aszfalt
Pozsony Maraton – Erős Gábor, beszámoló
A tizedik Te magad légy
Egy elcseszett Pozsony Marathon a depresszió árnyékában.
2024 őszén egy régi és valószínűtlen álmom vált valóra, 15 év után sikeresen visszatértem és teljesítettem a Jungfrau Marathont. Bár igen hosszú és keserves harc előzte meg, az utolsó hetekben mellém álltak az égiek és végül egy meglepően könnyed teljesítés sikeredett.
Ami jó.
Egyfelől.
Másfelől viszont frankón félreviszi az egót. Azt hiszed, hogy bármire képes vagy innentől.
Ami amúgy igaz.
És hiába számítasz rá, hogy az Élet hozni fogja a számlát a sikeredért, mikor tényleg megjelenik lesokkolódsz.
Na de még a számlahozás előtt faragtam egy remek tervet arról, hogy most már ideje lenne egy jó gyors utcai maratont futnom. Eddig volt kilenc maratonom, abból 4 hegyen, az öt utcaiból három öt órán kívül és a legutóbbi is 11 éve. Az egyéni csúcsom 4:11 még 1994-ből. Hát ezt lazán meg tudom haladni. Úgyhogy belőttünk egy irreális célt a Pozsony-marathonra.
Aztán jött az élet, úgy nézett ki mint egy fizetőpincér és hozta a kis damaszttal letakart ezüsttálcán a hülye számláját.
Egyrészt rajta volt a rengeteg hétköznapi szarság amiket szépen félretettem amíg a Jungfraura készültem, másrészt meg a hónapokig túlpörgetett, eufórikus lelkiállapotom is elérkezett a teljes kimerültséghez ami masszív depressziós hullámok formájában manifesztálódott.
Bár jobb napokon egész jól mentek az edzések és éreztem a fejlődést, sajnos legalább ennyi volt amikor szinte egyáltalán nem edzettem vagy ha igen akkor is kínlódósan, lassan, nyomorultul.
Néhány héttel a verseny előtt egészen biztos volt, hogy nem tudok lefutni egy maratont – és minek is tenném. Kilenc után a tizediknek mi értelme van ha nem tudom örömmel vagy legalább egy egyéni csúccsal megcsinálni. (az eredeti tervet már addigra rég elengedtük).
Aztán valahogy tisztult a kép és arra gondoltam, hogy ki van fizetve, ráérek, Pozsonyban még sosem jártam, edzésnek biztos jó lesz így is, tapasztalatszerzés, ilyesmi.
Az utolsó pár napban próbáltam testileg lelkileg ráhangolni magam, hát mitagadás nem sikerült tökéletesen.
A verseny reggelén összevissza kávéztam meg kajáltam, mindent megtettem azért, hogy rossz legyen a gyomrom és a mentális százas nagyját is elszórtam a rajt előtt olyan banális dolgokkal, hogy pl. elfelejtettem hol parkoltam le a kocsit és nem tudtam berakni a cuccaimat, aztán nem találtam a csomagmegőrzőt végül majdnem lekéstem a rajtot ami elég kínos lett volna.
Na jó, elindultunk. Szar idő volt, egyáltalán nem voltam hangulatban, valami rottyant lakótelepen kellett menni hosszan, egyik oldalon villamossínek másikon panelházak, nem volt kifejezetten csábító na. Viszont jól mentem. Meglepően jól. Igaz a bal achillesem-vádlim húzódozott, fájogatott már három km-től, ez is vitte a fókuszt, meg az erősödő hasfájás is. De a lendület még vitt, nem mondom, hogy élveztem, de vitt. Egészen 14 km-ig. Aholis találkoztam a legendás maratoni fallal. Kissé korainak tűnt az érkezése, de a szervezetem megálljt parancsolni szándékozott és bizony egyre kiürülő mentális pénztárcám tartalma nem igazán volt elégséges arra, hogy felülbíráljam. Megálltam pisilni, kerestem toi-toit komolyabb akcióra is de az épp nem volt a közelben, szenvedtem, botorkáltam és basszameg nem tudtam erőt meríteni semmiből. És még mindig csak 15 km. Az minden számítás szerint még viszonylag az eleje egy maratonnak ugye. Na mindegy, valahogy végigkocogtam féltávig a maradékot, utáltam mint a… (sőt annál sokkal jobban).
Nos féltáv után kicsivel úgy döntöttem, hogy feladom. A gyomorfájás miatt frissíteni sem tudtam, a bal achillesem egyre rosszabb állapotban volt, megint a villamossínek mellett mentünk a lakótelepen, az idő totál depresszív volt és hideg is, és egyáltalán. Akármennyire is kutattam a lelkem mélyén, nem találtam semmiféle racionális indokot arra, hogy miért is kellene folytatnom. Miért is kellene ilyen körülmények közt megtennem még 20 km-t, hogy a tizedik maratonomat egy gyenge idővel teljesítsem rossz hangulatban. Annyi dicső történet van feladásokról, helyes döntésekről, hányan emelkedtek piedesztálra negyedénél feladott versenyekkel „igen a felkészülésem tökéletes volt de a körülmények összeesküdtek és ez volt a helyes döntés”.
