aszfalt
Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Paulovics Rebeka, beszámoló
NN UltraBalaton – 210 km – 22:01:55 – Női III. hely
Nehezen találom a szavakat. Nem tudom hol, s hogy kezdjem. Valóra vált egy álom. Az én álmom. Méghozzá azért, mert megvalósítottam!
Soha nem vágytam még annyira egy verseny dobogójára, mint az UltraBalatonéra. Tegnap pedig felállhattam rá. 😭❤️
Ez volt az egyéni indulásaim közül a második alkalom, hogy körbefuthattam a Balatont, amit most majd 2,5 órával hamarabb sikerült teljesítenem. A tavalyi menet sem végződött rosszul, de bennem maradt egy tüske, amit most végre valahára kihúzhattam magamból. Az előző évben a táv végén már igen sokat sétáltam, ami utólag nagyon, de nagyon zavart. Futóversenyre jöttem, nem pedig gyalogolni. 😬 Elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom, hogy becsapjon az agyam. Ha azt érzem, nem tudok futni, akkor is képes vagyok rá, és igen is meg kell tennem, mennem kell tovább. Ez volt a legfőbb célom!
Szorgalmasan végeztem edzéseim, de ennél is nagyobb hangsúlyt fektettem a mentális felkészülésre, mert azt éreztem, hogy nagyon sok múlik azon, amit gondolunk. Amellett, hogy az edzőm is egy hasznosnak bizonyuló mentális workshopot tartott számunkra, rengeteg podcastet hallgattam, és annál is többet olvastam az agyunk működéséről. Szükségem volt mindenféle trükkre, taktikára, annak érdekében, hogy tudjam mit kezdjek majd, ha az egyik énem ellenem fordul. 🙂 Mert hát: ‘Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.’
Hosszú lenne, mindenről is beszámolni, akár könyvet is írhatnék…de azért egy kedves példát itt hagyok: Esténként a tükör elé álltam mélyen a szemembe néztem, és azt mondtam magamnak: Szeretném az UB dobogót, és az azért való harc jobban fog fájni, mintha most hirtelen magamra nyitom a felülről rámzúduló jéghideg vizet. Ekkora áldozatot megtehetek a célomért, mert ha most, mikor semmi bajom sincsen nem vállalom ezt a csepp kellemetlenséget, hogyan vállalnám, mikor a halálomon vagyok? S ezzel a lendülettel megnyitottam a zuhanyt. – talán ebből is érződik, mennyire akartam. 🙃
Mindezek mellett rengeteget futottam a Balatonnál. A legtöbb hosszú edzésemet az utolsó 50 km-es szakaszon végeztem el, hogy mikor eljön majd az idő, úgy érezzem: haza értem. Voltam ott sötétben és szakadó esőben, de tűző napsütésben is. Minden körülmények között. S azt hiszem sokat segített. Az utolsó 50 km-t vártam a legjobban. Igaz tavaly is ezt tettem. De most nem azért, hogy végre legálisan sétálhassak a siófoki emelkedőn, hanem azért, hogy megfuthassam azt. Mennyire más hozzáállás és mennyire más eredmény!
És hogy milyen volt a verseny? Egyszerűen szuper! Hihetetlenül fókuszált állapotban futottam. Persze már egy jó ideje csak az UB foglalkoztatott. Nap, mint nap ezzel a gondolattal aludtam el, majd reggel ugyanezzel ébredtem. Annyira vártam már, nem is tudtam másról hallani, vagy beszélni. Fura is lett volna, ha nem lettem volna a nagy napon ott fejben.
Csak a futás érdekelt, úgy voltam vele, hogy eshet az eső, fújhat a szél, lehet 40 fok és tűző napsütés; ezekre nem vagyok hatással. Egyetlen egy dologra vagyok, az pedig a futásom. Szóval nem foglalkoztatott semmi más. Elhatároztam, hogy a futás alatt sem fog. Nem fogom várni például, hogy beérjek a célba, mert hát minek? Úgyis az a legfájdalmasabb része az egésznek. Amikor megállsz végre, majd úgy érzed, mintha egy kalapáccsal jól szétvertek volna.😅 Próbáltam is erre mindig emlékeztetni magam, és igyekeztem a jelenben maradni, élvezni a pillanatot, azt hogy a Balatonnál futhatok, azt hogy itt lehetek újra a nagybetűs versenyen, azt hogy ezt egy nagyszerű csapat segítsége mellett tehetem, és azt, hogy 1 év után CSAK ez az egy napom és lehetőségem van arra, hogy jól csináljam. Beleadtam mindent!
