Vadlán, 53 km – Huszti György, beszámoló

Posted on 2026.10.06. Updated on 2026.10.06.

Azt hiszem nyugodtan leírhatom mindjárt első gondolatként, hogy a Vadlán számomra a legek versenye volt.
Életem leghosszabb távját teljesítettem. Szó szerint küzdelmesen, hiszen talán ez volt a legküzdelmesebb és egyben a legkeményebb versenyem is. Ez volt a legtöbb szintet tartalmazó teljesítésem, és kijelenthetem, hogy a legjobb hangulatú verseny, amin valaha részt vettem. Csillagos ötös volt minden. Ezúton is hatalmas köszönet a szervezőknek és az önkénteseknek, akik ezt a versenyt ilyen színvonalon biztosították számunkra.

De talán még ennél is fontosabb, hogy ez volt számomra a legmeghatóbb verseny.
Többször meghatódva haladtam előre menet közben, a végén pedig egyszerűen eltört a mécses. És most is könnyek között írom soraim. Azt hiszem már volt olyan beszámolóm az egyik maraton futásom után, amikor azzal kezdtem gondolataimat, hogy hihetetlen mennyire rohadt dolog ez a futás, hiszen elképesztő érzelmeket tud kihozni az emberből. Egyszerűen a beszámoló írás is nehezen megy, hiszen folyamatosan meg kell állnom, törölni a könnyeimet.

Az egész éves edzéseim alapján magabiztosan érkeztem a Vadlánra. Reális célként a hét órán belüli teljesítést tűztem ki célként. Megfogalmaztam magamban egy „álomidő”-t is, ami 6:50 körüli időt jelentett, úgy éreztem, ez is elérhető számomra.
Gyorsan lelövöm a poént: 7 óra 19 perc alatt értem célba.
És mégis…

Az idei évemet gyakorlatilag teljes egészében a terepfutásnak szenteltem. Elég erősen kezdtem a tavaszt, miután felépültem a kartörésemből, viszonylag rövid felkészülés után megfutottam életem első ultráját, az 50 kilométeres Vértes Terep Maratont, ami egy óriási löketet, önbizalmat adott. Ezt egy igazi élményfutós tavasz követte.
Idén léptem át először edzéseken a 30 kilométeres távot terepen, majd ezután már sorozatban jöttek a 30 kilométer feletti hosszú futások a hegyi terepen, és ezzel számomra egy teljesen új világ nyílt ki. Egyre jobban élveztem a terepezést, és egyre célirányosabban készültem a Vadlánra, miután végül ténylegesen „leböktem a gatyát” október 3-a mellett, és beneveztem.

Annyira rá tudtam kattanni a terepfutásra, hogy amikor a családdal Szlovéniában nyaraltunk, a Júlia-Alpok csúcsai közötti völgyeletben is azt éreztem, hogy menni akarok felfelé. Emelkedőket mászni, erdőben sétálni, sziklás terepen haladni. Már nem egyszerűen futni akartam. A hegyek között akartam lenni.
A Vadlánra pedig célirányosan készültem. Előre ismertem a szintmetszetet, tudtam, hogy egy nagyon kemény emelkedővel kezdődik, és azt is, hogy utána még rengeteg kisebb-nagyobb „aljas” emelkedő vár. A Vadlánt nem lehet egyszerűen leírni, hiszen így utólag is azt mondhatom, hogy egy nagyon nehéz terep. Amikor már belendülne az ember a kényelmes futásba, akkor utána megállt parancsol a terepviszony, hiszen ahol még úgy lehetne is futni, mert nem annyira meredek a lejtő vagy épp az emelkedő, ott a talajviszony teszi nehezebbé a haladást.

A nyár közben nem igazán akart engedni a melegből. Eszembe sem jutott, hogy a hétvégi hosszú futásokat az aszfalton, síkon teljesítsem. Gyakorlatilag minden hétvégi edzésemet erdőben végeztem, de sokszor így is komoly küzdelem volt a hőség. Utólag azt gondolom, ez a küzdelem sokat segített abban, hogy egyáltalán teljesíteni tudjam a Vadlánt.

