beszámoló
Gizionok az Omszki Ultrán
Eredmények
50 km
Halász László 3:52:17, 3. helyezett
Szőnyi Gábor 4:30:25
Evetovics-Balla Hanka 4:32:10
Ficzere Julianna 5:17:32
100 km
Evetovics Milán 9:42:17
Neubrandt József 11:44:23
Németh Szilvia 12:02:49
100 km páros
Paulovics Rebeka – Jány Attila 8:05:37, 2. helyezett páros
Hanka beszámolója
Február második hete óta nagyon gyötrelmesen mentek a futások, egyszerűen nem ment jól, valahogy erőtlen voltam, pedig egészséges vagyok és voltam is, nem voltam beteg, minden oké. Közben a meghúzódott farizmom miatt is szenvedtem, és egyre ment el a kedvem az egésztől amiatt, hogy nem megy. Elég rossz érzés, amikor az ember hobbija öröm helyett szenvedést okoz, de tudtam, hogy ha leállok és kihagyom a futásokat, akkor még rosszabb lesz. Így mentem és csináltam, még ha szarul is esett, és bíztam benne, hogy az elvégzett edzések beépülnek.
Az utóbbi 1-2 hétben már volt egy-egy futásban olyan rész, amikor futásra emlékeztetett, amit csináltam, a maradék megmaradt a döglött hattyú táncának. A farizmom hol javult, hol picit visszaesett, de azóta, hogy 1 évnyi kihagyás után végre újra eljutottam Kriszhez masszázsra, az is jobb lett. Futni végig lehetett vele, csak éreztem, hogy nem százas. Mentek a 20-30-as edzések is, ezek hatására nem lett rosszabb soha, úgyhogy futottam, és mellette csináltam a gyógytornát, erősítést, nyújtást, hengerezést.
Ilyen előzmények után jött el március 26., az Omszki ultra 50 km-es távja. Őszintén, szinte semmi lelkesedésem nem volt hozzá, de úgy voltam vele, hogy kell ez az 50-es edzés, és jobb lesz verseny keretében lefutni, mint egyedül. Tudtam, hogy le fogom tudni futni, de arra számítottam, hogy rossz lesz, nem fog menni – de majd végigküzdöm valahogy magam, és meglesz.
Azért valamiféle versenydrukk mégiscsak volt bennem, mert azt álmodtam hajnalban, hogy elaludtunk és nem értünk oda a versenyre, és őrjöngve hívtam Gabit, hogy miért nem hívott fel, hogy hol vagyunk. Amikor felébredtem, jót mosolyogtam ezen: ha a rajt előtt fél órával hív fel, hogy hol vagyunk, akkor sem értünk volna oda a versenyre, sem álmomban, sem máshogy. De a valóságban szerencsésen megérkeztünk Milánnal reggel 7-re az Omszki-tóhoz, lepakoltunk a Gizion főhadiszállásra asztallal és székkel, felvettük a rajtszámokat, és nem győztünk köszöngetni a rég látott ismerős futóknak. Jó nagy nyüzsgés volt, elég sok futóval, ez legalább felfelé húzta a hangulatomat – ugyanakkor féltem, milyen lesz a futás.
8-kor elrajtoltak a 100 kilométeresek, köztük Milán, illetve Szilvi és Józsi Gizion csapattársaink, mi pedig Gabival, Lacival, Gáborral, Julival (szintén Gizionok), illetve Mónival (ő az én futóm) kiegészülve ballagtunk a rajthoz, ahol Tibivel (szintén futóm) is sikerült végre személyesen találkozni.