Volt egy előre meghatározott tempó tervem, amit tartanom kellett, valamint a tapasztalt futók tanácsára nem a teljes 210 km-t számoltam vissza, hanem kizárólag csakis blokkokban gondolkodtam.
A távot 70-30-60-30-20 km-es részekre osztottam fel magamnak. Minden egyes ilyen szakaszhoz tartozott egy mantra, amit ott elővehettem. Az idő kalkulátorban pedig pont e távoknál húztam meg az apró vonalakat a lassulásban/ megengedett tempóváltásban is.
-Az első 70 km volt a bemelegítés, itt mindig arra kellett emlékeztetnem magam, hogy ne fussam el. ( Persze néhány futó kinevetett, mikor megtudta hogy 70 km környékén, még csak melegítek😆 )
-Az ezt következő 30 km csak egy átìvelés, egy rövidebb szakasz, amin csak át kellett jutnom, úgyhogy át is csorogtam a következő blokkra.
-A 100-160 km közötti rész volt a verseny törzse. Jelmondata: ‘Az itt történik minden, koncentrálj!’ (Valóban itt történt. )
-A következő 30 km “Az ez már nem fáj jobban, menj!” szakasz volt, ami a várva várt siófoki emelkedővel kezdődött.
-Az utolsó 20 km pedig, a “Most már csak a lelked visz, ne nézd az órát, fuss!” cìmet kapta. (nehéz volt nem nézni, ezt még gyakorolnom kell 😅)
Ez a lebontott terv, a blokkok és a hozzájuk kapcsolódó mantrák elképesztően sokat segítettek. Öröm volt túljutni egy-egy részen, és újabb motivációt meríteni a következőhöz. Persze a biztonság kedvéért a kezemen is szerepelt egy idézet, amit ha kételyeim támadtak mindig elolvastam és új erőre kaptam. Emellett a tudat, hogy a 3. helyen állok, nagyon ösztönzött arra, hogy továbbra is összeszedett maradjak. Túlszárnyaltam a 22:30-as célidőmet, és ami a legnagyobb boldogság: elértem a Spartathlon A-szintet is! Nem egy álom vált valóra, hanem legalább kettő. Az álmaim. Méghozzá azért, mert megvalósítottam őket. 😭❤️
Hálás vagyok mindenkinek, aki szurkolt, aki hitt bennem, aki egy-egy kedves szóval támogatott a verseny előtt.
Többet jelentett, mint azt valaha is képes lennék megfogalmazni.
Köszönöm! ❤️
Pozsony Maraton – Erős Gábor, beszámoló
A tizedik Te magad légy
Egy elcseszett Pozsony Marathon a depresszió árnyékában.
2024 őszén egy régi és valószínűtlen álmom vált valóra, 15 év után sikeresen visszatértem és teljesítettem a Jungfrau Marathont. Bár igen hosszú és keserves harc előzte meg, az utolsó hetekben mellém álltak az égiek és végül egy meglepően könnyed teljesítés sikeredett.
Ami jó.
Egyfelől.
Másfelől viszont frankón félreviszi az egót. Azt hiszed, hogy bármire képes vagy innentől.
Ami amúgy igaz.
És hiába számítasz rá, hogy az Élet hozni fogja a számlát a sikeredért, mikor tényleg megjelenik lesokkolódsz.
Na de még a számlahozás előtt faragtam egy remek tervet arról, hogy most már ideje lenne egy jó gyors utcai maratont futnom. Eddig volt kilenc maratonom, abból 4 hegyen, az öt utcaiból három öt órán kívül és a legutóbbi is 11 éve. Az egyéni csúcsom 4:11 még 1994-ből. Hát ezt lazán meg tudom haladni. Úgyhogy belőttünk egy irreális célt a Pozsony-marathonra.
Aztán jött az élet, úgy nézett ki mint egy fizetőpincér és hozta a kis damaszttal letakart ezüsttálcán a hülye számláját.
Egyrészt rajta volt a rengeteg hétköznapi szarság amiket szépen félretettem amíg a Jungfraura készültem, másrészt meg a hónapokig túlpörgetett, eufórikus lelkiállapotom is elérkezett a teljes kimerültséghez ami masszív depressziós hullámok formájában manifesztálódott.