A verseny napjára is nyárias időt jósoltak, ráadásul a délutáni rajt miatt a legmelegebb órákban kellett elindulnunk. Cserszegtomajra már aznap érkeztünk. Ági és Igi társaságában a valamivel több mint kétórás utat még vidáman tettük meg, majd rajtszámátvétel, találkozás Gabival, és nagyjából két órával a rajt előtt egy utolsó étkezés következett.
Közben bennem egyre nőtt az izgalom.
Az utolsó hetek nem voltak teljesen zökkenőmentesek. Két héttel a verseny előtt komoly mélypontom volt. Nehezen mentek az edzések, fizikailag nem éreztem magam toppon, és olyan fájdalmak is jelentkeztek itt-ott, amelyeket nem igazán tudtam beazonosítani. Ez azért megijesztett, hiszen az azt megelőző hónapokban gyakorlatilag végig egyre jobb formában éreztem magam.
Próbáltam ezeket a gondolatokat elhessegetni.

Az utolsó, hétközi „felrázó” futások aztán már sokkal jobb előjeleket mutattak. Kényelmesen, flow-ban mentek a futások, de a félsz azért bennem maradt. Hiszen életem eddigi legkomolyabb futására készültem.

A rajt előtt nagyon tűzött a nap, ezért gyorsan árnyékos helyet kerestünk. Körülbelül negyed órával a rajt előtt könnyedén bemelegítettem, majd még behajoltam a hideg vizes csap alá is, és a fejemet tartottam a víz alá, hogy valamennyire lehűtsem magam.
Előre egyetlen dolgot mondtam magamnak, hogy nem futom el az elejét. Bármi is történik, kényelmesen kell haladni.
13 órakor elindult a mezőny.
Néhány száz méter után már a Láz-tető alján találtuk magunkat. Felnéztem, és amerre csak elláttam, mindenhol futókat, sporttársakat, sorstársakat láttam. Szépen, komótosan haladt a mezőny felfelé a rendkívül meredek emelkedőn.
A tetején nem éreztem azt, hogy ez különösebben kivett volna belőlem. Ezt követően lankásabb szakasz következett, ahol úgy éreztem, minden rendben van. Megvan a legnehezebb rész, innentől lehet a terv szerint kényelmesen haladni.
Csakhogy a Láz-tetőről valahogy le is kellett jönni.
A hegy másik oldalán egy kevésbé meredek, de továbbra is technikás lejtő következett, rengeteg kidőlt fával. Sokszor egyszerűen bele kellett állnom a fékbe, nem tudtam úgy lejtőzni, ahogy szerettem volna. Bármennyire is gyakoroltam az elmúlt fél évben a lejtőzést, ezen a szinten még bőven van hova fejlődnöm.
A lejtő alján már jelezni kezdett az egyik izmom is. Ráadásul pontosan ugyanazon a környéken, ahol néhány héttel korábban már éreztem valami hasonlót. Nem tudtam pontosan kitapogatni, honnan jön a fájdalom, de innentől már ott volt a fejemben.
Aztán a mezőny egy hosszú, lankás emelkedőn haladt tovább Büdöskút felé, elcsendesült minden, hiszen teljesen szétszakadt a libasor, csak néhány futó volt előttem és mögöttem is. És itt jött egy újabb probléma, iszonyatosan beszúrt a mellkasom, a rekeszizmom környékén.

A fókuszom innentől nagy részben erre ment el. Figyelnem kellett a légzésre, és többször bele is kellett sétálnom, hogy a szúró érzés enyhüljön.
Büdöskúthoz érve még hat kilométernél sem jártam, és már problémákat kellett megoldanom. Erre azért nem számítottam. Természetesen negatív gondolatból is akadt bőven.
Aztán a frissítőpont előtt zenészek vártak ránk. És valami megváltozott. Meghatódtam. Az önkénteseket, a lelkesedésüket látva egyszerűen eszembe jutott, hogy itt nem szabad feladni semmit. Ekkor csak egyetlen közeli célt tűztem ki magam elé, eljutni Ágihoz a 12 kilométeres találkozási pontig.
Büdöskút után valamivel könnyebb lett,újra tudtam figyelni magára a futásra is, és ezen a szakaszon kifejezetten jól esett haladni. Bár a napnak nagyon kitett részen haladtunk, több futót is beértem és lehagytam. Persze nem a saját, zöld rajtszámos távon indulót, de ettől még jó érzés volt előre haladni.

