aszfalt
BUFF 12 óra – Hanka, beszámoló
Nem is tudom, honnan is indítsam ezt a versenybeszámolót. Ádámig és Éváig nem mennék vissza, de odáig igen egy gondolat erejéig, hogy utoljára 2015 márciusában, azaz 6 és fél éve futottam 12 órás versenyen, azóta nem indultam ebben a számban. Volt 100-as, 111 km-es UTT, hosszabb, de befejezetlen UB, a csodálatos Spartathlon, de 12 órás nem. Nem jött össze, mikor utoljára 12 órásra készültem, a felkészülés hajrájában, 2 db 100 kilométeres hét után kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, így érthető módon nem indultam el a versenyen.
Utoljára 2019 májusában futottam „rendes” ultrát, még a terhesség előtt, az Ultra Lupa kínlódás volt idén nyáron, baba utáni visszatérő próbálkozásnak oké volt, de ultraversenynek nem igazán. Úgy éreztem, most jött el az én időm, hogy egy 12 órással belecsapjak újra a lecsóba, és visszategyem magam az ultrás térképre végre.
Gabival egyetértésben neveztem be a BUFF 12 órás számára. A Lupa utáni nyögvenyelős szenvedésből és eret vágós edzésekből szépen lassan elkezdtem jobb futásokat produkálni, megérkezett a motivációm, egyre jobban mentek a feladatos edzések is, visszajött a normál, kényelmes tempóm. Nagyon sokat tett hozzá a motivációmhoz Milán 4. UB célba érkezése, és a futóim utóbbi hetekben nyújtott teljesítményei, éreztem, hogy most kell nagyon felkötnöm a gatyámat!
Akartam, hogy ez a verseny jól sikerüljön, de nem „túlakartam”, mert az meg már átbillentett volna a másik oldalra. Úgy akartam futni, hogy jó legyen, jól érezzem magam, arra gondoltam, hogy lesz 12 órám a hobbimra, amit nagyon szeretek, lesz 12 órám egyedül, amikor nem ugrál egyik imádott gyerekem sem a fejemen és nem hallom azt 2 percenként, hogy anya. Nem akartam mást, csak futni, és bíztam benne, hogy ebből a csak futásból majd lesz egy jó eredmény.
112 kilométer volt eddig a legtöbbem 12 órán, az volt az alap cél, hogy ez megfussam, ez már szint a Spartathlon nevezéshez (nőknek), de a fejemben megjelent a 118-as szám, hogy ezt kéne teljesíteni, és ahogy gondolkodtam rajta, teljesen reálisnak éreztem. Ehhez „csak” szépen 6 perces körüli tempóval kell futni 12 órán keresztül, és meg is van, és persze közben nem alibizni a frissítéssel, mosdózással, nem álldogálni sehol, hanem haladni. Teljesen jó célnak éreztem, és nem is nyomasztott egyáltalán. A 120 is ott volt az agyam egyik szegletében, hogy az hű de jó lenne, de nem akartam túl sokat markolni egyszerre, túl nagy nyomást helyezni magamra.
Jól jött nagyon, hogy szerdán volt a futóimmal egy kis beszélgetés a Spartathlonról (ők kérték, hogy meséljek róla), és ennek apropóján előkerestem a motivációs papírjaimat, a gondolatstopos stratégiáimat, amiket anno Paál Emőkével végigvettünk. Átolvastam őket, memorizáltam, mikor milyen stratégiát is szoktam alkalmazni, ha éppen jönne valami negatív gondolat, mit kell mondanom magamnak, mivel tudom magam előre hajtani.
Frissíteni Milán és Miki jöttek velem, a gyerekekre pedig Anyukám vigyázott nálunk, így mindenki jó kezekben volt. Szombaton hajnalban keltünk és mentünk Balatonfüredre, hamar odaértünk. Nem mondom, hogy kipihent voltam, az igazsághoz hozzátartozik, hogy több mint másfél éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, Mira még mindig ébred éjjel legalább egyszer és eszik is, és sokszor akkor sem alszom jól, amikor ő hagyna aludni. Tudtam, hogy ez a magam előtt görgetett alváshiány és az általa okozott fáradtság meg fog jelenni a versenyen, csak kérdés, hogy mikor. Készültem rá jelentős mennyiségű koffeinnel, és bíztam benne, hogy át fogom vészelni valahogy.
