Latest Event Updates
Ultrabalaton – Halász Laci beszámoló
Rendhagyó beszámoló – Laci beszámolója az én közbeszúrásaimmal:-)
L: Huh, ezt megcsináltuk!
G: Meg!
L: Nagyon vártam már ezt a napot.Tudtam, hogy a kilométerek a lábaimban vannak és a fejem is rengeteget fejlődött egy év alatt. Kellő izgalommal álltam oda a rajthoz. Addig amíg Ati (a biciklis kísérő) nem ért utol, folyamatosan néztem az órámat, hogy ne toljam túl a tempót. Utána pedig mindig rám szólt, ha gyors a tempó.
G: Khm, egy apró közbevetés: Túltoltad, kegyetlenül. A megbeszélt tempó helyett 20-30 mp-cel gyorsabban mentél kilinként.
L: 70 körül jött az első probléma. Először a vádlim majd a combom kezdet iszonyatosan görcsölni. Nagyon megijedtem.
G: Még jó, hogy csak akkor és volt idő visszahozni…
L: A két biotech-es magna shot elég rendesen felborította a bunkert:-) Fonyódnál a toi toi wc jó, hogy ott volt:-) Ha 100 körül nem vagy ott, akkor a következő találkozó pontnál tuti beültem volna a kocsiba. Nagyon kellett a biztatásod.
G: Itt most arra gondolsz, amikor azt kiabáltam a toitoi előtt, ha nem jössz ki azonnal, rádborítom a bódét? 🙂
L: Amilyen rossz állapotban voltam nem tudtam elképzelni, hogy én ezt meg tudom csinálni. Hisz még a felénél sem jártunk. Fonyód után valahogy sikerült összeszedni magam.
G: Klasszik. A leghosszabb lóf.sznak is vége van egyszer, a legmélyebb pontról is vissza lehet jönni.
L: Nagyon sokáig nem történt semmi különös. Jó érzés volt, hogy visszajöttem a versenybe. Viszont a tempóm nagyon belassult. Igaz, folyamatos mozgásban voltam. Hajnali 4 körül már nagyon bólogattam.1 másodperc alatt eltudtam volna aludni.
G: Szerencsére nem:-)
L: 180 körül elkezdett fájni a forgóm. a fájdalommal egyszerűen nem tudtam futni. Innentől gyors gyaloglásra váltottam. Sajnos egy idő után sima gyaloglás lett belőle. Azzal vigasztaltam magam, hogy a 28 órás idő meglehet.
G: És így lett az FélKaromatOdaadnámÉrte (amiatt elfutottad az elejét) tervből szép fokozatosan C terv.
L: Viszont ami borzasztóan zavart az az, hogy egyszerűen nem haladtam így. Annyira szerettem volna futni, haladni, de sajnos már nem tudtam. Ezt úgy nehéz volt megemészteni. 212-nél megelőzött a Helló Balaton Trail 3. helyezettje. Na mondom, nehogy már megverjen:-) Valahogy összekapartam magam és előhúztam a kalapból 6 perc feletti tempót és sikerült megfognom őt is, meg még egy srácot.
G: Volt ott még tartalék. Mindig van.
L: Nagyon jó érzés volt befutni! Beérett a közös munkánk gyümölcse! Ott a célban eltört a mécses. Utána nem győztem hálálkodni a kis csapatomnak.
G: Az ultrafutás csak első ránézésre tűnik egyéni, magányos sportnak. Valójában csapatmunka.
L: Az 5:10, 5:20-as kezdés lehet, hogy sok volt.
G: Lehet???????
L: Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a tornát és az erősítést.
G: Erős core izomzat nélkül nincs jó ultra.
