aszfalt
Garmin WTF Cold, 5 km – Tárbály Edit, beszámoló
Edit első bejelentkezése a verseny után: “Szia, megcsináltam. Szuperül ment. Csak az elején és kicsit a végén futottam. 9:16-os átlag lett. Nagyon erősnek éreztem magam.”
A Gizionok egy szuper heterogén társaság; a gyaloglóktól a terepultrásokig mindenféle spori előfordul nálunk. A beszámolók természete, hogy a nagy távok nagy teljesítményeit szeretjük megörökíteni. Ritkán fordul elő, hogy egy gyaloglással teljeített verseny eredménye az, ami beszámolót kap, pedig nagyon hiánypótló, és reméljük, hogy sokatokat inspirál az elindulásban! Húzzon mindenki futócipőt, és irány gyalogolni, futni!
És Edit bővebb beszámolója:
Hideggel és széllel, bár ragyogó napsütéssel indult a nap. Kicsit gondban is voltam, hogy hogyan öltözzek. Mert ugye ez nem futás, és ugyan ebbe is bele lehet izzadni, de nem annyira, mint a futásnál. Aztán pont egy réteggel többet sikerült magamra vennem, mint kellett volna. Féltávnál a sapka, kesztyű is lekerült róla.
Úgy gondoltam (tudom, hogy nem beszéltünk róla), hogy az elején futok egy kicsit. Nem teljesen sík ugyan, de nem is nagy a lejtő. Azt sem akartam, hogy a kb. 10 perccel utánunk induló terepesek beérjenek azon a szakaszon, ahol még ők is az aszfalton futnak, mert most kivételesen mi aszfaltosok indultunk hamarabb. Kb. 500 m volt a táv, amit futottam. És az a csúcs, amire közben szép lassan ráeszméltem, hogy a gyaloglásom nagyon sokszor alig volt lassabb, mint a kényelmes futásom.
Fogalmam sincs, hogy honnan jött az erő (nyilván a beletett edzés munkából, de mégis hihetetlen), de csak mentem, mentem szerintem eszméletlen jó tempóban. És nem fáradtam, tudtam mosolyogni, szurkolni a már visszafelé tartó gyorsaknak. Hagytam le olyan futót, aki hol futott, hol sétált. Nekem nagyjából állandó volt a sebességem. Tudtam tartani. Azt nem állítom, hogy könnyű volt a kilátói meredek, de egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy megálljak szusszanni. Amennyire tudtam, nyomtam felfelé is, de nyilván itt visszalassultam.
Lefelé megint ment a gyorsabb tempó. Hihetetlen, hogy mennyire élveztem. Az fordult meg a fejemben, hogy akár a 10K-ra is benevezhettem volna, ha kicsit nagyobb a szintidő és ezért be merem vállalni. Szerintem bent lettem voltam azon is szintidőn belül, mert úgy éreztem, hogy ezt a tempót még hosszabb ideig is tudnám tartani.
A végén szerintem kb. 200 m lehetett a futás (mert azért egy futóversenyen mégsem akartam gyalogolva beérni…tudom, ez az én hülyeségem, de célfotóért mindent 
). Azt hiszem, hogy ezt a futást kicsit túltoltam sebességben (én ugyan nem éreztem), mert Balázs a célban nagyon rutinos futó/edzőként rápillantott a kezemen lévő órára és megkérdezte, hogy a pulzusom tényleg 192? (legközelebb eldugom az órámat :P)
Persze a lányom az unokákkal és apósommal lemaradt a befutómról, mert én azt mondtam, hogy kb. 1 óra lesz, erre 43 perc lett. A szomszédos játszótéren hallották, hogy bemondták a nevemet. A fiúk örültek, hogy nagyi futott nekik egy kürtöskalácsot 😀
Szóval nagyon-nagyon jól éreztem magam és kimondottan élveztem az egészet. Nagyon köszönöm ezt az élményt, mert azok nélkül az edzések nélkül, amiket küldesz nekem, ez nem ment volna így és ilyen jókedvűen.
A következő verseny a WTF Börzsöny* lesz, ahol 8K terepre adtam le nevezést. Addig lesz idő tovább erősödni.
*Tudtad? A Gizionok rendszeresen önkénteskednek futóversenyeken, így a Runaway eseményein is. A WTF BRZSNY-ön március 29-én is lesz Gizionos frissítőpont, ahol mi kérdezünk téged: Víz vagy iso?
Zúzmara Félmaraton – Oláh Márk, beszámoló
Verseny előtti este azért volt bennem kis izgalom, nem is tudtam olyan könnyen elaludni, meg is ébredtem este. Reggel kipihentem ébredtem, könnyű reggeli és összekészülődés.
