pár könnycseppet magamért, mert kivitt a régi 7-esre és folyamatos emelkedés mellett vitt Siófok felé. Itt megálltam és ettem egy gélt. Igazából, ahogy Gabi mondaná ez egy teljesen felesleges büfézés volt, mert energiahiányom nem volt, csak ezzel szórakoztattam magam. Viszont új nap virradt, amikor megláttam a 10 kilométeres jelzőt. Hirtelen minden összeállt. Hirtelen a szar matekommal is kijött, hogy nemcsak, hogy 7 órán belül leszek, amit addig is láttam, hanem 6:45 is meglehet. És ettől olyan erő lett bennem, hogy előzni kezdtem. Sőt olyan energikusan mentem át a célvonalon, hogy Timi hallotta, ahogy az ott lévő segítők mondták, hogy milyen energikusan érkeztem. Egy olyan célba, ahol a cél felirat fordítva volt feltéve…:)
Nem tudom, hogy ennyire jó érzésű, összeszedett, mindent betartó versenyem volt-e valaha. Lehet sosem. Nagyon kihajtottam magam, de végig kontrolláltam mindent, semmitől nem estem szét. Szerintem 110 forinttal értem célba, mert ez a 6:42 perc ráébresztett, hogy megtaláltam a sportágamat.
Nem érdekelt, hogy átlag 33 fokban mentem végig, nem érdekelt a fájdalom, mert végig olyan tiszta volt a fejem, annyira tudtam, hogy mi a célom, amiért előtte 8 hónapja dolgoztunk, amiért télen is heti 4x kint tekerek.
Köszönöm Gabi, hogy erre lehetőséget adtál. Hogy végig mellettem voltál ebben a 4,5 évben és ennyit kellett az esetemben arra várni, hogy igazán jól érezzem magam a bőrömben. És ez biztosan nem látszott, de én érzem most a pozitív különbséget.
Már másnap bringán mentünk halat enni és fagyizni. És már vasárnap terveztem a következő időszakot. Ennyire funride volt…😊
#gizionpower
A “funride” strava linkje
Szentlászló Trail – Antal Csaba, beszámoló
Az év első célversenye, nem ideális körülmények között tudtam mentálisan rákészülni munkahelyi kötelezettségek miatt, csak péntek délután tudtam tanulmányozni a követendő taktikát. Földi Zsuzsi előzetesen felajánlotta a frissítésemben való segítséget, cserében én segítettem neki a szombati Visegrád Trail körüli utazási logisztikában. Megbeszéltük, hogy előbb érjen célba és aztán átbeszéljük a frissítési taktikámat. Ez szombat este nyolc óra körül realizálódott és még ezután pakolásztam össze, így ismét nem sikerült sokat aludni a hajnal kettes rajt előtt.
Nem okozott nagy gondot, viszonylag frissen érkeztem a célba, kis cimbizés, közös fotók, Főni utolsó instrukciói után kettőkor elrajtoltunk. Karszárban indultam, de már az első kili után lekívánkozott, nem hűlt vissza éjszakára sem a levegő. Marcival nagyjából közös tempót választottunk, így a mezőny első részében kényelmesen haladtam vele együtt. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján nem engedtem a pulzust 160 bpm fölé az első kb. egy órában, ez be szokott válni, később ugyanis már nehezebb elfutni a versenyt, ellenben az elején könnyen el lehet rontani egy magas pulzussal az egészet.
Dobogókőre nagyjából hét-nyolcadik helyen értünk, a mászásokba bele-belegyalogolva, ha a pulzus úgy diktálta, Marci felfelé, én lefelé voltam kissé gyorsabb. Dömösre lefelé pár perces előnyöm lett és mivel tavaly Tomival mentünk egy Dömos-Prédi hétszeres mászást és ezt a szakaszt jól ismertem, felfelé is elég erős lett nekem. A Prédikálószékről lefelé érzésre nem toltam neki nagyon, de aztán Lepence és Pilisszentlászló között Marci ismét utolért és közben a jobb combközelítőm egy mászásnál görccsel bejelzett, hogy valami nem OK. Marci szerint túltoltam kicsit az előző szakaszt, illetve sokkal több sót kéne ennem, amit meg is fogadtam és innentől megdupláztam a bevitt só mennyiségét (a teljes távon 24-26 sótabi fogyott, erős pára miatti fokozott izzadás indokolta).