Bár jobb napokon egész jól mentek az edzések és éreztem a fejlődést, sajnos legalább ennyi volt amikor szinte egyáltalán nem edzettem vagy ha igen akkor is kínlódósan, lassan, nyomorultul.
Néhány héttel a verseny előtt egészen biztos volt, hogy nem tudok lefutni egy maratont – és minek is tenném. Kilenc után a tizediknek mi értelme van ha nem tudom örömmel vagy legalább egy egyéni csúccsal megcsinálni. (az eredeti tervet már addigra rég elengedtük).
Aztán valahogy tisztult a kép és arra gondoltam, hogy ki van fizetve, ráérek, Pozsonyban még sosem jártam, edzésnek biztos jó lesz így is, tapasztalatszerzés, ilyesmi.
Az utolsó pár napban próbáltam testileg lelkileg ráhangolni magam, hát mitagadás nem sikerült tökéletesen.
A verseny reggelén összevissza kávéztam meg kajáltam, mindent megtettem azért, hogy rossz legyen a gyomrom és a mentális százas nagyját is elszórtam a rajt előtt olyan banális dolgokkal, hogy pl. elfelejtettem hol parkoltam le a kocsit és nem tudtam berakni a cuccaimat, aztán nem találtam a csomagmegőrzőt végül majdnem lekéstem a rajtot ami elég kínos lett volna.
Na jó, elindultunk. Szar idő volt, egyáltalán nem voltam hangulatban, valami rottyant lakótelepen kellett menni hosszan, egyik oldalon villamossínek másikon panelházak, nem volt kifejezetten csábító na. Viszont jól mentem. Meglepően jól. Igaz a bal achillesem-vádlim húzódozott, fájogatott már három km-től, ez is vitte a fókuszt, meg az erősödő hasfájás is. De a lendület még vitt, nem mondom, hogy élveztem, de vitt. Egészen 14 km-ig. Aholis találkoztam a legendás maratoni fallal. Kissé korainak tűnt az érkezése, de a szervezetem megálljt parancsolni szándékozott és bizony egyre kiürülő mentális pénztárcám tartalma nem igazán volt elégséges arra, hogy felülbíráljam. Megálltam pisilni, kerestem toi-toit komolyabb akcióra is de az épp nem volt a közelben, szenvedtem, botorkáltam és basszameg nem tudtam erőt meríteni semmiből. És még mindig csak 15 km. Az minden számítás szerint még viszonylag az eleje egy maratonnak ugye. Na mindegy, valahogy végigkocogtam féltávig a maradékot, utáltam mint a… (sőt annál sokkal jobban).
Nos féltáv után kicsivel úgy döntöttem, hogy feladom. A gyomorfájás miatt frissíteni sem tudtam, a bal achillesem egyre rosszabb állapotban volt, megint a villamossínek mellett mentünk a lakótelepen, az idő totál depresszív volt és hideg is, és egyáltalán. Akármennyire is kutattam a lelkem mélyén, nem találtam semmiféle racionális indokot arra, hogy miért is kellene folytatnom. Miért is kellene ilyen körülmények közt megtennem még 20 km-t, hogy a tizedik maratonomat egy gyenge idővel teljesítsem rossz hangulatban. Annyi dicső történet van feladásokról, helyes döntésekről, hányan emelkedtek piedesztálra negyedénél feladott versenyekkel „igen a felkészülésem tökéletes volt de a körülmények összeesküdtek és ez volt a helyes döntés”.
Az a baj, hogy engem több dolog is meggátolt a helyes döntés meghozatalában. Egyrészt egyszer Gabi azt mondta, hogy ha bőven van még szintidő (és volt sajnos) és még nem vagy halott akkor egyszerűen kínos feladni. Béna. Másrészt vannak ismerőseim akik küzdenek ezzel-azzal, sokkal komolyabb problémákkal mint 20 km-t lefutni sántán rossz hangulatban. Buzdítom az embereket, hogy küzdjenek az álmaikért aztán feladok féltávnál egy maratont mert nincs kedvem. Az milyen? Meg sajnos azt is tudtam, hogy amikor úgy érzem, hogy nem tudok menni az nem jelent semmit. Attól még tudok. Ez egy borzasztó tudás, mert enélkül már sétáltam volna vissza a jó meleg zuhany alá.