Az a baj, hogy engem több dolog is meggátolt a helyes döntés meghozatalában. Egyrészt egyszer Gabi azt mondta, hogy ha bőven van még szintidő (és volt sajnos) és még nem vagy halott akkor egyszerűen kínos feladni. Béna. Másrészt vannak ismerőseim akik küzdenek ezzel-azzal, sokkal komolyabb problémákkal mint 20 km-t lefutni sántán rossz hangulatban. Buzdítom az embereket, hogy küzdjenek az álmaikért aztán feladok féltávnál egy maratont mert nincs kedvem. Az milyen? Meg sajnos azt is tudtam, hogy amikor úgy érzem, hogy nem tudok menni az nem jelent semmit. Attól még tudok. Ez egy borzasztó tudás, mert enélkül már sétáltam volna vissza a jó meleg zuhany alá.
Úgyhogy menegettem menegettem, néha futottam, néha ölelgettem a villanyoszlopokat hányásra várva, a táblákon a számok lassanként emelkedtek, amikor láttam olyat, hogy hármas volt az elején akkor meg már úgy voltam, hogy mindegy, mostmár végigmegyek ha apró kis Vladimir Meciárok esnek az égből akkor is. Ott bassza meg az ördög.
Nagyon rossz volt. Minden lépést utáltam, sorra mentek el mellettem az olyanok akik valami miatt tudtak futni, az égvilágom semmi sikert nem éreztem, csak annyit, hogy nemsokára célbaérek és akkor nem kell tovább nyomorognom. Így is lett.
Saját mért időm 4:33, hivatalos 4:36, ez kb az első 1988-as maratonom ideje és összességében a második legjobb.
Így utólag azt mondom, hogy nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam ott fejben, hogy mennyire nyűgös volt a felkészülés, hogy mennyire nagyon fel akartam adni a felénél, végülis siker, hogy végigmentem.
Megtanultam magamról, a futásról pár dolgot. Pl, hogy ha elfogy a mentális százas mindig van egy másik dugiban, sajnos az olyan zsebben amit tele van tövissel meg csalánnal és elég fájdalmas onnan kihalászni de ott van. Jó tudni.
Ha sportszakmailag nem is tekintem különösebb sikernek lelkileg igen sokat adott be kell valljam. Nem bánom, hogy nem adtam fel.
Sallai Zsuzsi emlékverseny, 100 km – Schmidt Dóri, beszámoló
My ultra is a public test of private will
Milyen érzés 6-7 órán át ázni és térkövön futni 12,5 órát.. Szar. Mondom ezt úgy, hogy szeretek körözni.
Nagyon nehezen adta magát ez a teljesítés, nagyon kevés percét élveztem, a legtöbb jó érzés 40-60 km között volt, előtte és utána nagyjából lehajtott fejjel, fogakat összeszorítva haladtam és próbáltam mindig az aktuálisan legfájóbb parát megoldani.
A felkészülés közel sem hozta az elvárt minőséget és mennyiséget, volt 2×2 hét teljes kihagyás és december előtt is alibiztem (vagy fáradt és elfoglalt voltam, utólag megideologizálom persze). Legyünk őszinték: így nem lehet egy tisztességes százast futni. De még ötvenet se jó szívvel.
Ahogy lement az összes betegség meg a heteken át tartó köhögés, lassacskán kezdtem visszanyerni az erőm, a motiváltságom és teljes szívvel az omszki100ra fókuszáltam: habár az eszemmel tudtam, ez baromi kevés lesz, mégis megvolt bennem a feltétlen hit. A korábbi önszabotáló mechanizmusomnak- miszerint, ha ilyen kriminális egy felkészülés, inkább visszalépek a versenyről, nem járatom le magam holmi szánalmas kocogással- most nyoma sem volt és ezen én is meglepődtem. Sokat segített, hogy Gabival is ráerősítettünk a mentális erőnlétünkre és nagyon sokat adott, amit a többiektől hallottam.
Hozzátartozik az is, hogy végignéztem, ahogy a Tesóm bármilyen nyikkanás nélkül körbefutotta a Balatont pár hete a BSzM-en, nekem ez óriási erőt adott. Gyűltek a km-ek, fizikailag rendben voltam és mindent meg is tettem, hogy úgy legyek: hétfőnként nem jártam irodába, mert a hosszúkat mindig akkor futottam és ellentmondást nem tűrően végigcsináltam mindet (egyszer volt csak hitványabb, de végül csak letudtam azt is).
