aszfalt
Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló
Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.
Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.
És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.
A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.
A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.
A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.
A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.
A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.
A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom.
Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.
A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.
Balaton Szupermaraton – Földi Zsuzsi, beszámoló
BSzM, izé, Maraton+, vagyis FélBalaton 2025 
Az úgy volt, hogy ősszel beneveztem a 2025-ös UB-ra, és ahhoz tök jó felkészülés a négy napos BSzM, ami ráadásul tök jó móka is., beneveztem erre is. Haverok, buli, futás.
Aztán jött minden, novembertől 3 hónap mélyrepülés. Ilyen betegség, olyan nemtudokfutni, szarapulzus, nemkapoklevegőt, újra ilyen betegség, olyan betegség, megkoronázva egy olyan szép influenzával, amivel 30 éve nem találkoztam, ebből 6 hét volt a teljes gyógyulás. Mire újra tudtam futni majdnem rendesen (tehát nem köhögtem, nem fájt semmi), egy újabb téli vírusos izé ismét parkolópályára tett – ekkor abban maradtunk Gabival (Barát Gabriella, az én csodaedzőm 
), hogy engedjük el a 4 napos BSzM-et, és ugrott így az UB is. Az elmúlt 3 hónapban nem tudtam produkálni egyetlen rendesen megcsinált edzéshetet, most újabb hét kiesik, ne kockáztassunk sérülést. Ez a beszélgetés 2025 február17-én történt.
Oké, 4 napos BSzM nem lesz nekem, de van szállásfoglalásom, buszos transzfer, egy napot azért szívesen futnék az imádott Balatonomnál, csapattársak, haverok is ott lesznek, legyen egy klassz hétvégém. 4 napost visszamondtam, a legrövidebb, szombati távra ( Maraton+, 43,6km, Badacsony-Balatonfüred) távra beneveztem, szállást, transzfert megtartottam. Február 22-én futottam az utolsó betegség után először és innentől kezdve se fájás, se újabb nyavalya nem volt. 2 héttel a 43 km előtt úgy voltam vele, hogy ha lassan is, de valahogyan biztosan beérek Füredre március 8-án.
Klassz, napsütéses, esőmentes idő volt várható a BSzM hétvégéjére, így adta magát az ötlet: Siófokig autó, benne én és a bringám, onnan vonat Keszthelyig, majd innen kerékpárral elmegyek a BSzM aznapi céljáig, Szigligetig, illetve pacsizások után tovább a szállásra Tapolcára.
Pénteken, indulás előtt reggel jutott eszembe, hogy upsz, kellene jegy a vonatra – persze hogy ami időben jó lett volna, azokra már nem volt hely, így újra tervezés: Tapolcáig autó, onnan elgurulok Szigligetre, pacsizások, aztán vissza a szállásra, a másnapi futás előtti átmozgatónak tökéletes lesz ez a kis bringázás.
Miközben vezettem a Tapolca felé, nagyjából Veszprém környékén arra kezdtem gondolni, hogy jaj, hát de szép idő van. És Balaton. És vasárnap is de szép idő lesz, és persze, bringázni is nagyon klassz lesz aznap, de hát azért milyen klassz lenne futni. Vasárnap is. A szombati 43 után 51-et. Kicsit érzetem, hogy ez azért elég erős lenne, 3 hónapja egyetlen 30km feletti futással, két hete tudok újra futogatni, háááát, nem biztos hogy okos ötlet…. Mindenesetre Szigligeten ezt megemlítettem Gabinak, hogy micsoda gondolatok jöttek. Csak 3 kérdése volt: „”Van kedved? Jól vagy? Van nálad minden a két napi futáshoz? Igen? Akkor nevezz át, fuss FélBalatont.” Haha, hát jó, sőt, tök jó!