A Pilisszentlászló ponton a meleg paradicsomlevest nagyon vártam, a Főni és Zsuzsi értetlenkedése ellenére kb. egy perc alatt betömtem és időt sem veszítettem, mert közben Zsuzsi kicserélte a kulacsaimat és pótolta a szükséges gélmennyiséget. Túlzás nélkül, teljesen feltámadtam és olyan tempót sikerült menni a következő pár kilin, hogy Marci csak sokkal később ért utol. Visegrádra kb. együtt értünk be, de én a jég pótlása miatt kb. két perccel többet töltöttem a ponton és így egyedül indultam tovább.
Jól ment a mászás, aztán a hullámzó terep is és kis különbséggel haladtam Marci mögött hatodik-hetedik helyen. Paprétnél ért utol a hosszú táv első helyezettje és hagyott is minket állva. A pontról kifelé az oda-vissza szakaszon megnyugtató volt látni, hogy kb. tízpercnyi közelségben nincs mögöttem senki. A Vöröskőhöz leereszkedve kicsit fáradtam már, és az első métereken ismét bejelzett a combközelítő, de pár másodperc nyújtás után elmúlt a görcs és utána már nem is jelentkezett a végéig. Megjegyzem, hogy a korábbi vádligörcsöknek nyoma sem volt, egyértelműen az ésszerű terhelészóna megválasztása miatt, nem tolom túl mostanában.
A Vöröskőnél újból utolértem Marcit és együtt másztuk meg egészen elfogadható módon, viszont nekem innen jött a verseny mélypontja, a Vöröskő tetőtől a Nyerges utáni lejtő aljáig nem akartak a lábaim jól mozogni, amihez szerintem a cipőválasztás is hozzájárult, elfáradt a bokám-talpam és fájt a lejtőzés. Aztán ez javult valamelyest és a Skanzenhez már jobb állapotban értem, ahol több kellemes meglepetés is ért szurkolók személyében (Főni és Anita) (szerk.: nem voltam ott, Csabi odahaluzott:-)). Ott tudtam meg, hogy Marcitól mennyit kaptam (amúgy nem sokat), de már nem volt erőm a helyezésért harcolni, főleg úgy, hogy ő is rákapcsolt, mert reális esélye nyílt az 5. hely megszerzésére (sikerült neki).
Az utolsó szakaszt három éve sem szerettem, ez nem változott, az viszont igen, hogy végig tudtam futni, ellenben a múltkori vánszorgással. A patakparton már nagyon lassan fogytak a méterek, a mentális százast felemésztette, hogy még mindig nem az a gyalogoshíd következett, ahol a “célegyenesre” fordulunk rá, de egyszer odaértem. Pont Esztiékkel találkoztam a hídon, aki rögtön visszafordult és előttem törte a turistákkal tömött sétálóutcában az utat a célig. Sub 10:00:00 bőven, öröm-bódottá.
Köszönöm a felkészítést és a türelmet Főni a sok gerilla kilométer elviseléséhez és az edzésmunkába való beépítéshez.
Fotók: Terepfutas.hu
Visegrád Trail – Nagy Erika, beszámoló
2019-ben hirtelen felindulásból jelentkeztem önkéntesnek az UTH-ra, és egyből beszippantott a verseny hangulata. Korábban már szemeztem vele, de akkor vagy túl nagy falatnak tűnt, vagy az időpont nem volt jó. De most, hogy megtapasztaltam a versenyt erről az oldalról, tudtam, hogy meg akarom tapasztalni a másik oldalt is. Így hát 2018 októberében beneveztem a versenyre és kerestem magamnak egy edzőt, mivel azt gondoltam, hogy ez már olyan léptékű vállalás, aminek a teljesítéséhez kell szakértelem is. Így kezdődtek a szisztematikus edzéseim, aztán jött a hidegzuhany 2020-ban és 21-ben, amikor elmaradtak a versenyek a pandémia miatt. Én készültem tovább, aztán 2021 őszén kerültem Gabihoz, amikor is egy bokasérülés miatt még nem tudtuk elkezdeni a közös munkát, csak 2022 januárjában.
Telt, múlt az idő, közben covidka letepert vagy két hétre, de ettől eltekintve zavartalan volt az út. A verseny előtti héten beindult bennem a para, hogy hogy fogom én ezt teljesíteni, hiszen korábban soha nem futottam ennyit még aszfalton sem, nemhogy terepen. Egy szép hosszú beszélgetés Gabival, amikor átbeszéltünk mindent (ruha, felszerelés, frissítés) és a többi futópajti jótanácsai segítettek.