A mezőny ekkorra már teljesen széthúzódott. Előttem és mögöttem is nagy csend volt.
Nyáron már bejártam ezt a szakaszt, ezért tudtam, hogy Balatonederics felé egy nagyon aljas lejtő következik. Nem is okozott csalódást, iszonyatosan megdolgoztatta a lábaimat.
A lejtő alján újra össze kellett szednem magam. A combhajlító körüli fájdalom többször is jelzett, és közben megjelent egy újabb kísérő, az oldalszúrás. Hol jobb, hol bal oldalon szúrt be, és hiába tudtam futni, folyamatosan figyelnem kellett arra, hogy enyhüljön. Bár a tervezett időt eddig tudtam tartani, de itt már át kellett értékelnem a célokat. A mindenáron célba érkezés lett az elsődleges cél. A fókusz így teljesen erre ment és a pontos frissítésre, ami végig tökéletesen működött. A 6:50-et természetesen nem engedtem el teljesen, de már nem ez irányított.

Ágival találkoztam, gyors kulacscsere, frissítés, és mentem tovább. A lehető legrövidebb ideig akartam megállni kulacs cserére, hogy még véletlenül se essek ki a ritmusból.
Balatonederics szőlőiben már tűző napon haladtunk több sporttárssal együtt. Kényelmesen, nem hősködve, a 15 kilométeres frissítőpontig együtt haladtunk. Innen jött a második igazán kemény emelkedős rész.
Amitől előzetesen féltem, ahhoz képest viszonylag könnyen eltelt. Csak semmi vagányság, egyiket a másik után tettem előre, és haladtam felfelé. Közben viszont már éreztem, hogy egyre jobban fáradok.

Balatongyörök felé keskeny ösvényeken haladtunk, egy kilátóhelyet is meg kellett mászni, majd egy újabb nehéz lejtő következett. Csúszós, apró kavicsos talaj, kiálló gyökerek – ezen a terepen egyszerűen nem lehetett csak úgy veretni lefele. Bár erre a versenyre nem a „játszós” szemüvegembe érkeztem, de mégis sok helyen nagyon kellett koncentrálnom, hogy hova lépek.
Györök után Vonyarcvashegyen újra találkoztam Ágival. Jó érzés volt tudni, hogy hét kilométer múlva megint lesz egy biztos pont. Ez a hét kilométer azonban már nehéz volt. Volt egy komolyabb emelkedő, majd több kisebb hullámzás, és én itt már nehezen tudtam előre haladni.

A 27 km-es találkapont már túl volt féltávnál. Nem gondoltam bele, hogy még mennyi van hátra. Csak az volt bennem, hogy ezt a soron következő 12-13 km-es szakaszt ismerem. Sok fel, aztán fel, és fel, egyre meredekebben, aztán pici lejtő és nézhetem a naplementét az elhagyott kőbányánál. Legalábbis ez volt a tervem. A hosszú emelkedő aztán kicsit másképp alakult. Volt egy kis rész, ahol végre azt éreztem, hogy újra kezd jól esni a kocogás. Kevesebb sétával, szépen, magabiztosan haladtam felfelé, és egy időre eltűnt minden fájdalom. Ekkor egy picit ki is zökkentem az útvonalra eső fókuszból és benéztem egy elágazást, és mire észrevettem, már olyan messze jártam, hogy nem volt értelme visszamenni. Fogtam magam, és átgázoltam egy sűrű erdős részen, bízva abban, hogy minél hamarabb visszatérek az útvonalra. Itt a combjaim és a vádlijaim is göcsös jeleket mutattak. Némi mentális forint és néhány perc odaveszett, de Büdöskút előtt még a Padkűi kilátóhoz is fel kellett mászni. És ott újra hegedűszó fogadott. Ez megint megható volt, azt hiszem az elvesztett forintjaimat össze is szedtem és megint erőre kaptam, és gyakorlatilag „bezúdultam” Büdöskútra.