Szombat reggel a rajt előtt átneveztem, volt azért zabszem, hogy hát basszus nem hogy 50-et, de 30-at se futottam 3 hónapja, de nem baj, majd lefutom emlékezetből.. A 43-at is, meg aztán az 51-et. Azért ebbe így bele gondolni elég szürreális volt, de elhessegettem a „hú, holnap reggel elindulni, az hogy fog fájni, na meg végig menni, pfff. Nem vagyok normális :D” gondolatot, és az aznapra fókuszáltam: Badacsonyból elfutok Füredig, ismerem és szeretem ezt a részt (is), klassz lesz.
Elrajtoltunk, nagyon kényelmesre vettem a tempót, csak a pulzusra figyeltem, és hogy érzésre könnyű legyen. Élveztem nagyon, az emelkedőket gyalogoltam, okosan frissítettem (itt is köszönöm Szőnyi Gábor Gizionnak az iam izókkal kisegítést), és egyáltalán nem foglalkoztam avval, hogy mennyi időbe fog telni amíg beérek Füredre. Funrun, a rajtban 5 órát tippeltem, végül 4:48:xx lett, az utolsó pár km-en már nem bántam hogy vége, és baromira büszke voltam magamra, hogy 5 órán belül beértem. Majdnem 1 perccel lassabb átlagtempó, mint amit 5 hónapja tudtam, de egyáltalán nem érdekelt. Nem fájt, komolyabban nem fáradtam el, a célban mondjuk durva hányingerem lett, de már nem éreztem azt, hogy hú, agyatlan ötlet volt átnevezni.
Transzferbusszal visszamentem a szállásra, hideg víz a lábakra, nyújtás, henger, vacsora a többi Gizionnal, majd fekvés, alvás időben.
Ó, és egy kis kitérő, extra feladat: hát az autó logisztikája, az is feladat volt. Vasárnapi szakasz Balatonfüred-Siófok, innen nincs már transzferbusz sehova, tehát a célból el kell jutnom az autómhoz, ami a legjobb esetben is Füreden lesz, ha nem transzferbusszal megyek a rajtba, hanem saját autóval. Fuvarkereső posztot is tettem a bszm fb csoportba, ide jött egy fuvar felajánlás Bognár Ákostól, ami végül lemondásra került – nem csak nekem, hanem a segítséget felajánló Ákosnak is, így lettünk ketten, akiknek az autója vasárnap délután Füreden lett volna, mi meg Siófokon. Opció lett volna persze a tömegközlekedés is, de őszintén szólva nem éreztem azt, hogy én vasárnap délután 51km után még másfél-két órát buszozni/vonatozni szeretnék, így jött az ötletem: vasárnap hajnalban elviszem az autót Siófokra, és ha Ákos vállalja hogy eljön értem, és elvisz a rajtba, akkor célba érés után én vissza tudom őt vinni az autójához. win-win. Így is lett, vasárnap reggel fél 6-kor elindultam Tapolcáról, és sikerült a fenti megoldással negyed 9-re a Füredi rajtba érnem.
9-kor elrajtoltunk, és rögtön kiderült, hogy egyáltalán nincs semmi érezhető negatív hatása az előző napi futásnak. Tempó ugyanaz, talán kicsit jobb is, pulzus jó, idő jó, minden jó. 5km körül Fehér Judit mellé keveredtem, beszélgetni kezdtünk, és ez így is maradt a hátralevő 46km-en. Állati jó volt együtt futni, pedig én általában egyedül, kussban szeretek menni, de akkor ez pont így volt jó. Egyikünk sem tolta túl, nem volt alibi-gyaloglás (csak az emelkedőkön), végig egyenletes tempóval mentünk. Hihetetlen volt kicsit, hogy végig jobb tempóval tudtam futni, mint előző nap, és mint ahogy gondoltam a rajtban. 6 óra futásra számítottam, de már a táv felénél tudtam, hogy bőven előbb meglesz az 51,5km. Egyetlen pillanatig nem szenvedtem közben, imádtam végig a futást, a mások által utált Siófoki hosszú egyenest kifejezetten élveztem. Hihetetlen jó volt érezni és megtapasztalni azt az erőt, ami bennem van. Hogy a testem tudja bármikor a 40-50km-t, akkor is, ha heteken, hónapokon keresztül nem megy igazán jól az edzés. Az elmúlt évek melója akkor is bennem van. A Siófoki befutón másfél km-en keresztül kicsit lendületesebbre vettük a futást, végül a célkapun kézen fogva értünk be, 5:40:xx körül. Elképesztően jó volt beérni, utána a befutósörrel beállni percekre a 6 fokos Balatonba. Csak vigyorogni tudtam, hogy úristen, ez micsoda nap volt, micsoda két nap volt, mi ez az erő, úristen, mit tud a testem!
