Bologna Marathon – Huszti György, beszámoló

Posted on március 9, 2023

Amikor 4 hónappal ezelőtt az első maratonom után írtam a beszámolót és röviden azzal kezdtem, hogy életem legcsodálatosabb eseménye volt, akkor még nem gondoltam volna, hogy ezt az érzést felül lehet múlni, nem is kicsit, nagyon. Az októberi maraton utáni káosz, ami a lelki és érzelmi világomat jellemezte, nem akart hetekig szűnni, ráadásul a novemberi versenyen a félmaratont féltávnál majdnem elengedtem, majd decemberben szerencsére gyökeresen megváltozott minden. Jött egy terepverseny, a Budai trail, ami visszahozott olyat, amit rég éreztem. Egy jól sikerült Gizionos karácsonyi bulin el is dőlt, hogy 2 és fél hónap múlva újabb maratont fogok futni. Bolognában. Ez nekem kellett, mint egy falat kenyér, mert vágytam a 30 km feletti távokra edzésen is.

Jött az év végi Velencei-tó kör, majd a januári és a februári edzések, ahol meglepetésemre jóval erősebb tempók jöttek az alapjárati pulzushoz, mint korábban, ami hirtelen érte az izomzatomat és muszáj volt célirányosan a jelentkező gyenge pontokat kezelni. A hétvégi futásokhoz direkt kerestem a nehezítő körülményeket, megvártam az erős szelet, futottam 15 cm-es hóban, szakadó esőben is. Az edzések közepette kerestem az ideális cipőt is, hiszen már az első maratonon érezhető jelentősége volt a cipő és a zokni választásnak. Végül az utolsó pillanatban egy olyan cipőre esett a választásom, amit nem teszteltem 26 km feletti távon. Merész döntés volt.

Soha nem voltam Bolognában, de még csak Olaszországban sem. Imádok vezetni, ezért nem volt kérdés, hogy autóval utazom. Két nappal a verseny előtt, pénteken átvettük a rajtcsomagot. Csodálatos városba érkeztem, már az első séta alkalmával orrvérzésig bámészkodtam, szinte azonnal beégett a retinámba a látvány. Közlekedési infrastruktúra tervező mérnökként árgus szemekkel figyeltem a közlekedést is. Bár az előre eltervezett hétfői borkóstolóig meg akartam állni, hogy bort is igyak, de lehetetlen volt kitartani, hiszen gyakorlatilag minden étteremben mindenki kivétel nélkül bort ivott. Nem bántam meg, nem tudom megmondani, hogy valaha ittam volna ennyire finom vörösbort. A szombat reggeli átmozgató, felpörgető futin már igazi versenylázban égtem, iszonyatosan jól esett minden pillanata a gyönyörű napsütéses, ám csípős hideg időben. A vasárnapi verseny előtti két nap hozott közel 25 km sétát is, rengeteg szemet gyönyörködtető látványt és egy döntést, hogy újrakezdem az olaszt, hiszen ez a nyelv zene füleimnek. Scusi sinori, ragazzi, parmeggiano, proscihutto, borchetto, lavorate, giocate és megannyi szó, ami a dallamot, az ütemet adta gondolataimnak. Nem véletlen, hogy a befutó érem hangjegyeket ábrázol. Annyira csodás.

A versenyközpontot a Piazza Maggiore-n állították fel. Álom helyszín, gyönyörű épületekkel, igazi találkozó pont. Egyrészt Gabitól, másrészt egy angol nyelvű walking tour-on rengeteg történelmi ismeretet szívtam magamba. Iszonyatosan jó érzés volt gondolatban több száz évet visszarepülni az időben, majd egyszer csak egy híres boltív alatt a sarokba lettem állítva. Erről a boltívről azt kell tudni, hogy ha két ember beáll a boltív két oszlopához, akkor a falnak beszélve lehet kommunikálni. A sarokban arccal a falnak állva jött is a hang, Gabitól. 3:44:00.

Az edzések alapján, valamint kiindulva az októberi maratoni eredményemből optimális esetben 5:30-as átlag tempóval 3:53:00-as időben reménykedtem. Eddig a percig. Hogy teher lett a vállamon? Nem. De innentől kezdve tudtam, hogy a befektetett edzésmunka csak úgy tud érvényesülni, ha minden apró részletet a helyére teszek. Legyen az frissítés, étkezés, pihenés, alvás, de legfőképp fejben kell ott lenni, hogy a részleteket a megfelelő helyre tegyem.