Úgyhogy menegettem menegettem, néha futottam, néha ölelgettem a villanyoszlopokat hányásra várva, a táblákon a számok lassanként emelkedtek, amikor láttam olyat, hogy hármas volt az elején akkor meg már úgy voltam, hogy mindegy, mostmár végigmegyek ha apró kis Vladimir Meciárok esnek az égből akkor is. Ott bassza meg az ördög.
Nagyon rossz volt. Minden lépést utáltam, sorra mentek el mellettem az olyanok akik valami miatt tudtak futni, az égvilágom semmi sikert nem éreztem, csak annyit, hogy nemsokára célbaérek és akkor nem kell tovább nyomorognom. Így is lett.
Saját mért időm 4:33, hivatalos 4:36, ez kb az első 1988-as maratonom ideje és összességében a második legjobb.
Így utólag azt mondom, hogy nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam ott fejben, hogy mennyire nyűgös volt a felkészülés, hogy mennyire nagyon fel akartam adni a felénél, végülis siker, hogy végigmentem.
Megtanultam magamról, a futásról pár dolgot. Pl, hogy ha elfogy a mentális százas mindig van egy másik dugiban, sajnos az olyan zsebben amit tele van tövissel meg csalánnal és elég fájdalmas onnan kihalászni de ott van. Jó tudni.
Ha sportszakmailag nem is tekintem különösebb sikernek lelkileg igen sokat adott be kell valljam. Nem bánom, hogy nem adtam fel.
Sallai Zsuzsi emlékverseny, 100 km – Schmidt Dóri, beszámoló
My ultra is a public test of private will
Milyen érzés 6-7 órán át ázni és térkövön futni 12,5 órát.. Szar. Mondom ezt úgy, hogy szeretek körözni.
Nagyon nehezen adta magát ez a teljesítés, nagyon kevés percét élveztem, a legtöbb jó érzés 40-60 km között volt, előtte és utána nagyjából lehajtott fejjel, fogakat összeszorítva haladtam és próbáltam mindig az aktuálisan legfájóbb parát megoldani.
A felkészülés közel sem hozta az elvárt minőséget és mennyiséget, volt 2×2 hét teljes kihagyás és december előtt is alibiztem (vagy fáradt és elfoglalt voltam, utólag megideologizálom persze). Legyünk őszinték: így nem lehet egy tisztességes százast futni. De még ötvenet se jó szívvel.
Ahogy lement az összes betegség meg a heteken át tartó köhögés, lassacskán kezdtem visszanyerni az erőm, a motiváltságom és teljes szívvel az omszki100ra fókuszáltam: habár az eszemmel tudtam, ez baromi kevés lesz, mégis megvolt bennem a feltétlen hit. A korábbi önszabotáló mechanizmusomnak- miszerint, ha ilyen kriminális egy felkészülés, inkább visszalépek a versenyről, nem járatom le magam holmi szánalmas kocogással- most nyoma sem volt és ezen én is meglepődtem. Sokat segített, hogy Gabival is ráerősítettünk a mentális erőnlétünkre és nagyon sokat adott, amit a többiektől hallottam.
Hozzátartozik az is, hogy végignéztem, ahogy a Tesóm bármilyen nyikkanás nélkül körbefutotta a Balatont pár hete a BSzM-en, nekem ez óriási erőt adott. Gyűltek a km-ek, fizikailag rendben voltam és mindent meg is tettem, hogy úgy legyek: hétfőnként nem jártam irodába, mert a hosszúkat mindig akkor futottam és ellentmondást nem tűrően végigcsináltam mindet (egyszer volt csak hitványabb, de végül csak letudtam azt is).
Nagyon hálás vagyok a környezetemnek, akik mindvégig támogattak és nem csak a család és a barátok, hanem a kollégáim is, mert azért egy-egy ebédnél előkerült a téma, hogy mégis mi a francért futok én hétfőn 38 km-t futópadon, akkor persze színt vallottam, mire készülök. Azt meg már csak igen kevés ember tudta (és persze azóta is zrikálnak vele), hogy a pad nekem a fal felé, a sarokba van befordítva és sokszor nem filmet néztem, hanem az üres falat bámultam, órákon át.