Ez a hétvége, ez a két nap futás nagyon kellett nekem. A lelkemnek, mindenemnek. Egyenesbe tette a magamba vetett hitem, az önbizalmam. Egy héttel a BSzM után úgy döntöttem (döntöttünk Gabival), hogy menni fog az UB, amit egy hónappal korábban elengedtünk, csak elfelejtettem visszamondani a nevezésem, és simán futottam a döntés napján éjjel egyedül a „semmiből” 80km-t. Jobb tempóval, mint a BSzM-es 43-at vagy 51-et.
I am fckin awsome. Ezt mantráztam akkor éjjel, és hogy köszönöm BSzM, köszönöm Balaton, 6 hét múlva, április 25-én találkozunk, együtt töltünk megint több, mint egy napot. Alig várom
Köszönöm Gabi, hogy 7,5 éve veled edzhetek, köszönöm ezt a FélBalatont, és hogy te már megint jobban ismertél engem, mint én magamat, és jobban hittél (hiszel) bennem, mint én magamban
Balaton Szupermaraton – Szőnyi Gábor, beszámoló
A verseny szlogenje 4 nap FUTÁS – 4 nap BARÁTSÁG – 4 nap BULI – 4 nap CSODA.
Tényleg valami ilyesmi volt. Pár nap már eltelt, az emlékek szépülnek, csak a jóra emlékezünk, de azért volt benne bőven hullámvasút is.
Most indultam először ezen az eseményen. A Balatont már többször körbetekertem mindkét irányba, kb. szerintem már minden részén futottam rövidebb-hosszabb szakaszokat, télen, nyáron, egyedül, többen, de futva ez volt az első teljes kör (megj.: oké, Szigliget-Badacsony kimaradt, a szervezők tehetnek róla).
Öt évvel ezelőtt, az ország Covid-lezárása előtti utolsó versenyen, az akkori BSzM-en futottam életem első maratonját, utána kerestem meg Gabit. Akkor még fel sem merült bennem, hogy egyszer itt fogok állni ennek a 4 napos rendezvénynek a rajtjában. Az elmúlt években főleg körözős versenyeket futottam. Nagy különbség, hogy egyrészt azok tervezhetőbbek, kiszámíthatóak, sokkal jobban, másrészt másnap nem kell újból elindulni. Főleg ez utóbbi kapcsán volt bennem kérdés, hogy fogok újra és újra maraton feletti távot lefutni, összesen négyszer. A kérdés mind erőnléti, mind mentális oldalról felmerült, és persze bíztam benne, hogy nem lesz semmilyen váratlan helyzet, sérülés, ami miatt ki kell szállni.
A körözős versenyeimmel mégis volt hasonlóság, a víz közelsége. Az elmúlt 3 év versenyeit kb. mind vízparton, annak közelében futottam, UB-k, Szerelmes Füred és BUFF-ok a Balaton partján, UTT a Tisza-tó körül, Suhanj a Duna partján aztán a Margit-szigeten, Omszki-tó parti körözések, valamiért nekem ezek a versenyek tetszenek. A Balaton most is csodálatos volt, a verseny idejére hirtelen tavasz lett, minden adott volt, csak futni kellett.