L: Összességében nagyon jó volt átélni ezt az egészet. Most már úgy gondolom, hogy szeretnék visszamenni egy jobb időért. Nagyon köszönöm neked ezt az elmúlt egy évet! Rengeteget fejlődtem mióta együtt dolgozunk! Köszönök mindent, szia:-)
G: 2022. május, ott leszünk, és megyünk a 26 óráért. És külön köszönet Kurucz Attilának és Takács Timinek a supportért! ❤
Kis-Szénás kör – Zsubrits Gábor beszámoló
Két korábbi Kis-Szénás körrel és egy nagyon jól sikerült Vértes Trail után, nem mást vártam magamtól, mint megfutni az eddigi legjobbamat ezen a körön. A felkészülés szerintem a szokásosnál jobban sikerült, már közben-közben is megmutatkozott, hogy sikerült jó formába hozni, és a korábbi eredmények is kellő önbizalmat adtak a nagy nap előtt. Előző este találtam youtube-on pár videót a körről, és próbáltam ezek segítségével kicsit feleleveníteni az útvonalat, meg a kritikusabb elágazásokat, ahol korábban vagy rossz irányba mentem tovább, vagy egyszerűen nem vettem észre. De a korábbi két kör és különböző túrák is segítettek, hogy ne veszítsek most sok időt az útvonal keresésével. Az egészet most a lejtők minél lendületesebb megfutására építettem, a többit meg ahogy majd érzem.
Nagyon elszánt voltam, és oda akartam tenni magam, ezzel a lendülettel olvastam be az startkódot és indultam neki. Az időjárás is nekem kedvezett, kellemes napsütésben vágtam neki az őszi erdőnek. Az első pontig szerintem nem olyan nehéz, legalábbis harmadszorra már nem éreztem annak. Nekem ez az egyik kedvenc részem, főleg a Remete szurdokba való leereszkedés, ami azért minden alkalommal sok odafigyelést igényel. Nagyon jó tempóban érkeztem meg, gyors kódolvasás és mentem is tovább.
A ponton ránéztem az órára, és nagyon elégedett voltam a látottakkal, nagyon jó erőben éreztem magam 8 kilométer után. Rövidebb aszfaltos rész után az autóúton átkelve vissza az erdőbe. A következő szakaszon már voltak húzósabb emelkedők, olyan igazi terepfutós szakasz ez nekem. Az egészre jellemző volt, hogy az emelkedők jó részét már legalább kocogva tettem meg, egyszerűen nem esett jól sétálni. Persze volt olyan emelkedő, amit nem lett volna érdemes megfutnom, egyszerűen nem éreztem kifizetődőnek a későbbiekre nézve, meg sok is volt hátra. Ezen a szakaszon állandóan a “forgóajtót” kerestem a kerítésben, mert úgy rémlett itt lesz, de csak nem akart jönni. Ez legalább kicsit elterelte a figyelmem arról, hogy milyen emelkedőket kell közben leküzdeni. Ehelyett a második ellenőrző ponttal találtam szembe magamat, ami a táv felének a megtételét jelentette. Szintén gyors kódolvasás és újabb emelkedő várt rám, de tudtam ezután hosszú ereszkedés lesz Nagykovácsiig, ahol már várt a kísérőm. Ezt a részt amennyire tudtam megnyomtam, hogy az emelkedőn elvesztett időből itt tudjak valamelyest behozni. Gyors utántöltés, és pár falat az autónál, aztán jöhetett a neheze, aminek ugyanazzal a hévvel vágtam neki, mint a legelső kilométernek, de ez jellemző volt most végig és nagyon hajtott előre.
A 2:20 alatti félmaraton most is megvolt és tudtam, 3 órán belül fent kell lennem a Nagy Szénás tetején, ha jó időt akarok. Fáradtságot alig éreztem, nagyon jó állapotban voltam a dombmászás előtt, és ezen a szakaszon végre szembejött a korábban említett és nagyon keresett ajtó.
A Nagy-Szénás ugyanolyan volt, mint a korábbi alkalmakkor. Magába fogadott, majd jól megrágott és kiköpött, legalábbis én így éreztem mikor felértem. De legalább fent voltam, és mindezt a célidőn belül, és a kilátás mindig kárpótol, akárhányszor erre járok. Felfelé menet volt egy pillanat, amikor hirtelen befáradtam, azt éreztem, hogy a lábaimból elfogyott az erő, de aztán szerencsére elmúlt és mentem tovább, habár egy kicsit megrémisztett és arra gondoltam, hogy tuti elfutottam az elejét és ennyi volt, örüljek annak is ha a korábbi időmet hozni tudom. Szerencsére nem így lett, felérve pedig kis körülnézés, és egy gyors csúcsfotó, aztán ahogy tudtam haladtam is lefelé. Innen örömfutás volt végig a célig, habár sikerült az utolsó előtti kód helyét megint benéznem, így mehettem kicsit vissza, ahogy egy korábbi alkalommal is.