Eljött a verseny napja, a fiam vitt ki kocsival Szentendrére, eljött velem a versenyközpontba, a csomagmegőrzőbe és a buszhoz is elkísért, röhögtünk is, hogy hogy megfordultak a szerepek, régen én vittem őket az osztálykirándulásra és raktam fel a buszra, most meg ő engem. 🙂
Már a buszon volt ismerős, kiértünk a Sibrik dobra, ott meg találkoztam a többi Gizionnal, jó volt bandázni, oldotta a bennem lévő feszültséget.
A rajtból elindulva kicsit zavart a sok ember, erre nem voltam felkészülve, mivel egyrészt életemben 2 terepfutó versenyen indultam eddig, másrészt mindig egyedül futok az erdőben. Kicsit attól féltem, hogy a tömeg majd elsodor és elfutom az elejét, ami persze a másik oldalon eléggé lehetetlen volt az emelkedő miatt. Borjúfő környékén volt egy kis szellő az erdőben, nagyon jól esett, meg itt már kezdett eléggé szétszakadni a mezőny, volt, hogy tök egyedül futottam, előttem-mögöttem vagy 30-50 méterre voltak csak emberek. Egy helyen kicsit túlmentem az elágazáson, csak az tűnt fel, hogy előttem van egy nagy egyenes dózerút, de nincs előttem senki, akkor balra felnéztem a hegyre, és láttam, hogy ott vonatoznak a többiek. Konstatáltam, magamban elengedtem egy francba-t, aztán mentem én is a jó úton. De ez vagy +20-30 m lehetett, még az órám sem jelzett, hogy off-track vagyok.
Az Urak asztala oldalában gyönyörű volt az erdő, a friss zöld lombok, a madárcsicsergés, a kis szellő mind nagyon klassz volt. Emlékeztettem magam, hogy azért (is) jöttem, hogy élvezzem a futást, felemeltem a tekintetemet, néztem a szellőben és napfényben táncoló faleveleket, a nagy lejtőt a bal oldalamon, hallgattam a madarak csicsergését. Az első frissítő pont simán megvolt, ettem pár kekszet meg ropit, ittam kólát, megtölttettem a kulacsaimat, lelocsoltattam magam vízzel és mentem tovább. Tudtam, hogy itt kezdődnek a nagy mászások. Egy helyen megálltam zoknit igazítani, de aztán gyorsan folytattam a futást.
A Kis-Bükk tetőtől lefelé menet megszólalt bennem egy dal, amit mostanában hallgattam, örültem neki, és gondolatban számot vetettem, hogy mennyi van még meg a mentális százasomból. Úgy találtam, hogy még mind megvan. Semmi olyan körülmény nem volt, ami miatt bosszankodtam volna, se a meleg, se a pára, se a sár… ettem a sótabikat, ittam a vizet meg az izót, minden OK volt, nem éreztem magamat fáradtnak sem.
A Vörös kőre a mászás kicsit mellbe vágott, a tudtam, csak nem sejtettem kategória volt, egyszer-kétszer majdnem hanyatt estem, meg is kellett kapaszkodnom. Nem tudom, mennyi idő volt felérni, de azért örültem, mikor elértük a sárga jelzést. Itt találkoztam Földi Zsuzsival, jó volt ismerőssel összefutni. A Vörös kőn 1-2 fotó, aztán megint tovább. Az úton lefelé gyönyörű buja volt az erdő, hatalmas bokor veronikák voltak, gyönyörű volt az erdő. Egy helyen megbotlottam, de szerencsére nem estem el. Az volt az érdekes, hogy végig eszembe sem jutott, hogy kimehet a bokám, vagy bármi ilyen történhet, annyira stabilnak éreztem a lépteimet.
A Nyerges-hegy fele a lankásabb emelkedőn kicsit fáradtnak kezdtem érezni a lábaimat, ettem pár szem gumicukrot, amit vittem magammal. A meredek rész nagyon hosszúnak tűnt, a soha véget nem érő fajta, itt többször megálltam pihenni, pihegni, erőt gyűjteni, eszembe jutottak a Himalája expedíciók, vajon ők hogy csinálják az oxigénhiányos környezetben a 2-3x olyan meredek emelkedőkön, hogy lehet ezt napokon, heteken keresztül bírni? Örültem, hogy felértem a tetőre, gyönyörű volt a kilátás, gyorsan lőttem egy fotót, aztán mentem tovább. Innen már tudtam, hogy csak lefelé megyek végig. A szalagokat most már sokkal jobban figyeltem (használt a lecke), meg közben észrevettem ugye, hogy rózsaszín festékkel nyilak is vannak az úton, amik mutatják az irányt. Hurrá!