Innen egy hosszabb lejtő következett, ahol nagyon figyelnem kellett az útvonalra. Februárban már jártam erre, akkor sikerült benéznem egy elágazást, és egy járhatatlan, vizes árokban kötöttem ki. Most nem akartam még egyszer eljátszani ugyanezt. A nap közben egyre lejjebb ment, az erdőben pedig gyorsan sötétedett. Ráadásul szemüvegben eleve korlátozottabban látok.
Egy ponton megbotlottam egy faágban. Szerencsére nem estem el, de ahogy próbáltam visszatartani az esést, úgy belenyilallt a fájdalom a combbelsőmbe, hogy néhány percig alig tudtam haladni a lejtőn. Persze örültem, hogy nem borultam el, nem hiányzott volna egy esés. A következő emelkedős szakaszon volt előttem látótávolságban egy futótárs. Nem akartam hősködni, de adott egy kis motivációt, hogy őt valahogy utolérjem. „Egyiket a másik után” haladtam előre.
Fel, le, fel, le. Ezen a terepen egyszerűen nincs könnyű rész, legalábbis nekem.

Jött a Vadlán-lik barlang, oda mászni kellett lefele, majd onnan kifelé, majd volt még egy kisebb mászás a kőbánya előtt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt volna a lemenő napra. Ezt nagyon vártam. Sajnos mire odaértem, már lement a nap. A naplementés tervem elmaradt. Az időterv már ugrott, bármekkora feltámadás is lett volna a végén, behozhatatlannak tűnt az „elhullajtott” idő.
A bánya sarkára, a lejtő aljára már sötétben érkeztem, és ott várt a fejlámpa. Gyorsan pólót cseréltem és egy vékony mellényt is felvettem, gyorsan hűlt a levegő. Megvolt az utolsó találka, innentől már csak 12 km és sötétség volt hátra. Nekem ez is most új dolog volt. Sötétben még sose futottam erdőben, hegyi terepen.
Nem voltam jó állapotban, de rossz állapotban sem. A legmélyebb ponton már valahol az elején átbillentem. Ott a fájdalommal és az oldalszúrással kellett küzdenem. Most már inkább a fáradtsággal. De amikor kocogásra váltottam, sajnos jött az oldalszúrás, az nem múlt, de szerencsére nem arra ment el a fókuszom.

A lábaim nehezen vittek előre, de mentem. Pár száz méter után jött egy frissítőpont, ahol nagy buli volt. Persze a frissítőpont előtt az önkéntes szólt, hogy még egy kis hurkot kell menni, azt utána megy a becsekkolás. A „kis hurokban” volt még vagy 50 méter szint, egy kilátó, majd egy kőkemény lejtőzés. Rohadtul csúszott. A frissítőpontra beérve pedig nem tudtam ellenállni a palacsintának.
A kezemben egy banánt szorongattam, amit útközben terveztem megenni, de mivel időre frissítettem, még nem jött el az ideje. Aztán olyan kedvesen és lelkesen kínálták a palacsintát, hogy egyszerűen muszáj volt ennem. Nagyon jól esett. A palacsinta is, de még inkább a kedvesség.
Ezek azok a pillanatok, amik miatt a Vadlán számomra ennyire különleges lett. A legkülönlegesebb, legegyedibb, ahogy kezdtem, a legeslegebb.

Azt mondták, innentől már simán befutok Cserszegre. Az a sima, az olyan volt, hogy nem láttam a sötétben, hiába volt fejlámpa rajtam, egyszerűen nem láttam. Csak azt éreztem, hogy homok van alattam. Homokban kocogok. Azért persze megkérdeztem magamtól, hogy ez miért jó nekem, de eszembe jutott, hogy mások is futnak homokban és jól érzik benne magukat, miért lenne nekem ez rossz. Ja és mindezt még felfele menetben. Nem volt meredek, de olyan kis sunyi volt.
Aztán egyszer csak megláttam egy piros fényt. Egy darabig csak követtem, reményt adott, aztán biztossá vált, hogy egy futótárs fejlámpája volt. Megint lőtávolba kerültem. Elkezdtem közeledni hozzá. Nem hősködve, csak a pulzusomat kontrollálva. Ééééés tudtam futni. Nem versenytempóban, nyilván. De kényelmesen, folyamatos futómozgással tudtam haladni. Egyre közelebb kerültem az előttem lévő futóhoz. Kiértünk egy aszfaltos útra, és tök jól esett a monoton trappolás.