A frissítés nálam kardinális kérdés mindig, főleg az elrontott Ultra Lupa után volt fontos, hogy itt minden működjön, előre kigondoltam és átbeszéltük Milánnal, mit hogy szeretnék. Mivel az edzéseimen folyékony frissítéssel megyek, így ez volt az alap itt is, ameddig megy és működik, a GU Roctane itallal megyek, amit egy 1,5 decis kis gélkulacsba kértem adagolni, hogy magammal tudjam vinni a körre, és elkortyolgassam. Vittem elektrolit kapszulát 10 GU gélt is, kólás, ananászos és csokis-kókuszos ízekben, valamint kólát (cukrosat!), sós perecet, meg két kis dobozos gyümölcslét, és természetesen vizet. Nem akartam túlgondolni, ezekből akartam megoldani a futást – ha túl sok a választási lehetőség, és túl van tervezve a dolog, akkor az nálam nem működik, ezt megtanultam már.
Ugyanígy az öltözködéssel sem akartam sokat vacakolni: alulra Compressport nadrág és szár, Feetures zokni, Hoka Clifton 7, felülre rövidujjú, a reggeli hideg miatt egy vékony, de meleg futópulóver, kesztyű, a fejemre a szokásos baseball sapka, fülembe pedig a zenéim.
8-kor volt a rajt, addig a 48 órások voltak a pályán előző nap óta, velük „ismerkedtünk”, hogy kik is futnak, aztán hozzájuk csatlakoztunk be mi és a 80 kilométeresek. A rajtban Csécsei Zoli állt be mellém, régen futottunk együtt (néha hétvégi edzésen a szigeten futott velem 2-3 lassabb kört, ha összetalálkoztunk), most legalább mentünk együtt 3 métert, pedig én próbáltam tapadni, haha. Nem volt nagy mezőny, de nekem most az volt a lényeg, hogy magammal versenyezzek, magamat legyőzzem a lehető legtöbb szempontból, és este 8-kor úgy jöjjek le a pályáról, hogy mindent kihoztam magamból, amire ezen a napon képes vagyok. Hogy a mezőnyben ezzel hol vagyok, másodlagos kérdés, a teljesítményem és a kilométerszámom a lényeg, az az enyém igazán.
Kényelmes tempóban kezdtem, csak magamra figyelve, az volt az alkum magammal, hogy bármennyire is pörögnék, 5:40-nél nem mehetek gyorsabban, mert ha elfutom az elejét, akkor a végén lesz szar, hogy már nem tudok menni. A „szeretek futni” érzést akartam a lehető legtovább érezni, és ehhez az is kell, hogy ne hajtsam szét magam már az elején. Az első kör eseménytelenül telt, bemelegítésnek jó volt, közben Milán és Miki elmentek reggelizni egy jó kis kávézóba, irigyeltem tőlük a lazacos szendvics-kávé-süti kombót, de én a napot a GU cuccokkal kalibráltam, nekik meg kellett a gourmet élmény ahhoz, hogy jól tudják nekem adagolni a tápot.
A második körben felvettem a kis kulacsot az asztalról, és megkezdtem a frissítést, szépen kortyonként, nekem ez így megy jól, így szívódik fel a cucc, szerencsére a szénhidrát-koncentráció pont megfelelő volt, jól számoltam ki. Közben ledobtam a kesztyűt, az már nem kellett, a fiúk visszaértek a reggelizésből, én gyűjtögettem a köröket, ismerkedtem a pályán lévő futókkal. Szerencsére sok régi arc volt, akikkel ismerjük egymást, volt kikkel összemosolyogni, hajrázni, inteni, közben pedig élmény volt figyelni, ahogy az élen a fiúk, Csécsei Zoli és Erős Tibor húzzák egymást. Jó volt a pályán lenni, újra ebben közegben lenni, futni, és közben figyelni a többi futót. Figyeltem kifelé, de még többet figyeltem befelé, hogy vagyok, hogy vannak a lábaim, hogy van a gyomrom, mit érzek, megvan-e a „szeretekfutni” – szerencsére jellemzően minden oké volt, érzésre is, és az adatok szerint is, amiket az órámon láttam. A fiúk adagolták az italkámat, iszogattam, vizet is, a testem szépen vitt előre.