A Skanzenhez közeledve már megszólalt bennem a gondolat, hogy Úristen, ez most már meglesz, és összeszorult a torkom a sírástól… Amire ilyen régóta vágyom, készülök… A Skanzennél kicsit sokat ittam egyszerre, rossz lett a gyomrom, lötyögött benne a sok folyadék, kellett volna sótabit ennem, de nem tudtam rávenni magam, nem mertem inni, hogy nehogy hánynom kelljen. Innen már elég sokat gyalogoltam, éreztem a lábaimban a fáradtságot, kicsit untam is, az aszfalt nem esett jól, kezdtem nyűgös lenni. De közben a helyiek hajráztak, egy család egy padra vizet rakott ki poharakban, nem ittam, de jól esett a gesztus, a figyelmesség. Egy másik helyen valaki egy slagot rakott fel a kerítés tetejére, zuhanyszerűen spriccelt belőle a víz, itt megmosakodtam, jól volt kicsit felfrissülni.
A Bükkös patak partján már kocogtam, jól esett a tudat, hogy már egyre kevesebb van hátra, 3 km, 2,5, 2 km, most már mindjárt itt a vége, úristen, most már tényleg… megelőztem két pasit, jé, hihetetlen.
A pataktól felkanyarodva harangoztak, hány óra lehet? 7 már biztos elmúlt, fél 8 talán… A macskaköves kis utcán először kocogtam, leelőztem egy pasit, aztán gyaloglásra váltottam pár lépés erejéig, vissza fog előzni, nem baj, nem érdekel, de akkor meghallottam, hogy tapsolnak az emberek, akik kint ülnek valami étterem teraszán, Úristen, NEKEM TAPSOLNAK, most már mindjárt felérek az emelkedő tetejére, mindjárt itt a Fő tér, mindjárt itt a lejtő, mindjárt itt a cél, NEKEM TAPSOLNAK AZ EMBEREK, ENGEM BIZTATNAK, és akkor befordultam az első kanyarba, itt a nővérem, jön a második kanyar, a szpíker bemondja a nevemet, itt vannak a gyerekeim, integetnek nekem, hajráznak, és nekem fülig ér a szám, itt a cél, megcsináltam, sikerült! És a kordon végén ott volt Gabi és a többi Gizion, nekem csápoltok, nekem örültök, az érem a nyakamban… sírtam és nevettem egyszerre…
Nem tudom mi történt 4 óra 22 perc alatt. Annyira gyorsan eltelt az egész. Közben néztem az órámat, hogy óránként egyem a sótabikat, szilárd kaját különösebben nem kívántam, tudatában voltam az időnek, de közben mégis valahogy elvesztettem az időérzékemet. Csak tettem a lábaimat előre, egyiket a másik után, koncentráltam az útra, hogy hova lépek, hol vannak előttem a szalagok, felesleges gondolatokra nem volt tér és idő. Kb. végig tudtam, hogy hol járok, hol van viszonylag sík részek, hol vannak a nagy emelkedők, hol vannak a frissítőpontok, hogy osszam be az innivalómat, ami nálam volt. Néha megszámoltam a forintjaimat, megvolt mind a 100, talán a Skanzen után dobáltam el belőlük párat, kicsit frusztrált, hogy gyaloglok, Erika, fussál már kicsit, vagy kocogjál, csinálj valami futómozgás félét, azzal gyorsabban haladsz. Nem érdekelt a helyezés, hogy hányadik leszek a végén, magamra figyeltem, hogy biztosan teljesítsem a távot, meg hogy közben élvezzem. Volt 1-2 ismerős, azért kicsit bennem volt az, hogy na, vajon ki ér be hamarabb a célba, de aztán gyorsan el is felejtettem ezt. Kb. 4,5-5 órát gondoltam magamnak a teljesítésre, végül az időm még jobb is lett, szóval nagyon-nagyon boldog vagyok.
Ha jól láttam, 72. lettem 158 nőből, jó kis közép mezőny. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna velem, ha 2020-ban megrendezik a versenyt és akkor elindulok, biztos nem élveztem volna ennyire, többet szenvedtem volna.
Hálás köszönet neked Gabi a szakértelmedért, a figyelmedért, empátiádért és türelmedért és persze a többi Gizionnak a biztatásért és jó tanácsokért! Jövőre veletek ugyanitt!
baratrunning.com 