Igazából minden jól ment a verseny előtt. Elég jó lendülettel bekezdtem, erősnek éreztem magam, tudtam, hogy nem fogom elfutni az elejét. A Megyeri hídig, meg a rajta való átfutás simán ment, visszafelé már egy picit visszavettem a tempóból, kicsit a pulzusom is lejjebb ment. Lépcsőzés se segített a tempón mondjuk. 😀 Utána lent a síkon ismént jól ment, tudtam tartani egész jól az 5.15-20 körüli tempót. 13-14 km körül éreztem, hogy fáradok már, itt össze kellett kapnom magam, hogy tartsam a tempót, cserébe a pulzus azért elindult felfelé, de éreztem, hogy van erőm, tudom tolni. 18-19 km körül a sok kis emelkedő már nem esett jól és azt éreztem, hogy itt óriási begyorsítások nem lesznek a végére. Azért amit tudtam összeszedtem, 20. egy 5.03, 21. egy 4.58 csak összejött a befutó környéki emelkedő és ezer 90 fokos és visszafordító kanyar ellenére. 😀
Nem voltam még sok versenyen, de ennyi kanyar és visszafordító azért erős volt. 🙂 Nem validált számításaim alapján volt 40 db 90 fokos kanyar és 10 db visszafordító, nem beszélve a lépcsőkről. A hidegre számítottam, azzal úgymond nem volt gond, 3 éve pont a Hungexpos Zúzmarán futottam az első félmaratonomat. 🙂 Szerencsére száraz idő volt és szélcsend.
A verseny 10. km körül éreztem, hogy a combhajlítóm picit fárad, de utána nem volt vészes. A vége felé már minden is fájt kicsit. 😀 14. km körül a jobb térdemet kicsit elkezdtem érezni, de aztán az elmúlt. Ilyen is volt már, meg a betonos tempós futás miatt nem csoda. A jobb csípőm ugye volt, hogy gyengélkedett, most jelét sem mutatta. Tüdőből viszont azt éreztem, hogy jól megyek, pulzus nem szállt el.
Összességében nagyon elégedett vagyok a futásommal, maximálisan azt érzem, hogy jó úton haladok, erősödök és szálkásodok is, ami cél ugye. 🙂
A verseny előtt gondolkodtam, hogy mi lehet majd a tempóm, rámehet esetleg egy 5.20-asra, de aztán még ennél is jobb lett kicsivel, 5.16.
Az új fémaratoni PB 1:51:33, kíváncsian várom, hogy mi fog összejönni majd az áprilisi Vivicittára! 🙂
Nizza-Cannes Marathon – Gál Viktória, beszámoló
Ebben az évben mindenképpen szerettem volna maratont futni. Mivel 42 éves vagyok, szerettem volna, ha idén megvan a 42km-es táv, tudom, hogy csöpögős, de ez van. Eddig rengeteg félmaratont futottam, terepen 33 km volt a leghosszabb távom 2600m-es szintkülönbséggel, síkon 34 km volt a legtöbb.
Mivel Franciaországban élek és imádom a tengert, eltökéltem, hogy az első maratonomat az elképesztően gyönyörű tájon szeretném futni, így félve, de beneveztem a Nizza-Cannes marathonra, ami november 3-án zajlott.
A felkészülés rendben ment, minden kiírt edzést elvégeztem, igyekeztem betartani a távokat, szerencsére csak ritkán vitt el a hév 🙂
Mentem, kánikulában, esőben, szélben, hajnalban, edzés ki nem maradhatott. Tudtam, hogy ez kell a fejlődéshez, alázat, kitartás és futás… Mikor elkezdtem heti 6x futni a családom kiborult. Nem értették minek és hogy vagyok képes ezt így csinálni. Pár hét múlva már nem kérdeztek semmit, ma pedig már azt kérdezik, ha van 1 nap véletlen mikor nincs futás: “na mi van, nem mész ma futni?” 🙂
A verseny november 3-án vasárnap reggel 8-kor rajtolt, de a családdal már péntek reggel Nizza felé vettük az irányt. Boldog voltam, mint egy kisgyerek, hiszen 3 éve már hogy nem jutottunk le a tengerhez. Tudtam, hogy szuper idő lesz a hétvégén, ahol mi lakunk, már csak 12 fok körül volt napközben, sokszor hideg széllel.