Márciusban már annyira tartottam attól, hogy ismét kehes leszek, hogy ki se mertem menni, a legkisebb esélyt sem akartam megadni, hogy megint beteg legyek, az összes edzésemet padon futottam. Igen, lélekölő volt, sokszor nagyon nehéz, de hittem abban, hogy ha akkor azt kibírom, nem lehet olyan körülmény majd a versenyen, amit ne bírnék ki.
I didn’t come this far to only come this far
Laz azt mondta az idei Barkley előtt/után(?): Everyone is working on their own scale and you’re expanding your scale all your life. When you’re near the edge of human capability it’s not what someone’s physically able to do it’s what their mind is able to make their body do. Nem gondoltam, hogy ez a teljesítőképességem határa volna, inkább úgy tekintettem rá, mint egy nagyobb lépcsőfokra, amihez bár kissé rövidek a lábaim, mégis fel fogok tudni rá állni és amikor a testem már kevés, majd az elmém elrepít a célig. Hatalmas erőt adott az, hogy a környezetem közel s távol tudott bennem még akkor is hinni, mikor már én magam sem hittem el, hogy ez szintidőn belül meglehet. Az utolsó 20 km a folyamatos újratervezésről és számolgatásról szólt, hogy milyen köröket kell menjek ahhoz, hogy meglegyen a 12:30 és az utolsó tizenpár km-nél szerencsém volt, mert valaki csak edzegetett a rekortánon, de pont olyan tempót ment, ami számomra elegendő volt, hogy ne csússzak ki a szintidőből (tükörneuronok, ugye…).
Az utolsó 4 kör már maga volt a feltámadás, a csatáimat már megvívtam, minden könnyem elsírtam és lepergett minden nehézség vagy fájdalom. Nincsen semmi baj, ismét átjárt a verseny előtti teljes nyugalom. Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban, amit tett velem aznap az omszki: hogy térdre kényszerített, megrágott, kiköpött, aztán újra megcsócsált és végül ordítva kiokádott, most revansot veszek, most nem leszek gyenge szar, most nem adom fel, hanem beintek neki és a pofájába köpök. Megszólalt a Viva la vida és valóban úgy éreztem, “and that was when I ruled the world”.
A vége 12:25:25 és a kedvenc emojim életre kelt:
14 éve futok, mégis amatőr hibákat vétettem, 75 km környékén hányinger gyötört és mikor Andi megkérdezte, mikor ettem utoljára sót, nem mertem elmondani, hogy szerdán, csak hogy aznap még egyáltalán nem. Akkor már alig csúszott valami, a kártyavár összedőlni látszott. Örültem, hogy a talpamnak semmi baja, mert folyamatosan és alaposan kentem, de a testszerte lévő többi véres horzsolást már csak a zuhany alatt észleltem, nem voltam elég körültekintő.
Aztán jött a vasárnap és rámtelepedett az érzés: meg sem érdemlem másoktól ezt a fajta elismerést. Szégyenkeztem amiatt, mert egyedül nem voltam képes befejezni. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek: elvettem magamtól azt az örömöt, hogy ezt én csináltam meg, mert ha nem látom meg azt a szimpatikus idegent, aki csak lejött edzeni, szinte biztos, hogy kifutottam volna a szintidőből. De Kipchoge 2 órán belüli maratonja értéktelen, mert nyulaztak neki, sőt, fogták előtte a szelet? Francokat. OK, durva ez a párhuzam, közel sem vagyok Kipchoge, de mégis lefutottam 101,51 km-t aznap.
Nem hittem a csodákban. Számítottam rájuk.
Eszembe jut, hogy a Danival a BSzM céljában azért bőgtünk egymás nyakába borulva, mert örültünk Őneki, két hete szombaton pedig ugyanez volt, csak miattam. MiCSODA Testvér az ilyen!
És még valami: nem lehet elégszer hangsúlyozni az edző-sportoló (cöh) kapcsolat fontosságát és annak mélységét, engem megnyugvással töltött el, hogy Gabi hitt bennem, bíztatott és jó tudni, érezni, hogy fél szavakból és rezdülésekből ért engem, nagyon-nagyon hálás vagyok, nem tudom elégszer megköszönni Neked Gabi!
Köszönöm, hogy mind elkísértetek ezen az úton!
FYKI: a 100-as távon 57 nevezett volt, amiből 44-en indultunk el és végül 30-an értünk csak célba (az összes nevezett nő elindult és célba is ért).