A verseny előtti éjszaka nyugodt volt, 6-7 órát sikerült aludni, ez mindenféleképpen jó jel volt. Magammal vittem a bevált reggeli alapanyagokat. Szerencsére a pénteken és szombaton elfogyasztott olasz kaja a lehető legjobban hatott a szervezetemre. Gyönyörű napsütés. Indulás a versenyközpontba 2,5 km séta. Apropó a séta. A városnéző 25 km után bevallom picit aggódtam, de mégis úgy voltam vele, hogy mindent úgy csináltam, ahogy elő volt írva, semmit sem bűnöztem, így nem lehet ez probléma. Csodálatos érzés volt a rajtzónába állni, nagy meglepetésemre semmi izgalom, csupán az általad megsúgott célidő járt az agyamban. Az órára feltöltöttem az intelmeket, a pulzustartományokat. Az első 25 km-t mentális okokból két részre szedtem. Egy 15 és egy 10 km-es szakaszra. A verseny útvonalát előre kielemeztem, tudtam, hogy a verseny nem az utolsó 4 km-en fog eldőlni, mivel a teljes táv emelkedőjének a nagy része erre a szakaszra esett. Elindult a mezőny. Több, mint 9 km-en át tekeregtünk a belváros szűk és még szűkebb utcáin az árkádok között. Azért itt nagyon nehéz volt a saját tempóban haladni, hiszen elég rendesen tele volt akadállyal és sokszor torlódott a mezőny. Végig futottunk a szebbnél szebb, híresebbnél híresebb utcákon, épületek előtt, ahol előző két nap sétáltunk. Csodálatos volt. DE mindeközben figyeltem az órámat is. A célidőhöz 5:18-as átlagtempót kellett volna diktálni végig. Az első 15 km-t még alapjárati pulzus mellett 5:08-as tempóval futottam, majd kezdte éreztetni a hatását a hirtelen ~10 fokot emelkedő hőmérséklet, a tűző napsütés. Elkezdtem lassulni, kockáztatnom kellett, nem vártam meg a 25-km-t muszáj volt már a 16. km-től emelnem a pulzust arra, amit a 25 km utánra beszéltünk meg. A kockáztatásnak meg is lett az eredménye, elkezdtem jobban fáradni a kelleténél, féltávnál annyira el is kalandoztak a gondolataim ez miatt, hogy a szakadozó mezőben nem is figyeltem, hogy majd hol választják szét a 30 km-es mezőnyt a maratoni távon indulóktól. Itt bepánikoltam, mert körülöttem nem láttam már maratonistát. Szerencsére fejemben volt a térkép és a város ezen részét pont felismertem, mivel a közelben volt a szállás, így megnyugodtam, hogy jó úton haladok. Pedig már elővettem a telefonomat, hogy közöljem a rossz hírt, eltévedtem. Aztán egyszer csak jött egy hangüzenet, meghallgatni ugyan nem tudtam, de jól esett, hogy gondolnak rám, szorítanak értem. Erőre kaptam és pikk pakk beértem a célba. Haha. Ha ez ilyen könnyű lett volna, nem lenne ez a beszámoló. Még 17 km volt hátra, a frissítés nagyon jól ment egy másodperces megállás nem volt, 5 km-ként fürdeni kellett viszont, mert egyre melegebb volt. Ha a fáradás nem lett volna elég mentálisan, akkor az útvonal ezen szakaszának érdektelensége tett rá egy lapáttal. Na de ahogy említettem az elején, a szakmai ártalom előjött és elkezdtem a közlekedési létesítményeket elemezgetni. Érzésre gyorsan pörögtek a km-ek, de amikor az órámra néztem nem ezt láttam. A számok alapján tudtam, hogy 30-tól gyorsulnom kellene ahhoz, hogy 3:44 legyen, de így is 3-4 ütéssel feljebb futottam a tervezettnél, nem mertem még többet kockáztatni, hiszen a legnehezebb része az utolsó 6 km volt. Egyre több sétáló embert láttam. Fura, de ez nekem erőt adott a végére, mert tudtam, hogy erre a maratonra teljesen fel voltam készülve fizikálisan. Az utolsó km-en fülig érő szájjal futottam. Büszkeséggel töltött el, hogy itt és így futhattam 38 km után már nem néztem az órám, csak próbáltam tolni amennyire lehetett az emelkedőn tolni. Amikor megpillantottam a Porta Magna della Basilica di San Petronio épület falát hihetetlen boldogság töltött el.

Megcsináltam! Már csak pár 100 m van hátra, szurkoló tömeg a pálya mindkét oldalán és ami még bennem volt elkezdtem kiadni, jött az a rész, amikor repülőzünk edzésen. Ugye megvan mindenkinek. Csak most nem 8 km után volt a repülő, ja és most végig feltett kézzel és fülig érő szájjal futottam. Célba érést követően persze az örömkönnyek nem maradhattak el. Az órámra néztem, 3:46:20 (hivatalos idő 3:46:29) 5:22 avg pace. Úristen, mit mondok a Gabinak, hogy nem lett 3:44:00. Egyetlen egy pici apró darabka hiányzott. Visszanézve minden részletet az utolsó 6 km-en 100-120 sec ment el, de nem lehet erre fogni, hiszen erre készültem. De meglesz legközelebb, aminek meg kell. Hiszek benne, hiszek abban, amit és ahogy csinálunk. Valaki úgy gondolja, hogy neki ez „too much”, de nekem nem, nekem ez ad magabiztosságot, erőt, hitet. A „futás maga az ütem”. Ma adom hozzá a zenét is, mixelek egy jót. #dilemmamix

A versenyre hoztam magammal 1 liter isot kulacsban. Frissítések közötti üzemanyagot ez biztosította. A frissítőpontokon víz és banán volt. A 0,5 literes palackos frissítés tökéletesnek bizonyult. Nem kellett megállni, lehetett rendesen inni és fürödni. Budapesten ugyanúgy szemetelt a tömeg a szar poharas frissítéssel, csak ahhoz meg kellett állni, értékes időt veszítve.

Egy óriási ölelés és köszönet jár neked, hiszen ezt a csodás hétvégét te hoztad nekem össze. Köszönöm a felkészítést, az utolsó pillanatos sarokba állítást és súgást, talán ennél jobban most nem lehetett volna összerakni az apró részleteket. Köszönöm azt a sok beszélgetést is, amivel azt gondolom, hogy megerősítettél abban, amiben én is hiszek és bízhatsz abban, hogy továbbra is alázatos, precíz munkát végezve szeretnék szárnyaid alatt további sikereket elérni, lehetőség szerint minél hosszabb ideig.

Ugyan most örülök, hogy belekerül a rendszerbe némi változatosság a rendszerbe a terepverseny miatt (picit elhamarkodottan neveztem, de már mindegy :D), de továbbra is szépen lépegetnék előre, szeretnék még maratont futni az idén, meg akarom tartani a hétvégi hosszúkat, hiszen ezek a futások, amiken igazán jól érzem magam.