Pénteken kora du. érkeztünk, átvettük a szobát, majd nekiindultunk megkeresni a maratoni falut, hogy átvegyem az induló csomagomat. A hely – egy gyönyörű épület – Nizza szívében a híres Promenade des Anglais-on volt. Az emberek hömpölyögtek a sétányon, 18 ezer futót vártak a hétvégére. A beléptetés, átvilágítással kezdődött, utána mehettünk be. Megkaptam a rajtszámomat 8616, valahogy éreztem már akkor, hogy ez egy jó szám. Nehéz lenne leírni, de jó érzés fogott el. Majd kaptunk még egy Kiprun hátizsákot, amibe a verseny napján tudunk pakolni és ha szeretnénk, akkor átviszik a befutó helyszínére, nekem nem volt rá szükségem, hiszen a családom hozta a cuccaimat.
Lehetett fotózkodni a rajtszámmal, majd a 18 ezer futó neve közül kikutattam az enyémet a falon. Már esteledett, úgyhogy a naplemente végét kaptam csak el sajnos, de így is gyönyörű volt. A családdal még sétáltunk kicsit, vacsira szusit ettünk, majd visszamentünk a szállodába pihenni.
Szombaton amíg a férjem elballagott reggeliért én elmentem, hogy lefussam a verseny előtti átmozgató kis 4 km-t. Annyi energiát éreztem magamban, hogy nagyon nehéz volt csak ennyit futni. Tusolás és reggelizés után a part felé vettük az irányt. Hihetetlen volt ez az ember mennyiség, a legtöbben a tegnap kapott Kiprun táskával mászkáltak, szóval érezni lehetett az összetartozást, tudtuk hogy mindenki egyvalamiért van most itt. Rengetegen napoztak végig a parton, a bátrabbak fürödtek is, én nem bírom a hideget, kihagytam.
Egész nap a városban csavarogtunk, az óvárosban ettünk a világ legfinomabb fagyijából, ahol több mint 100 íz közül lehet válogatni.🍦 Fotózkodtunk az I LOVE NICE feliratnál, felmásztunk 500 lépcsőfokot, h millió képet lőjjek fentről is a tengerpartról és a naplementéről, ami igazán egy csoda volt.
Vacsorára tudtam, hogy pizzát fogok enni,- mindig azt eszem verseny előtt-így kerestünk egy szuper helyet, hogy a szénhidráttöltés is meglegyen másnapra. Este kicsit aggódtam, mikor megláttam, hogy több, mint 20 ezer lépést tettem meg, talán nem kellett volna verseny előtti napon, de hát Nizzában nem lehet nem mászkálni….
A verseny napja:
Előző este mindent kikészítettem, mert tudtam, h a fél 6-os kelés nekem nagyon korai. De dolgozott az adrenalin, szóval pikk-pakk kikeltem az ágyból, összeszedtem mindent és indultunk is. A férjem kísért el, a gyerekek addig aludtak, megbeszéltük, hogy ahogy lement a rajt, ő visszajön, összeszedi a gyerekeket és a cuccokat, kicsekkolnak és Cannes-ban talalkozunk a befutónál. A nehézkes közlekedés és a lehetetlen parkolás miatt mondtam nekik, hogy menjenek rögtön a célba, ne csesszék el az időt azzal, h útközben megállnak és szurkolnak. Jobb szeretem, ha a végén tutira ott vannak.
Reggel még nagyon hideg volt, így karszárat húztam és egy vékony dzsekit. 7 óra körül értünk ki, gyönyörű volt a napfelkelte a parton. Gyülekeztek az emberek szépen, lassan. Én még az elején megejtettem egy gyors wc-t, tudtam utána millióan lesznek, majd alaposan bemelegítettem.
Az volt a vágyam, hogy 4 óra alatt teljesítsem a távot, de mégis a 4’15-ös iramfutó mögé álltam. 8-kor megindult a tömeg, de nagyon lassan haladtunk, természetesen az elit futók, majd a 3 órán belül futók indultak előbb, majd szépen így tovább. Mire a 4’15-ösök sorra kerültek, már tűkön ültem, indultam volna már, fáztam is még, férjem elvitte a vékony széldzsekimet, csak a karszár maradt rajtam, és persze nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Végre elindultunk, hatalmas embertömeg tapsolt nekünk és biztatott minket. Nagyon sűrűn voltunk, nehéz volt a haladás az elején.
Már az elején éreztem, h nem jó helyen vagyok, az iramfutót rég elhagytam, de a 4 órásat sehol sem láttam. Nem is láthattam, hiszen több ezer ember lehetett előttem. Nagyon szépen, lazán futottam, csak semmi gyorsulás itt az elején, így tudatosan tartottam a laza tempót. Alig telt el 4 km már jött az első frissítőpont, én nem álltam meg, mindenem volt, nem vesztegetem az időt, igyekeztem a tömegen átverekedni magamat és futni tovább. A következő a 8. km-nél volt, itt sem álltam meg… szóval minden 4. km-en volt frissítőpont, én kb. a 4-nél álltam meg egy pillanatra, mert ott volt izó is. Aztán már mentem is tovább.