Itt már sejtettem, hogy jó időm lesz, de én még jobbat szerettem volna, így rákapcsoltam. Volt bennem még tartalék, és emlékeztem, hogy innen az út nagy része lejtő visszafelé. Utólag megnéztem és tudtam hozni az első szakaszon futott sebességem, 26 kilométer után is. Aztán kiérve az erdőből még 1 kilométer aszfalt és vége. Beolvastam az célkódot is, az eredmény pedig 3:33:05, új PB.
Összeségében egy nagyon jó futás volt végig, az elsőtől az utolsó kilométerig élveztem. Kétségem se volt, hogy nem sikerül PB-t futnom, csak azt nem tudtam előre mennyit javítok. Azt az egy kis fáradságot leszámítva végig nagyon koncentráltan jó tempóban tudtam futni. Kezdek nagyon is megbarátkozni a félmaratonnál hosszabb távokkal terepen, és kár, hogy nincs közelebb, mert gyakrabban lefutnám. Egy kis zavaró dolog volt, hogy sokszor megéheztem. Pedig ettem rendesen előtte, és közben is figyeltem a frissítésre, de akkor is sokszor éreztem, hogy éhes vagyok. Mindent ugyanúgy tettem, mint máskor, itt még van mit csiszolni a frissítésen, de ez még alakulóbban, hiszen ez volt a negyedik ilyen hosszúságú távom. A célba érve annak ellenére, hogy most mindent beleadtam nem voltam annyira fáradt, mint a korábbi alkalmakkor.
Hazaérve kíváncsiságból megnéztem a korábbi részeredményeket, és minden szakaszon sikerült javítanom, a legtöbbet kb. 20 percet a Nagy-Szénásra történő felmászáskor, ami azért nagy öröm volt számomra.
Vadlán Ultra Terep, 50 km -Palásti Péter beszámoló
Az első, ami eszembe jut a VUT50 kapcsán, hogy lehetett volna jobb (amúgy örök kritikus és ráadásul perfekcionista vagyok, ajjaj)! Egészében nézve viszont nagy hibákat nem követtem el, kicsiket igen, ezeket lehet javítani, fejleszteni a gyengeségeket. De nézzük sorban!
A múlt hétvégi “esemény” elbizonytalanított, egész héten csak óvatosan ettem, ittam (izót is), attól tartottam, hogy egy komolyabb erőfeszítés hamar kiveszi a visszatérő erőmet. A csütörtöki átmozgatás
ebből az érzésből semmit nem oszlatott el, mert annyira rövid, hogy semmi nem derült ki. Pénteken utaztam, az UB hangulata kedvet csinált vagy inkább fokozta! Önmagában, az egyéni UB-sek látványa is relativizálta az én kis közelgő ultrámat, és felfoghatatlan messzeségbe helyezte őket magamhoz képest.
Megérkezve Cserszegtomajra azonnal felvettem a rajtcsomagot, kicsit időztünk Antal Csabival, Anitával, miskolci futókkal, és aztán irány Badacsonytomajra aludni, minél korábban. Sikerült is fél kilencre benyomni magamat az ágyba, hogy legalább 7 óra alvás legyen. 4:30-kor frissen keltem, gyors pakolás, reggeli, és vissza a célba félóra kocsikázással. A rajtzónában nem volt nagy rihiröhörészés, inkább olyan bevetés előtti hangulat, ez már nem családi esemény, mindenki komolyan veszi a futást. Féltem is, vajon képes leszek én erre? Sose futottam ennyit egyben, de hát bennem van a munka…
Rajt után frissen mozogtam, az enyhén emelkedő pályát meg se éreztem, gondolom az adrenalin vitt eleinte. Húsz perc elteltével a fejlámpát eltettem, derengett a hajnal, kezdett megmutatkozni, miféle tájon járok. Közbevetem, hogy jártam én itt, nagyon is élénken emlékszem 1989. január második hetére, amikor előfelvételis katonaként téli gyakorlatra érkeztünk Rezibe. Egy hétig jöttünk-mentünk a hegységben, legemlékezetesebb az úgynevezett megkerülő osztag volt. Teljes menetfelszerelésben erőltetett menetben kb. 25 km-t megtéve, megkerültük a képzeletbeli osztrák-olasz hegyivadászokat 🙂 Máig csodálkoznak hogy! Ahogy az is megmaradt, ahogy még az extrém sportok feltalálása előtt, egy általunk kifeszített drótkötél pályán az egyik hegyről a másikra átsiklottunk csiga és egyszerű, magunk kötötte beülő segítségével! Szép volt…és veszélyes.
