beszámoló

Csákvár Eco Trail beszámoló – Benkő Eszter

Posted on Updated on

Csákvár nagy királyság volt – sok tanulsággal.
Úgy álltam oda, hogy szót fogadok, nem tolom, visszafogott leszek, többnyire az is voltam, de azért voltak apróságok, amik miatt ez nem sikerült tökéletesen.
Egyrészt nem tudom, miért, de fostam ettől a félmaratontól (is). Kb. 150 csaj volt nevezve, sokan talpig felcicomázva terepfutó felszerelésben. Akin nincs kompressziós szár, zsák, öv 13 géllel, 6 puha kulaccsal, az nem is ember.
Ilyenkor azért elbizonytalanodom, amellett, hogy jól is szórakozom. Valaki megdicsérte a zsákomat, hogy ugye milyen jó, ő nagyon szereti. Mondtam, szuper. Arról meg hallgattam, hogy kö’csibe kaptam, és kb. másodjára van rajtam. 🙂
Az elején nagyon zavart a tömeg, aszfalton elviselem, az erdőben nem tudom befogadni. Az  első X kilin felfelé futottunk helyenként több centi vastag porban meg valami sóderszerű cuccban. Előttem- utánam porfelhő. Mire felértünk, szerintem egy komplex homokozó volt a tüdőmben. Hörgőgyerekek és léghólyagocskák építették váraikat, miközben én az életemért küzdöttem.
Ahhoz a tömeghez képest, amelyben futottam, viszonylag jól bírom az emelkedőt, ezért állandóan azt éreztem, hogy belassul előttem valaki, és mivel a pálya kb. egy nyomvonalas volt, nagyon zavart, hogy nem tudok a saját ütememben lépni, nem is látom igazán, hova lépek legközelebb. Meg amúgy is, sok ember közt elvész a chi. Ha sréhen előttem fut valaki, az az energiaáramlás szempontjából nagyon diszkomfortos nekem, ezért muszáj volt szabadulni ebből a helyzetből. #rutinhiany
Szóval előzgettem, úgy finoman, hogy ne fussam el, nem túl nagy tempóváltásokkal. Nem rohantam, de végig emelkedett ez a szakasz, és bármennyire is azt gondoltam, nem futom el, azért az emelkedő végére elfáradtam. Amikor már nagyon lihegtem, bele is sétáltam, aztán felváltva kocc és séta a tetejéig.
Miután felértünk, és szétszakadt a mezőny, már tök jó volt. Futottam, de nem rohantam. Akkor élveztem igazán az egészet, amikor végre egyedül maradtam. 🙂 El is gondolkodtam azon, hogy ha ez így van, miért akarok terepversenyre járni?! 🙂 Elég munkás lesz mindenhol kibulizni, hogy enyém legyen a pálya, annyira sosem leszek jó. 🙂
Voltak csajok (hárman), akik a lejtős szakaszon visszaelőztek, utána végig előttem haladtak, láttam őket, de nem mentem utánuk, pedig ott volt kísértés. Ez az a pont, amikor felírhatod magadnak emlékeztetőül, hogy a válaszleveledben meg kell dicsérned.  🙂
Egy pasi meg is jegyezte: “Látom, a lejtő neked sem megy.” Hát jah. Meg kell tanulnom tempósan futni lefelé, különben az emelkedőkhöz meglévő viszonylagos előnyömet nem tudom kamatoztatni.
Egy ennél sokkal kedvesebb pillanat volt, amikor megszólalt mögöttem egy hang: “az egy Berlin Maraton karszalag?”.  ❤
A verseny végére elfáradtam, mint a liba. Az utolsó 1-2 kilométerre mellém szegődött egy pasi, és teljesen öncélúan egyfolytában beszélt. Próbáltam érdeklődést szimulálni, kedvesnek maradni, ez tök jó figyelemelterelés volt.
Valójában a mentális szufla nem tartott ki végig, úrrá lett rajtam a fáradtság. Gyík vagyok. Van hova fejlődni. 🙂
Fotó: Donrazzino

This entry was posted in beszámoló and tagged .