Nagyon hálás vagyok a környezetemnek, akik mindvégig támogattak és nem csak a család és a barátok, hanem a kollégáim is, mert azért egy-egy ebédnél előkerült a téma, hogy mégis mi a francért futok én hétfőn 38 km-t futópadon, akkor persze színt vallottam, mire készülök. Azt meg már csak igen kevés ember tudta (és persze azóta is zrikálnak vele), hogy a pad nekem a fal felé, a sarokba van befordítva és sokszor nem filmet néztem, hanem az üres falat bámultam, órákon át.
Márciusban már annyira tartottam attól, hogy ismét kehes leszek, hogy ki se mertem menni, a legkisebb esélyt sem akartam megadni, hogy megint beteg legyek, az összes edzésemet padon futottam. Igen, lélekölő volt, sokszor nagyon nehéz, de hittem abban, hogy ha akkor azt kibírom, nem lehet olyan körülmény majd a versenyen, amit ne bírnék ki.
I didn’t come this far to only come this far
Laz azt mondta az idei Barkley előtt/után(?): Everyone is working on their own scale and you’re expanding your scale all your life. When you’re near the edge of human capability it’s not what someone’s physically able to do it’s what their mind is able to make their body do. Nem gondoltam, hogy ez a teljesítőképességem határa volna, inkább úgy tekintettem rá, mint egy nagyobb lépcsőfokra, amihez bár kissé rövidek a lábaim, mégis fel fogok tudni rá állni és amikor a testem már kevés, majd az elmém elrepít a célig. Hatalmas erőt adott az, hogy a környezetem közel s távol tudott bennem még akkor is hinni, mikor már én magam sem hittem el, hogy ez szintidőn belül meglehet. Az utolsó 20 km a folyamatos újratervezésről és számolgatásról szólt, hogy milyen köröket kell menjek ahhoz, hogy meglegyen a 12:30 és az utolsó tizenpár km-nél szerencsém volt, mert valaki csak edzegetett a rekortánon, de pont olyan tempót ment, ami számomra elegendő volt, hogy ne csússzak ki a szintidőből (tükörneuronok, ugye…).
Az utolsó 4 kör már maga volt a feltámadás, a csatáimat már megvívtam, minden könnyem elsírtam és lepergett minden nehézség vagy fájdalom. Nincsen semmi baj, ismét átjárt a verseny előtti teljes nyugalom. Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban, amit tett velem aznap az omszki: hogy térdre kényszerített, megrágott, kiköpött, aztán újra megcsócsált és végül ordítva kiokádott, most revansot veszek, most nem leszek gyenge szar, most nem adom fel, hanem beintek neki és a pofájába köpök. Megszólalt a Viva la vida és valóban úgy éreztem, “and that was when I ruled the world”.
A vége 12:25:25 és a kedvenc emojim életre kelt:
14 éve futok, mégis amatőr hibákat vétettem, 75 km környékén hányinger gyötört és mikor Andi megkérdezte, mikor ettem utoljára sót, nem mertem elmondani, hogy szerdán, csak hogy aznap még egyáltalán nem. Akkor már alig csúszott valami, a kártyavár összedőlni látszott. Örültem, hogy a talpamnak semmi baja, mert folyamatosan és alaposan kentem, de a testszerte lévő többi véres horzsolást már csak a zuhany alatt észleltem, nem voltam elég körültekintő.
Aztán jött a vasárnap és rámtelepedett az érzés: meg sem érdemlem másoktól ezt a fajta elismerést. Szégyenkeztem amiatt, mert egyedül nem voltam képes befejezni. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek: elvettem magamtól azt az örömöt, hogy ezt én csináltam meg, mert ha nem látom meg azt a szimpatikus idegent, aki csak lejött edzeni, szinte biztos, hogy kifutottam volna a szintidőből. De Kipchoge 2 órán belüli maratonja értéktelen, mert nyulaztak neki, sőt, fogták előtte a szelet? Francokat. OK, durva ez a párhuzam, közel sem vagyok Kipchoge, de mégis lefutottam 101,51 km-t aznap.
Nem hittem a csodákban. Számítottam rájuk.
Eszembe jut, hogy a Danival a BSzM céljában azért bőgtünk egymás nyakába borulva, mert örültünk Őneki, két hete szombaton pedig ugyanez volt, csak miattam. MiCSODA Testvér az ilyen!
És még valami: nem lehet elégszer hangsúlyozni az edző-sportoló (cöh) kapcsolat fontosságát és annak mélységét, engem megnyugvással töltött el, hogy Gabi hitt bennem, bíztatott és jó tudni, érezni, hogy fél szavakból és rezdülésekből ért engem, nagyon-nagyon hálás vagyok, nem tudom elégszer megköszönni Neked Gabi!
Köszönöm, hogy mind elkísértetek ezen az úton!
FYKI: a 100-as távon 57 nevezett volt, amiből 44-en indultunk el és végül 30-an értünk csak célba (az összes nevezett nő elindult és célba is ért).
Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló
Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.
Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.
És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.
A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.
A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.
A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.
A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.
A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.
A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom.
Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.
A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.