De vissza a versenyre. A Rezi vár nagyot változott, mióta ott jártam, ugyanis akkor egyszerűen nem létezett. Csak éppen volt pár kő össze-vissza, rendezetlenül. Itt még abszolút koncentrált voltam, igazából ekkortól kezdtem figyelni a pályára, mert eddigre magamra maradtam, a vár alatti szétválasztó (bébitáv jobbra, ultra balra) teljesen szétszedte a mezőnyt. Nem vagyok az a fajta futó, aki az út minden kövére, minden szembejövőre és mellette elhaladóra emlékszik, inkább csak olyan impressziók maradnak meg, hangulatok, egy-egy élesebb kontúr és az se feltétlenül időrendben. Úgyhogy most ezek az emlékfoszlányok következnek 🙂
Olyan 10 kilinél mellém ért egy fiatal srác, vele jól elbeszélgettünk (kiderült szintén jogász), és nagyon jó utazótempót vettünk fel. Talán túl jó is volt az, öt perc alatti kilométerek egy hullámos inkább lejtős szakaszon. Aztán egy rétre érkezve én lemaradtam, megint egymagam haladtam tovább. Látó-halló távolságon belül többen is voltak egészen addig a pontig, ahol először elnéztem az utat a 13. kilinél. Kicsit bosszankodtam, mert ez egy lefelé szakaszban volt, visszamásztam a mentális forintokból csak keveset elhasználva. Innentől csak a frissítések halvány emléke rémlik, arra ügyeltem, hogy mindenütt igyak, megtöltsem a kulacsomat, és viszonylag egyenletes időközönként megegyek egy gélt. Úgy gondoltam, hogy négy-öt gél ide elég lesz, nem fogok szilárdat enni, legfeljebb citromot sóval. Hát ez kicsit hiba volt 
A straván visszanézve a Lázi-tetői kilátónál “örvénybe” kerültem, szerintem azt kétszer is megcsináltam pedig nem volt részhajrá kiírás. A legbosszantóbb viszont a gyenesdiási bánya környékén következett. Ott már tényleg úgy éreztem magam, mint egy Harry Potter filmben és még a varázspálcám se vittem magammal. Utólag most már tudom, hogy volt ott egy boszorkányos visszafordító kanyar, ami után az út úgy folytatódott, hogy azt hitted: hiszen innen jöttél, tehát visszafelé haladsz. Mikor már harmadjára kerültem ebbe az ördögi érzésbe, kiabálni kezdtem: héééé, emberek merre van itt az út? De jöttek aztán, akik addig mögöttem voltak és mutatták, de akkorra vagy 5 percet otthagytam. Egyedül a Vadlán-liknál nem tévedtem el, mert Antal Csabi többször is figyelmeztetett, le ne menjek! Bármi áron csak felfelé! Hát igen, volt ott egy foggal-körömmel felkapaszkodós rész, azt szépen megcsináltam.Ez után már csak kisebb lelépéseim voltak a trackről, lehetett volna jobban is szalagozni.
A Festetics-kilátóig szerintem semmiféle erőnléti gond nem volt, olyan 43 után éreztem, hogy kicsit elegem van. Ekkorra meleg is lett, nyílt terepre értünk, enni nem kívántam, inni nem használt, kicsit katatón érzés volt. Az abszolút mélypont a cserszegtomaji benzinkút frissítő volt, ott kicsit ténferegtem kólát ittam, igyekeztem magamba erőltetni valami szilárd kaját. Pedig már ott volt közel a cél, de ahhoz a 5 kilihez már semmi kedvem nem volt, és amikor megláttam, hogy szemtelenül emelkedik akkor teljesen elment. Emlékszem az előttem futó Mag Erikára, jó lett volna vele haladni, de egyszerűen nem volt bennem erő… Így, az 5:30-on belüli teljesítés nem sikerülhetett.
De boldogság volt megérkezni végre. Megcsináltam és állva maradtam!!!
baratrunning.com 