Optivita 24 óra beszámoló, Evetovics Milán

Posted on

Na hát  ezen a versenyen is túl vagyok és elég vegyesek az érzéseim, de kezdem az elején:
Este átbeszéltük a versenyt.  22:30-kor lefeküdtem, viszont éjjel 2-kor felébredtem, és utána olyan volt mintha a 6-os ébresztőig nem aludtam volna vissza (vagy csak nagyon felületesen aludtam).
8:30-ra ott voltunk kipakoltunk, még egy kicsit kiültem a partra gondolkodni, aztán átöltöztem, megettem az utolsó verseny előtti frissítést, még bandáztunk egy kicsit, és nemsokára már dördült is a rajtpisztoly.
A verseny első szakaszát, ahogy előző nap beszéltük, megkerestem a kényelmes tempót, és azt próbáltam minél tovább vinni. Az első 6 óra gördülékenyen ment is. 5 és fél óránál volt egy kisebb törés, de utána azt helyre tettem elég hamar. A 6 órát 60,5 kilivel abszolváltam és abszolút jó volt a hangulatom is.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, viszont elszámoltam magam, mivel nagyon becsapós volt. Tűzött a nap és fújt a szél, ezért a meleget nem lehetett érezni. Ezért vagy egy kicsit kevesebbet frissítettem, vagy a sókból vettem be kevesebbet, de minden esetre úgy 70 kilinél jött egy elég nagy megtorpanásom. Noha jobb lett volna, ha ez később következik be, nem estem kétségbe, és megpróbáltam megtalálni azt a lassabb tempót, amivel tovább tudok haladni. Kellett 1-másfél óra, de végül is vissza találtam magamra, és egy egész jó futó tempót találtam, amitől nem éreztem, hogy közbe fogynék, de ugyanakkor haladtam is vele.
12 órára összehoztam 108,5 kilit. Ezzel úgy voltam, hogy jobbat szerettem volna, de a lényeg majd úgy is az éjszaka jól megfutása lesz. Örültem is, hogy végre leürült a pálya, és hogy kellemes hűvös szél fújt. Este 9 kor megittam az első Red Bullomat, a következő 2 órában fokozatosan lassultam éreztem, hogy jön ki rajtam az álmosság 12-kor benyomtam a következő adag Red Bullt, hátha az segít az álmosságon, nem segített, viszont összeakadtam Káldi Petivel és végre nem voltam egyedül a nyomorommal, hanem beszélhettem egy kicsit hangosan és eltereltem a figyelmemet arról, mennyire fáradt vagyok, futottunk vele együtt 3 kört én utána még 2-3-at egyedül. Jó volt, éreztem, hogy a futástól kicsit felpörgött a szervezetem. Aztán újra jött a fáradtság próbáltam ellenállni, tempósan sétálni, megpróbáltam megindulni, de nem akart menni. A fejem egyre jobban húzott, nem egyszer mentem keresztbe a pályán. Nem értettem a dolgot, mert még 2 óra sem volt, azt reméltem hogy 3-4-ig nem kell majd ilyennel küzdenem, viszont úgy voltam vele, hogy megpróbálom elejét venni a nagyobb gondnak, és lefekszem most 10 percre, hátha ezzel megoldódik a problémám és futhatok tovább.
A kör végén megittam a 3. Red Bullomat és lefeküdtem 10 percre. Felálltam és gondoltam sétálok még egy kört, hogy addig feleszméljek és onnan futok/kocogok. Viszont az egy kör alatt nem hogy jobb lett, hanem még rosszabbodott az állapotom. Botladoztam, a szememet nem tudtam nyitva tartani. Kell még egyszer 10 perc és az majd rendbe rak. Hát, ha rendbe nem is rakott, legalább már csak minden 300 méternél akartam leszédülni a pályáról.
Úgy voltam vele, hogy megpróbálom erőltetni, taposok, mert egyszer csak elmúlik és tudok kezdeni magammal valamit. Próbáltam pofozgatni magam, hátha attól kicsit felpezsdül a vérem, rázogattam a fejemet, hangosan beszéltem/énekeltem, de semelyik trükk nem segített. Így aztán 2-3 kör múlva (1 óra alatt haladtam ennyit), még egyszer lefeküdtem 10 percre, ezúttal a meleg kocsiba. Így végre valahára elmúlt a szédülésem, és nem akartam leesni a pályáról, de agyban még mindig nem tudtam odáig elérni, hogy a futásra rávegyem magam. A sötétség teljesen összetört és szétzúzott bennem mindent, ami hozzá segített volna, hogy legyűrjem magamban a fáradtságot.