8:15-kor elrajtoltunk, kezdetét vette az 1,6 km-es körön való tekergés az Omszki-tó körül. Klassz napsütéses idő volt, kis széllel, jó futóidő. Kíváncsi voltam, hogy reagál a szervezetem a futásra és milyen érzésekkel tudok menni. Kifejezetten jól kaptam el a rajtot, ez esetemben nem azt jelenti, hogy legyorsultam mindenkit, hanem hogy kényelmesen és jólesően tudtam indulni, és nem volt nyoma semmilyen erőtlenségnek vagy kedvetlenségnek bennem. Gondoltam, hogy addig haladok rendesen, ameddig tudok, hátha ez a jó érzés és állapot minél tovább kitart, és nem állok fejre. Csak magamra figyeltem, befelé koncentráltam, hogy ne zökkentsen ki semmi, dolgoztam azon, hogy minden rendben legyen. Teljesen jól haladtam kényelmesen 5:40 körüli tempóban – ez az utóbbi hetekben szinte gyorsnak számított nálam – és a kedvemmel sem volt semmi gond. A 3. körben elvettem Gabitól a kis kulacskámat, benne a GU Roctane epres változatával, ez képezte a frissítésem alapját, azt kértem, hogy ez a kis kulacs (egyébként 1,5 decis GU gélkulacs) mindig legyen tele, egyszer leadom, legközelebb tele felveszem és viszem magammal. Ezt apránként kortyolgatva folyamatosan tudom bevinni a frissítést úgy, hogy nem lötyög a gyomromban, hanem szépen tud szívódni, az őszi balatonfüredi 12 óráson is így csináltam, bevált. Mellé a frissítőasztalról markoltam fel 2x egy marék sós perecet, mert megkívántam. A körök igazából eseménytelenül teltek, mentem, és mentem, és mentem, előztem és engem is előztek, szurkoltam, ha ismerős mellett mentem el, pár szót váltottunk. Hallgattam a zenémet, kb. ezzel kapcsolatban volt egy kis fennforgás, mert az újonnan feltöltött számaim valahol elvesztek az éterben, de sebaj, mert az állandó zenéim sosem unalmasak. Mentek a körök, gyűltek a megtett, fogytak a hátralévő kilométerek. Az már állandó „taktikám”, hogy nem gondolok arra, mennyi van még hátra, nem agyalok, csak megyek. Próbáltam nem nagyon örülni, hogy úristen, megy a futás, mert ilyenkor van az, hogy fejreállok, úgyhogy csak futottam. A pályán közben jöttek a 24 órások is, a pálya szélén pedig sok-sok ismerős arc tűnt fel, akik szurkoltak, legjobban Dórinak, Zolinak, Bendének és Korinak örültem, mert ezer éve nem láttam őket, jó volt legalább így futás közben találkozni.
Tovább a teljes bejegyzéshez >>>
Vivicittá Félmaraton – Huszti György, beszámoló
Nagyon vártam már a verseny napját. Ettől függetlenül iszonyatosan izgultam, hogy minden oké legyen. Úgy éreztem, hogy a verseny kimenetele nagyon sok tényezős, apróságokon múlhat pár másodperc is. Előzetesen nem vártam magamtól csodát, de a versenyt megelőző edzéseken már éreztem, hogy a balatonfüredi FM tempóját (2021. október 5:19) simán megfutom, és amióta futok, először beszéltem magabiztosan arról, hogyan fogok futni. Ezek alapján 5:10-5:20 közötti átlagra számítottam, kiindulva a füredi verseny tartományából. Amikor megkaptam a versenyre a pulzuszónákat, akkor picit melegem lett, hiszen az előzetesen kalkulálttól még jobb időre lehetett számítani. Persze ekkor már az utolsó pillanatokban elkezdett bennem megfogalmazódni elvárás magammal szemben, 2 napig azt mondogattam magamban, amit írtál, hogy már csak össze kell rakni.
Az érkezést megterveztük, szombaton átbeszéltük. Nagy volt az izgalom. Sikerült a tervezett induláshoz képest 10 perccel korábban indulni, Budán mint kés a vajon át lehetett jutni. A kinézett parkolóban szerencsére volt hely. Néhány perc alatt zsúfolásig megtelt, szerencse, hogy időben indultunk.
Reggeli 120 g sajtos stangli kis pulykasonkával, csak salátával. Jól esett, se kevés, se sok nem volt. Az úton is ivászat. A kocsiból kiszállva éreztük a „kellemes” hideget, de a versenyközpontba séta kicsit bemelegített. Leraktuk a csomagot a ruhatárba és fél 9 lett. WC-nél km-es sorok, így maradt a természet lágy öle, a visszaút pici kocogással telt.