Ha röviden akarom összegezni, teljesen rendben álltam be a siófoki rajtba. Közös 5 évünk eddigi legjobb felkészülése volt, a verseny előtti 18 hétben nem voltam beteg, nem volt semmi sérülés, kb. mindent meg tudtam futni, legmagasabb heti km átlag, leghosszabb eddigi edzések (tudom, a km szám csak egy a sok szempont közül), és főleg legjobb érzések, szóval minden jól alakult. Fejben is nagyon készültem, verseny előtti hetekben ment a tervezés, készen álltam, már csak meg kellett csinálni.
A start előtti napon már lementem Siófokra, próbáltam még jobban a következő 4 nap kihívásaira hangolódni. Az első nap rajtja csak 10 után volt, szóval lett volna bőven idő aznap leutazni, de jó volt ez a plusz egy este, kicsit vegyülni a hasonló hibbantak között (sok ismerősömnek nem fér a fejébe ennyi unalmas csakfutás).
Az első két napot frissítés szempontjából egyedül oldottam meg, a második két napon, szombaton és vasárnap, ahogy több versenyen is korábban, a húgom segített. Nagy ölelés neki, óriási különbség egyedül végigcsinálni vagy VIP kiszolgálást és főleg mosolyt plusz támogatást kapni pontról pontra. Energetika szempontjából minden ok volt, mindent bevittem magamba, amit terveztem, és semmi nem jött ki terven kívül 😊. Ha valakit érdekel, Hammer és Allrys zselék mentek felváltva, plusz sótabletta, és főleg csak vizet ittam. A nehezebb időszakokban, általában a táv vége felé, motiváció gyanánt jutalmaztam magam kólával. És szokás szerint zenével.
Az első napot (Siófok-Fonyód, 48 km) nagyon lazára vettem, tempóra az is volt, mégis elég nehéz lett a vége, és ez kicsit elbizonytalanított. Aztán a második (Fonyód-Szigliget, 53 km) és harmadik nap (Badacsony-B.füred, 43 km) mégis szuper volt, stabilan, komolyabb holtpont nélkül, nem volt semmi alibi séta (csak az északi parti (terepesek, nem röhögni ám!) emelkedőkön, ahol ”szabad”), semmi megállás, a tempó olyan amilyen, de nagyon örültem.
Ugrálom itt át a napokat, de basszus, ezek azért nehezek voltak. A 6 perc feletti km-ek azt jelentették, hogy napi 5-6 órát élvezhettem a futás és a Balaton minden szépségét. Szerintem az élmezőnynek sokkal könnyebb dolga volt, én még bőven számoltam vissza a hátralévő távot, amikor ők már jól megérdemelt pihenőjüket töltötték. Többet, tovább futni egyértelműen nehezebb, na 😊. Viszont tovább is élvezhettem a hangulatot, ami nagyon klassz volt. Elég sokan futottunk (persze nem egy UB mezőny), sűrűn voltak a frissítő pontok, sok helyen drukkoltak, több helyen volt zene, szép volt az idő, sok random egymásmellé sodródásból alakult ki beszélgetés más futókkal, akikkel a következő napokon már ismerősként üdvözöltük egymást, szóval végig érezhető volt a verseny fent említett szlogenje.
Jó ötlet volt a BSI-s szállást, és transzfert igénybe venni. Egyrészt egyedül nem is tudom máshogy hogy oldottam volna meg. Másrészt, és főleg, nagyon klassz volt a többi Gizionnal és Gabival találkozni, pacsizni, futásról és nemfutásról beszélni, jókat nevetni.