5 óra múlt amikor beszéltem Hankával telefonon. Egy kicsit helyrezökentett lelkileg is, és mikor letettem a telefont végre megjelentek az ég alján az első piros színek.
A frissítőhöz érve kértem egy kávét, és ettem hozzá egy csokit. Sétáltam még egy kört, addigra már egész világos lett. A kör végén kiropogtattam a hátamat, kilazítottam egy kicsit a lábaimat, felálltam és elkezdtem futni.
6 percen picit kívüli kilik, ahogy világosodott úgy tért vissza az élet/futás kedvem.
A következő 45 percet lefutom és meglátjuk mi lesz nem tervezgetek/nem számolgatok. 154 kili és még 3 óra van hátra. Na mondom, ha fegyelmezetten lefutom a következő órát és továbbra sem futom el magam, akkor ott van az a szép 180 kili, ami olyan szép célnak néz ki, pláne egy ilyen éjszaka után.
Mindig csak az előttem álló körre figyeltem és nem hagytam, hogy elvigyenek az érzelmeim. Nyomtam a géleket, hogy meglegyen az energia utánpótlás. 1 óra 57 perc volt hátra amikor 163 kilométert mutatott a  körszámláló. A 180-hoz 17 kili kell, ha visszább is veszem a tempót, akkor is meglehet. Ekkor azonban a következő 4 körben 2x kellett kiállnom wc-re, amivel összesen legalább 10-14 perc elment. Egy kicsit elszomorodtam, hogy miért pont ilyenkor jönnek be ezek a hülye dolgok, úgy voltam vele, akkor most már úgysem lesz meg a 180, akkor séta és kocogás a végéig. Viszont közben újra számoltam a dolgot és rájöttem,hogy a 12 kilire van 1 óra 5 percem. Oké-oké, már nem most kezdtem a versenyt, de az izomzatomnak tulajdonképpen nincs semmi baja, futóképes vagyok, és hát erre a tempóra tulajdonképpen én képes vagyok.
A következő kört tesztként futottam, hogy lássam milyen tempóra vagyok képes. 5:30-as kili. 58-59 perc és maradt hátra 11 kili. Azt mondtam magamban, mit veszíthetek, ha meg sem próbálom, akkor biztos nem sikerül. Így aztán kiszórtam az összes maradék fókusz forintot a földre és tempót váltottam 5:20-as kilikre. Azt hiszem 3 vagy 4 körig ment, amikor el kezdett visszaesni a tempóm és éreztem, hogy ez ma nem fog összejönni. Azért még amit tudtam kihoztam a  maradék időből és 178,3 kilit mentem, ami részemről abszolút PB, mert az UB-n is csak 175-176 kilit mentem eddig.
A verseny időjárás szempontjából közel ideális volt, a pálya ideális volt, a frissítésemet szerintem 90% fölött hoztam, a hátamon még fogok tudni javítani, de nagyjából rendben volt. A cipőm fenomenális volt. 1 pici vízhólyag, meg egy vér, de mindkettő olyan helyen, ami nem zavart a futásban. A lábaim egyáltalán nem görcsöltek egy picit sem.
PB-t futottam, 12 kilométert javítottam a tavalyi eredményemen, és mégis azt gondolom, hogy szarul csináltam ezt a versenyt, mert pont azt, amire előre készültem, és amit tudtam, hogy meg kell csinálnom az éjszakát rendesen, azt sikerült elb.sznom. Az, hogy 4 óra 15 perc alatt 12-13 kilométert sikerült összehoznom, szerintem szégyenletes, ezt meg kell tanulnom megoldani a jövőre nézve, mert enélkül nem lehetnek nagy álmaim.
Ami miatt még szarul érzem magam egy picit az az, hogy úgy gondoltam, ha összejönne a 200, akkor beadnám a Spartathlon sorsolásra, mert nálam a 200 jelenti azt, hogy áttörtem magamban egy határt és fejben és testben készen állok, hogy 1 év alatt felkészüljek rá, ha kisorsolnának. A 180 kili ugyan Spartathlon sorsolást ért volna, de meg sem fordult a fejembe, hogy beadjam, viszont valamiért mégis büszkeséggel töltött volna el, hogy tudtam egy sorsolási szintet futni. Legalább, most így lesz motivációm a következő évre is.
A felkészítésed köszönöm, mert nélküled, mint ahogy máskor sem, nem tudtam volna ilyen teljesítményt nyújtani és csak remélni tudom, hogy a legközelebbi versenyen jobban meg tudom hálálni a belém fektetett időt/energiát.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Földi Zsuzsa, , mosolygó emberek, álló emberek, rövidnadrág, túra/szabadtéri és természet
Földi Zsuzsival a rajt előtt