Hirtelen a rajtzónában találtam magam. Engem pont megállítottak a rajtnál, így első sorból indultam. Ezt nem élveztem annyira, mert nem akartam elfutni az elejét, szerencse, hogy a szélén voltam, így elengedtem az elején sok embert, de így is 5 perc alatti tempóval mentem a híd lábáig. Az útvonalat előre memorizáltam, a tervem az volt, hogy az első 5-6 km-re eső emelkedős részeket a tartomány (148-154) alsó részében kocogom, hogy ne fussam el, jusson erő a végére, mert a végére Budáról Pest fele az Árpád-híd emelkedője maradt szembeszéllel.
Kb. pont így is jött ki a történet, nagyon jól indultam, jól mentek az első km-ek, előzetesen úgy terveztem, hogy frissíteni sem állok meg, minden mp számít alapon. A Margit-híd előtti emelkedő előtt viszont kijött az, hogy az utolsó pillanatos pisi nem jött össze, elkezdtem picit agyalni, hogy fogok ebből kijönni főleg úgy, hogy folyamatosan innom kell. Gyakorlatilag elővettem azokat a gondolatokat, hogy voltam már szarabb helyzetben télen, így nincs mese nem állhatok meg pisilni sem, majd elmúlik. De miközben ezen agyaltam a sebességem a tartomány alá ment, mert nem figyeltem ekkor az órám.
A Lánchídnál ismerősök szurkoltak, ami adott egy plusz erőt oda és vissza is. Oda fele nagyon kellett, mert bár tudtam, hogy az alagút emelkedős, de sunyin lankás és hosszú. Fordulás után kb. 13 km-nél volt kicsi lustulás megint, mert pont akkor ért a mix egy hosszú, monoton Pet Shop Boys zenéhez, ami megint okozott egy kis lustaságot, de jött ismét a Lánchíd és újra lelki erőre kaptam. Számolgattam közben, hogy az Árpád-híd hogyan legyen. Nagyon kellett oda a megmaradt erőm, az utolsó km-eknél már elengedtem a pulzust, amit tudtam beleadtam felfele és lefele is, hihetetlen érzés volt nagy tömegben befutni a célba.
Óriási boldogság, hiszen az őszi versenyhez képest több, mint 10 másodperccel gyorsabb tempóval tudtam menni és nem csak 10 km-en, hanem végig. És mindezt úgy, hogy az elmúlt fél évet is iszonyatosan élveztem és ez a verseny is csak azt erősítette, hogy mennék tovább ezen az úton. Persze sajnos azért pici hiányérzetem van magammal szemben, hogy ha kihasználom a pulzus tartományt már az elején, akkor mi lett volna? Vajon végig tudtam volna menni? (végig:-) -szerk.)
Nettó idő: 1:48:47
Tavaszi Spartacus Kupa – Kocsis Gabriella, beszámoló
Nem is tudom, hogy hogy kezdjek hozzá. A Főninek hetente írt kis szösszeneteket leszámítva még nem írtam beszámolót futásról. Tájfutóéknál nem szokás, pedig egy-egy futam után hosszú diskurzusokat és élménybeszámolókat tudunk tartani, hogy ki hol mit csinált, rontott, vagy éppen előzött meg másokat. De Főni azt mondta, hogy hiánypótló lenne, és a hiányt pótolni kell. 
Szóval tájfutóverseny, Tavaszi Spari Kupa, három nap Pákozd Ingókő környékén. Szeretem ezt a versenyt, az egyik legnagyobb egyesület (Tabáni Spartacus, terepfutókat is rendeznek) szokta rendezni, profi módon. És azért is szeretem, mert az elmúlt pár évben majdnem mindig dobogón voltam.
Akinek nem volt még szerencséje tájfutáshoz, egy kis gyorstalpaló: erdőben-terepen futunk mi is, viszont sokszor utat max csak keresztezünk, és a nyílt kezdő kategória kivételével szalagozni sem szalagozzák a pályát. 