Az első 2-2,5 óra eseménytelenül telt, egyszer csak megvolt a félmaraton, aztán közeledett a 30 km, viszont ezzel együtt kezdtem érezni, hogy a fáradtság egyre inkább eluralkodik rajtam, húz a fejem, rajtam van egy kis szédelgés is. Tudtam, hogy jönni fog, de reméltem, hogy nem ennyire korán. Az ultrafutás egyben problémamegoldás is, úgyhogy gyorsan szóltam Milánnak, hogy koffein kell most, kérek kólát, majd egy kólás gélt is, meg vizet, mert húz a fejem. Elkezdtem magamba körönként lapátolni a cuccokat, és reméltem, hogy mielőbb hatnak, közben tartottam egy gyors pisiszünetet is, és hideg vízzel alaposan megmosakodtam, szintén a feléledés érdekében. Izomzatilag semmi gondom nem volt, a lábaim vittek, nem gyalogoltam, csak a frissítésnél, akkor is igyekeztem rövidre fogni, 100-200 métereket maximum. A tempóm bőven a 6 perces átlagon belül volt, úgyhogy nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy át kell lendülnöm, ebben Milán is igyekezett segíteni, mondta, hogy igen, tudja ez milyen, neki is ez volt az UB-n, el fog múlni, ne hagyjam magam és menjek. Mentem, volt pár lassabb kilométer, de a maratont is 6 percen belüli átlaggal értem el, és nem volt gond azzal, hogy a magammal megbeszélt kényelmes tempót tartsam.
Tovább a teljes beszámolóhoz Hanka oldalára >>>
Budapest Maraton – Takács Gábor beszámoló
Mindenféle bevezető nélkül: életem talán legjobb maratoni futása van mögöttem, nem is emlékszem mikor volt akár csak hasonló. A hétvégén megint iramfutó voltam a 36. SPAR Budapest Maratonon, és ismét a négy órás zászlót kaptam meg.
Ami azt illeti, mostanában nagyon rossz passzban voltam. Több olyan esemény is történt körülöttem, ami finoman szólva is lerombolta a motivációm. Nem is nagyon voltak blogbejegyzések, és hát nem is volt igazán miről írni. Aztán múlt héten jött az UB, és a magányos 54km-es éjszakai futás kezdett egy picit kirángatni a gödörből. Kezdtem meglátni a fényt az alagút végén, és hirtelen nagyon vágytam rá hogy ott álljak a maraton rajtjánál, hátamon a négy órás zászlóval.
De idén picit más volt minden. Részben a hangulatom miatt, részben azért, mert az idei UB jóval keményebbre sikeredett mint tavaly, és egy hét alatt nem igazán sikerült regenerálódnom. Volt ugyan pár recovery edzés meg masszázs, hengerezés a héten, de a masszív combfájdalom nem múlt el, csak enyhült. Sebaj, ez nem fog hátráltatni, gondoltam.
Reggel igazi, hamisítatlan késő őszi időjárás fogadott. Szemerkélő eső és mindössze 6 (!) fok. Még otthon, reggeli közben ahogy olvasgattam az első maratonos csoport bejegyzéseit, jött szembe egy poszt, hogy valaki a hideg és az eső miatt inkább kihagyja a versenyt. Páran visszaírtunk, hogy az időjárás miatt ugyan el ne engedje, jobb lesz minden, csak elindulni nehéz. Utólag kiderült, hatottunk rá, mégis futott, és be is fejezte a versenyt. Ez annyira jó érzés – még el sem indultunk, de máris sikerült segíteni valakinek hogy elég erős legyen legyőzni önmagát!
7:45-kor találkoztunk a többiekkel, idén Sperka Tamás lett az iramfutó társam. Gyors pacsi, némi logisztika, és már jött is az idő, úgyhogy beálltunk a rajtzónánkba. Ahogy tavaly is, most is finoman lassulóra terveztük a tempót: 5:30-5:35-ös tempóval indítva, a végén pedig 5:50-re lassulva. Így minél több futót tudunk magunk mellett, vagy inkább magunk előtt tartani. Ehhez segítségünkre volt a kapott iramtáblázat, amit őszintén szólva végül nem nagyon használtunk. Azaz mégis: a másik oldalára felvéstem hol lesznek a frissítőálomások, így időben hátra tudtunk szólni a többieknek. Aki zselével frissít, kritikus fontosságú hogy közvetlenül a gél elfogyasztása után igyon rá. Így az állomások előtt marad ideje mindenkinek elővenni, kibontani a zselét, és szép kényelmesen elnyammogni.