This entry was posted in beszámoló and tagged , .

Zrínyi Kupa Futóverseny – Kormány Alex, beszámoló

Posted on

Zrínyi Kupa Futóverseny 11 km 54:07 4:56/4:05 női abszolút I. hely

Szeptember elején még jó ötletnek tűnt: 3 verseny 3 egymás utáni hétvégén.
Egyik sem  olyan hosszú táv: 8, 10 és 11 km. Egy-egy edzés kiváltására tökéletesek lesznek – gondoltam. Azért a 3. verseny reggelén már nem voltam olyan vidám: éreztem, hogy előző két hétvégén kifutottam magam, nehéz lesz újra felpörögni. Sejtettem, hogy Gabi nem fog annyira örülni a nevezés ötletének, próbáltam úgy eladni (neki is és magamnak is), hogy majd nem versenyként futom. Sajnos már túlságosan jól ismer: „hahaha” – ennyi volt a válasz. Igaza volt, tényleg nem tudtam nem versenyként felfogni. Amint felkerül a rajtszám, az már nem egy szimpla edzés 😉

A közösségi futások alkalmával már korábban összebarátkoztunk Kolonics Tamással, aki számomra felfoghatatlan időkkel repeszt a versenyeken. Augusztusban már megkértem, hogy nyulazzon nekem a 400m-es időméréskor. Miután kiderült, hogy ma egy távon indulunk – ő is a negyedmaratont választotta – tett egy ígéretet, hogy miután befut (ami egyébként 42 perc alatt sikerült is neki), visszajön értem, hogy kicsit felpörögjek a végére.

Az első 2 km gyorsan elrepült, de aztán éreztem, hogy messze még a vége. Féltávig folyamatosan emelkedett az út – bár eleinte nem túl látványosan, de ahhoz pont elég volt, kivegye az erőt az ember lábaiból. Azt tudtam, hogy egyelőre csak fiúk futnak előttem (Kolo magasan az élen), de nekem nem is velük kellett versenyeznem – szerencsére ;-). 5 km-nél kezdődött egy meredek emelkedő – erre már jól emlékeztem a januári Mura Kupáról – és azt is tudtam, hogy kb. 2 km-en át felfelé kaptatunk majd. Amikor rákanyarodtunk a dombra, akkor tudtam először megnézni, hogy ki van mögöttem: láttam, hogy két – az én szememben nálam sokkal inkább „futónak” tűnő – lány van a nyomomban, 50-60 m-en belül. A rajtszámukat nem láttam, így nem tudtam eldönteni, hogy egy távon futunk-e, vagy ők félmaratonon indultak (utóbbiban reménykedtem). Ezután viszont csak arra koncentráltam, hogy belegyaloglás nélkül fussak fel a domb tetejére, onnan meg viszonylag lendületesen induljak lefelé. Időközben meggyőztem magam, hogy a lányok biztosan elmentek a hosszabb távra, ahol elágazott az út. Éreztem, hogy fogy az erőm, de szerencsére a hátralévő táv is – kezdtem elhinni, hogy van esélyem a lányok között elsőként beérni. Éppen ezért jókora pofon volt, amikor a cél előtt 1,5 km-el elhúzott mellettem az egyik lány, azok közül, akik féltávnál a kanyarban megvillantak. Ő persze folyamatosan látott engem, úgy zárkózott fel, úgyhogy az előzésnél lendületben volt – ellentétben velem, aki már az utolsó erőket mozgósította ahhoz, hogy tartsa az elejétől diktált – viszonylag erőltetett – tempót. Próbáltam felzárkózni, kis távolságból tudtam követni, de ahhoz már kevés voltam, hogy vissza tudjam venni a vezetést – legalábbis ahhoz nagyon szenvedősre kellett volna kapcsolnom, amihez nagyon nem volt kedvem. Kényelmesebb volt belenyugodni, hogy nagyon szép az a 2. hely is – tényleg az egyébként, de azért nagyon bosszantott, hogy háromnegyed óráig vezetek és ekkor veszik el tőlem az elsőséget. Pont azon gondolkodtam, hogy mennyire fogom utálni, hogy azt kell mondanom Kolonak, ha tényleg visszajön értem, hogy legyen szíves, hagyjon békén, felgyorsulni már biztosan nem tudok, örülök, ha bedöcögök valahogy a célba.
A hajrában mindenem tiltakozott a tempóváltás ellen, kerülgetett a hányinger, de aztán valahogy mégis sikerült előkaparni valahonnan egy kis tartalékot és lassan elkezdtem felzárkózni a horvát lányra. Az utolsó kanyarra fordultunk, amikor mellé értem, innen kb. 300 m lehetett vissza a célig. Elfutottam mellette – ami gondolom most őt érte olyan váratlanul, mint röviddel azelőtt engem az ő előzése – próbált felgyorsítani, de most az enyém volt a lendület előnye. Nem néztem semerre, csak előre, ahol a célnál álldogáló embereket láttam és próbáltam mindent beleadni, ami még bennem volt. Az utolsó métereken némi halálhörgés kíséretében – bevetődtem a célba.
El sem hittem, hogy sikerült! Sosem voltam még ilyen helyzetben, hogy így meg kellett küzdenem egy helyezésért. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy az idei év volt az első, amikor egyáltalán esélyem volt bármely versenyen dobogóra állni.

This entry was posted in beszámoló.