Volt nálam: 1l izó zsákban, 250ml víz, 4 gél, 4 sókapszula, 2x 400mg magnézium.
Ebből megmaradt 2 gél és 1 sókapszula.
Egész végig éhezés nélkül futottam, vigyorogva, boldogan. A 2 magnézium nagyon sokat segített, mikor éreztem, hogy a combom állna be, bevettem és már jó is volt….vagy lehet, h ez placebo? (az 🙂 – szerk.) Lényegtelen…működött.
Már a félmaratonnál voltunk, ami időben 1óra 52 perc lett, ennek örültem nagyon. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy még ugyanennyi ennyi van. Fejben 5 km-re osztottam a távot és így nagyon gyorsan teltek a km-ek. Még mindig kerülgettem az embereket és nem értettem, hogy miért nem a jobb oldalon futnak. Tisza ideg voltam néha, hogy beálltak egymás mellé, és nem fértem el. Sokszor nem érdekelt és egy ‘pardon’ kíséretében átvágtam köztük.
Szépen nyugodtan teltek a km-ek, jöttek a frissítőpontok szépen sorban, az animációk, és a végeláthatatlan szurkolók. Már 30 felé jártunk és vártam a falat, a falat amiről már oly sokat hallottam. “A maraton 30 felett kezdődik!” , edzésen ott is volt, de mikor már 35 körül voltam, mondom basszus nem volt fal és már nem is lesz, ebben biztos voltam és még nagyobb erőre kaptam.
Az utolsó 7 km-ben láttam rengeteg embert sétálni, rengeteget az út szélén fetrengeni, begörcsölt lábakkal, láttam, akik megszédültek, összeestek, láttam akiket mentősök ápoltak. Ez még nagyobb erőt adott, hiszen tudtam nincs az az Isten, h én megálljak bármiért is. Én csak mentem tovább előre és tudtam, h már nem sok van a célig és ott lesz a családom és meglesz amire már jó ideje készülök. Az utolsó 2 km-en azért már fáradtam, éreztem, hogy görnyedek, a lábaim bizonytalanok, de tudtam, hogy max 10 perc és bent vagyok.
Ahogy haladtam előre, az utolsó 1 km-en megláttam a 4 órás iramfutót és azzal a lendülettel meg is előztem őt, így azon kaptam magam, h nevetek hangosan, biztos nem értik, hogy mi bajom van.
Üvöltő, tapsoló, éljenző tömeg kiabált és buzdított, hogy már ott vagyok, és abban a pillanatban léptem át a célvonalat, az időm 3 óra 57 perc 44mp lett, aminek borzasztóan örültem, hogy elsőre sikerült a 4 órán belüli maraton, pedig kételkedtem benne néha, mikor edzéseken nem tudtam elég gyorsan futni. De most nemhogy elég gyorsan futottam ahhoz hogy meglegyen, hanem nem is fárasztott ki, a pulzusom végig az 1-2-es tartományban mozgott, szóval a boldogságom határtalan volt.
Beérkezés: ez a pillanat volt a legrosszabb. 4 óra után hirtelen meg kellett állni, borzasztó tömeg volt, hely sem volt nyújtani, vagy sétálni. Hívtam a férjem, mondom neki én most leszek rosszul, úgyhogy le is raktuk. Végigbicegtem a tömeggel, ahol közben megkaptuk a csodálatos érmet, egy pólót, kaját-bár én nem tudtam enni rögtön. Megkerestem a családomat, leültem a földre és potyogtak a könnyeim.
Persze a boldogságtól 🥰 Hálás vagyok a sorsnak, hogy hagyta hogy ez az élmény ennyire fantasztikus legyen, hálás vagyok Gabinak, aki megfelelően felkészített így egy szuper, könnyű maratont futhattam 4 órán belül.
Átöltözés és pici pihenés után indultunk is haza, mert 5 órás út állt előttünk. A kocsiban ülve fel sem fogtam, talán még ma sem fogom fel, hogy mi történt ott ezen a csoda helyen. De ha meglátom az érmem, tudom, hogy valóság volt….
És azt is tudom, hogy szeretném még egyszer átélni, így már rögtön az első lehetséges napon beregisztráltam a jövő évi versenyre, mert tudom, hogy ott akarok lenni.
Innen megyünk tovább…