Ha már frissítőpontok: Tominak volt a zsákjában minden földi jó, én viszont nem vittem magammal semmit, csak pár gélt. Így aztán abban maradtunk, a frissítőállomásoknál ő megy tovább a tervezett tempóban, én pedig hátramaradok és hajtom a lemaradókat, és közben én is tudok inni. Ez a stratégia aztán tök jól bevált. Az asztaloknál alig akadt valaki aki megállt volna, működött az “italt elvesz, tovább megy, menet közben elkortyol, fut tovább!” óbégatásom. Vagy csak egyszerűen ennyire jók voltak a futóink – utólag inkább erre gondolok.
Mert hogy nagyon jók voltak, az nem kérdés. Tavaly félmaraton környékén már egyre-másra találkoztunk belesétálókkal, bár már akkor is kevesebben voltak mint előtte gondoltam volna. De idén… őszintén mondom, ennyire felkészült, ennyire szívós, kitartó futókkal a négy órás mezőnyben még nem találkoztam! Volt aki már az elején csatlakozott hozzánk, volt aki előttünk indult és utolértük, aztán végül velünk maradt és a végén indított egy hajrát. Ejha, azért ez elég komoly munka! Volt egy srác, valahol 22km körül megkérdezte tőlünk, nekünk is fáj-e a talpunk. Próbáltuk poénnal elütni a dolgot (“Melyik választól éreznéd magad jobban?”), de látszott rajta hogy tényleg nagyon fáj. Igyekeztünk motiválni, szóval tartani, bármi csak ne a saját kínjaival legyen elfoglalva. És hát az az igazság, hogy igen jól csinálta: szép csendben futott tovább. Legyőzte a fájdalmat, túllendült a fejben gyökeredző gyengeségen. 30-nál csendben megjegyezte, ennél többet még életében nem futott egyben. Az igen, most pedig épp egy négy órás maratonon dolgozik, le a kalappal! És velünk maradt majdnem végig, aztán valahol 41km körül szépen indított ő is egy hajrát.
Sokáig futottunk együtt egy izraeli sráccal, 26km körül mondta hogy már kezdi érezni a lábait, kétséges a négy óra. De aztán egyre messzebb tűnt fel a kék trikója, egyre jobban lehagyott bennünket. A Margit-sziget után végleg elvesztettem szem elől, saccra olyan 3:54 körül érhetett be. Nem sokkal később utolértük két honfitársát, de ők aztán lassan lemaradtak tőlünk.
Anna azzal lepett meg bennünket, hogy valahol 24km környékén olyan nyugodt, hétköznapi hangon válaszolt a “hogy bírod?” kérdésre, mintha épp nem egy maratont futna, hanem egy presszó teraszán forró csokit szürcsölgetne. Komolyan elámultam, volt egy olyan érzésem hogy ha valaki, hát ő tuti stabilan be fog érni négy órán belül. Elárulom: beért, ő is elhajrázott a végén.
Erika azzal lopta be magát a szívünkbe, hogy amikor a szurkolói menet közben kávéval meg minden más földi jóval kínálták, lihegve de mosolyogva visszautasított mindent. Ha jól rémlik, valahol épp az Árpád-híd környékén jártunk. Tominak több se kellett, picit szívni kezdte Erika vérét: “Csak úgy eldobod a kávét? Minket meg sem kérdezel???” Jókor jöttek ezek a kis poénok, segítettek megőrizni az általános jókedvet, segített hogy ne az égő, fájó izmokra gondoljanak a futóink.