Illetve mindenféle tanácsot kérni és kapni, főleg regeneráció témakörben. A lányok Balaton merülését idén én még nem léptem meg, de azért a szállodai szobában a tökhideg fürdőt szerencsére bevállaltam (szerintem az egész szálloda hallotta amikor elmerültem a kádban). Utólag is köszi Juli a tippet, tényleg működött. Sajna a vízhólyag problémákra továbbra se találtam végleges megoldást, minden este pedikűr műtétek sora zajlott, kisebb-nagyobb sikerrel. Ennek mentális kezelésében azért már előléptem, a negyedik napra borzalmassá váló helyzetet is megoldottam annyival, hogy nem foglalkoztam vele, fájt, de tudtam, hogy nem tudok mit csinálni, és kész (mondjuk segített, hogy volt nagyobb problémám, ld. később 😊).
Visszatérve a futáshoz a harmadik, legrövidebb nap, a kis genya északi parti emelkedőivel együtt is teljesen oké volt. Annak a résznek minden centiméterét ismerem, ráadásul a startban egy meglepetés ismerőssel is összefutottam. Szóval jókedvvel, ismerős helyeken, jó érzésekkel haladtam. Egészen a végéig, amikor, ahogy emlékszem, a céltól 5 km-re elkezdett veszettül fájni a bal bokám felett valami – ami még sose korábban. Ennek az lett az eredménye, hogy a célban leállás után nem bírtam lábra állni, alig bírtam a transzfer buszra felszállni, majd elcsoszogni a hotelben a szobámig.
Az északi parti „emelkedők”, ahol „legális” sétálni, kivéve, ha fotóznak
A sok gizionos tanácstól, kencétől, kompressziótól …stb. az utolsó, negyedik nap reggelre jó is lett, kicsit éreztem, de teljesen oké volt – pedig este komolyan azt hittem, nem fogok tudni elindulni. Szóval eljött a negyedik nap (B.füred-Siófok, 51 km) reggel, az esti rossz érzések után épp felszálló ágban, lábra tudok állni, éljen, amikor a rajtba tartó buszon jött egy mélyütés, kaptam egy személyes nagyon rossz hírt, ami miatt az egész verseny zárójelbe került, hirtelen sokkal kevésbé lett fontos. Aztán ha már 4-ik nap volt, persze elindultam, de jó szar kedvvel. Ez az utolsó nap futás szempontjából is teljesen más lett, mint az első három. Kb. az 5-ik kilitől elkezdett újra egyre jobban fájni a bal lábam, kb. a táv felétől már nagyon rossz volt. Az volt a szörnyű, hogy az állás, és gyaloglás is rossz volt, a legkevésbé egy görnyedt pingvinszerű csoszogás-totyogás működött, ahol sík volt. Felfelé vagy lefelé borzasztó volt, és azért a negyedik napon is voltak ilyen részek. Szóval vagy 25 kilit összeszorított fogakkal csoszogtam, sziszegve, tuti ha nem a negyedik nap, hanem egy sima verseny, akkor kiállok.
Az egyik mélyponton ért utol Tünde, az a közös 2 kili megváltás volt, végre nem magammal voltam elfoglalva, hanem beszélgettünk, köszönöm utólag is.
A tervezett tempónál egy-másfél perccel lassabban „haladtam”, szörnyű volt az egész, nem akart sehogy se közelebb kerülni a cél. Az utolsó 3 kilire annyira elegem lett, hogy inkább elkezdtem gyorsítani, legyen már vége minél előbb. Valahogy ment, szerintem ott már platózott a fájdalom. Így sikerült visszaérni Siófokra, beérni a célba. A célkapu alatt azért persze örültem, kaptam gizionos, tesós, és edzői ölelést is, akkor azok nagyon jól estek.
A célban és utána 😊
Mindent egybevetve, örülök persze, hogy sikerült, még akkor is, ha negyedik nap minden szempontból teljesen másmilyen lett, mint ahogy terveztem. Az öröm mellett erre a négy napra és az egész felkészülésre büszke is vagyok, ezért az éremért szó szerint megküzdöttem. És klassz dolog időnként arra gondolni, hogy körbefutottam. Időt bőven hagytam bent, szóval lesz miért visszamenni.