Korábban minden hosszú futáson, amikor aszfaltra értem terepről, az külön szenvedés volt. Teljesen másképp terhelte a lábaimat. Most azonban ez a fájdalmas érzés elmaradt. Azt hiszem ebben nagy szerepe volt a Kiprun terepcipőmnek is, ami tényleg nagyon jó futótársam lett.
Persze tudtam, hogy ezt a tempót nem lehetett a célig tartani. Egy forgalmas út mellé értem, majd beért engem egy bicós, kiderült, hogy az egyik önkéntes volt megkérdeztem lenne-e kedve kísérni, ezer örömmel tette és folyamatosan beszélt hozzám. Gyorsan eltelt újabb kilométer, de Cserszegtomaj még tartogatott néhány meglepetést. Az utolsó három kilométerbe is került még vagy 50–60 méter szint. Azt gondolom a legkeményebb, egyben a legszebb befutóm volt. A mozgásom ekkor már kezdett robotos lenni. Beértem azt a fejlámpás futótársat is, aki előttem haladt. Ő már a lejtős részen is sétált. Nem tudott már futni, de a következő pár száz méteren már engem is utolért ez az érzés, a lábaim bemerevedtek, alig bírtam előre haladni. Ez is egy új érzés, amit még soha nem tapasztaltam. Az utolsó emelkedőn azonban már ott vártak az önkéntesek. Tapsoltak, kiabálva buzdítottak. És az összes fájdalmat félretettem, az utolsó erőmet is beletettem, és felfelé futottam az utolsó emelkedőn. Aztán célba értem. Szívem szerint ott helyben összerogytam volna és lefeküdtem volna valahova, de erre éppen nem volt alkalmas hely.

A célba érkezés után viszont szinte azonnal elkezdett rakoncátlankodni az alhasam. Nem igazán tudtam hova tenni az érzést. Körülbelül két órába telt, mire annyira összeszedtem magam, hogy egyáltalán el tudjunk indulni hazafelé.
53,3 km, ~1800 m szintemelkedés 7:19 óra.
Nem ez volt az az idő, amiért elindultam. Nem lett meg a 6:50. Nem lett meg a hét órán belüli teljesítés sem. És mégis, ha most visszagondolok erre a napra, valahogy nem a 7:19 jut eszembe elsőként. Hanem a Láz-tető. A zenészek Büdöskútnál. A hegedűszó. A sötét erdő. A fejlámpák. A palacsinta. A sivatagi homok. Az előttem haladó piros fény. És az önkéntesek az utolsó emelkedőn.

Ez volt életem leghosszabb futása. A leghosszabb ideig tartó futásom. A legtöbb szintet tartalmazó teljesítésem. A legkeményebb versenyem. És talán az egyik legtanulságosabb is.
Mert megtanultam, hogy egy ultrán nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy minden úgy történjen, ahogy előre eltervezted. Hanem az, hogy amikor valami nem úgy alakul, tudsz-e alkalmazkodni hozzá.
Én ezen a napon rengetegszer változtattam a terven. És végül célba értem. A Vadlán számomra nem egyszerűen egy 53 kilométeres hegyi terepes verseny volt. Ez volt az a nap, amikor én is megtapasztaltam, hogy mennyi mindent elbír az ember, ha nem azt keresi, hogy mennyire nehéz, hanem egyszerűen csak azt mondja, hogy még egyet lépek. Aztán még egyet. És még egyet. És egyszer csak ott van a cél.

Egy igazi csapatmunka volt.
Köszönöm Gabi, hogy átélhettem ezt az érzést, a legjobb kezekben vagyok, hogy ezeket a lépéseket megtéve újra és újra célba érjek.
Jár a Vadlán Ultra Trail szervezőinek és önkénteseinek is a hatalmas köszönet. Amit ezen a napon kaptunk tőlük, az számomra tényleg csillagos ötös volt. Az útvonal kijelölésétől a frissítőpontokon át az utolsó kilométerekig mindenhol azt éreztem, hogy olyan emberek vesznek körül minket, akik tényleg szeretnék, hogy célba érjünk.
Köszönöm a családomnak és mindenkinek, aki ebben az évben mellettem volt, és hozzátett ahhoz, hogy egyáltalán eljuthassak idáig.
Köszönöm Áginak is, hogy vállalta a kísérést, a segítséget, a teljesítéshez nagy szükségem volt rá, Iginek, hogy a forró nyári szombat reggeleken futótársam volt, sok közös futást kívánok még magunknak.

Fotók: VUT, Polez Anita, Dodek Ági, saját