És ha már fájó izmok: idén bizony én is megvívtam a magam kis csatáját magam ellen. Ahogy írtam az elején, az UB elég erősre sikerült, így aztán még 10km-nél sem tartottunk, amikor a combizmaim elkezdtek lázadozni. Hamarosan annyira fájtak, mint egy hete valahol maraton környékén. De ha akkor újjá tudtam éledni, ha akkor le tudtam győzni, mi több, gyorsulni, akkor most sem fogom hagyni hogy tönkretegye ezt a csodás versenyt. Igyekeztem elnyomni, figyelmen kívül hagyni hogy fáj, és nem mutatni belőle semmit. Elég hiteltelen lett volna az iramfutó, ahogy sántikálva motivál másokat… Végül túllendültem rajta, és ezt – őszintén mondom – a körülöttünk futóknak köszönhetem. A fájdalom miatt még inkább át tudtam élni a kínjaikat, hogy mennyire nehéz, és sokkal kevésbé engedtem el bárkit. Volt egy norvég-magyar srác, nagyon szenvedett a görcsök miatt a lábaiban. 41km környékén jártunk, volt egy olyan érzésem hogy ha megállok vele, nem fogok tudni elindulni. Aztán amikor megállt, én is megálltam, mondtam neki hogy nem engedem hogy itt elhagyja magát, ennek a négy órának meg kell lennie. És csodák csodája (akarom mondani, a bennünk lakozó elszántságnak köszönhetően) futni kezdtünk tovább. Nekem vissza kellett érnem a csoporthoz, nem tudom hogy végül sikerült-e neki, de nagyon remélem hogy igen.
Pár méterrel később egy amerikai srácot értünk utol, bőven 41km-en túl. Sétált. Ahogy meglátott bennünket és a négy órás zászlót, fájdalmasan vigyorogni kezdett, és kocogni kezdett velünk. Mondtam neki hogy nagyjából egyharmad mérföld lehet hátra, ne most engedje el. Igyekeztem beszéltetni, elterelni a figyelmét a problémákról. Szerintem futás után biztos mesélt arról az őrült iramfutóról, aki nem hagyta szép csendben szenvedni, hanem inkább valami szimulátoros repülésről hadovált Texas felett a maratoni célegyenesben. De mégis: futott (lehet hogy előlem, de akkor is futott, egészen a célig).
Balázst is valahol a vége felé csíptük el, ő is eléggé készen volt már. Sajnos ő alaposan elfutotta az elejét, de anyira közel volt már a befutó (40 körül jártunk), hogy egyszerűen nem hagyhattuk ott. A motiválás nála is működött, fejben engedte el a versenyt, de a teste aztán szépen engedelmeskedett, és onnan már végig futott velünk.
Még valahol 34-35km környékén a csoportunk kezdett hígulni, főleg a frissítőpontoknál. És ahogy tavaly is, most is inkább az volt a jellemző hogy kezdtek elhagyni bennünket a srácok, nem pedig leszakadni. 39-nél még 50 másodperccel a célidő előtt jártunk, és ez fontos volt azok miatt, akik ennyivel előttünk indultak el, de aztán velünk futottak végig. Így nekik is meglehetett a vágyott négy órás célidő. Mi pedig Tomival elkezdtünk lassulni, a célegyenesben próbáltunk a mögöttünk jövőket még motiválni, buzdítani. Az utolsó 100 méteren szerintem többet futottunk hátrafelé mint előre, de a végén csak sikerült behozni még 6-8 futót négy óra alá.
Ahogy beértünk a célba, Kocsis Árpi mosolyogva integetett nekünk, Attila a hajszál pontos négy órát emlegette, én örömömben bemutattam egy bakkecske szökellést, a következő pillanatban pedig Barát Gabi ölelt meg, és akasztotta nyakamba a befutóérmet. Komolyan mondom, ez annyira jó érzés volt, annyira meghatódtam, mint… nem is tudom, a BSzM befutóján éreztem hasonlót tavaly. Tomival pacsiztunk egyet, aztán a következő öt percet a négy órás maratonistákkal töltöttük. Ezek a pillanatok többet jelentenek nekem, mintha izomból, végig határon futottam volna egy PB-t maratonon. Fantasztikus érzés hogy erőt tudtam adni másoknak, hogy részese lehettem a sikerüknek, és általunk, belőlük erőt merítettem és magam mögött tudtam hagyni testi-lelki fájdalmaim.
Srácok, fiúk-lányok… megnyertétek nekem ezt a versenyt. Fantasztikusak voltatok egytől egyig, akár sikerült a négy órás befutó, akár nem. De mindannyian maratoni futók vagytok, volt aki most lett azzá, és volt aki javított az idején, nem is keveset. Ezúton szeretnék fejet hajtani mindannyiótok előtt!