Helyette van egy tájfutó térképünk, jelölve rajta a rajt, cél, és a futamról futamra változó számú pont (ami lehet gödörben, árokban, sziklánál, jellegfán, gyakorlatilag bárhol), amiket meghatározott sorrendben, de szabadon választott útvonalon érintünk. A cél az, hogy mindezt a leggyorsabban tegyük a kategóriánkban. Ja és egy tájolónk (= speckó iránytű) is van, ami segít megfelelően igazítani a térképet.
Szóval három nap, összetett eredmény a végén. Szombaton lelkesen indultam neki, élményfutás volt, idén az első nagyobb verseny. Egészen szépen ment is, apró pontatlanságokkal majdnem a végéig, ahol azért becsúszott egy hiba. Hibázni úgy tudsz, hogy benézed a térképet, vagy éppen csak kicsit elforgatva állítod be, és már rögtön mellé is csúsztál a pontnak. Hát én mellé mentem egy ösvényen, így veszítettem legalább 2-3 percet. Ennek ellenére harmadik lettem, ez eddig pipa. A mögöttem lévő két versenyzőhöz képest is volt 2,5-3 perc előnyöm, bizakodásra adva okot a következő napokra.
Vasárnap még szebb időre ébredtünk, gyönyörű napsütés, szép és technikás terep. Még figyelősebb volt, mint a szombati. A terep jelentős része rét és ligetes volt kisebb-nagyobb hegyek oldalában, kis bozótfoltokkal, sziklákkal, néhány erdős résszel. Az ilyen terepen nagyon figyelni kell, mert ha véletlenül elnézel egy bozótfoltot, vagy bokrot, könnyen el tud veszni az ember egy időre, hogy pontosan hol is van. Egészen szépen ment, amíg az egyik pontnál, ahol egy ellenféllel nagyjából egyszerre haladtunk, ahelyett, hogy teljesen a saját fejem után mentem volna, hagytam magam kicsit elvinni egy másik kis erdősávba. Minimum 2-3 perc megint ugrott, nem örültem. Hogy lesz így dobogó? És akkor még nem tudtam, hogy néhány ponttal később sikerül elvesznem. Vagy a tájolóra és/vagy a térképre nem figyeltem rendesen, de konkrétan 90 fokkal mellé mentem. Ilyenkor jön a “csak találjak egy pontot, ahol biztosan tudom, hogy hol vagyok”. Jó pár perc eltelt, mire egy teljes kört téve, majdnem az előző ponthoz visszatérve helyre raktam magam. Ezután már hiába ment megint jól, sajnos az első napi előnyöm elolvadt, és vissza is estem összetettben a hatodik helyre, bár szerencsére kevesebb mint 2,5 perc volt csak a harmadikhoz képest. Ez még behozható, főleg mivel a harmadik nap volt a leghosszabb (Gizion-mértékben rövid kis 5,5 km légvonalban, lefutva 6,7), és hát mindenkinek ugyanaz a pálya, ugyanannyi hibalehetőséggel.
Másnap reggel megsimogattam a Gabi által mentális százasnak hívott valami mindkét oldalát, és elszántan nekivágtam a pályának. Jól is ment újra, mindössze egy útvonalválasztást ítéltem utólag rossznak két pont között. A kicsit nagyobbat kerülve tisztáson helyett én átmásztam két rövid, de bozótos és mély árokkal keresztezett erdőn. De hiába ment a többi rendben, a rossz útvonalválasztás éppen elég volt ahhoz, hogy a harmadikat már nem értem utol, két perc hátrány maradt, így végül a negyedik helyen zártam a hétvégét. Bosszantott a vasárnap, de ez van. Nem tétverseny, és sokkal többet adott a gyönyörű idő, a sok ismerős ember újra, és az, hogy hétfőn a barátnőim is kijöttek drukkolni.
Főni szerint kegyetlen ez a sport, mert a rövid távok miatt egy kis hiba is helyezésekbe kerül, ami kegyetlen dolog. Valóban el tud szállni a dobogó egy hiba miatt, de máskor lehet, hogy pont mások ilyen egyetlen hibája (és a te hibátlan futásod) segít hozzá. Szóval én inkább izgalmasnak mondanám, ezért (is) szeretem.
