maraton
Firenze maraton-Palkovics-Szabó Nóra, beszámoló
Húsz éve (Jesszus) tanultam Firenzében Erasmus ösztöndíjjal. Nagyon kevés pénzt kaptunk, cserébe nagyon keveset tanultunk, és a szobatársammal, Beóval (Őze Beáta, kézilabda-mesteredző), sokat futkároztunk az Arno parton, mert kézilabdázásra alkalmatlan voltam.
Beneveztem mindenféle versenyre, futottam a külkerületi katonazenekarral és az önkéntes tűzoltókkal, és a Vivicittà közben a város budai oldalán a dombok között futva megfogadtam, hogy visszajövök egy nagyobb versenyre.
Eddig két maratont futottam, egyik se volt hivatalos. Az elsőt a Velencei-tó körül, kimértem, hol és mennyit teszek rá a tókörre, a másodikat pár UB-szakaszt összevonva. Mindkettőnél egyedül voltam maratonfutó, de volt mellettem biciklis. Szerettem ezeket a kihívásokat, tér-idő megszűnt, hatalmas élmény volt. Nade kell egy igazi. A negyvenkettedikre megkaptam ajándékba. A verseny hetének edzéstervébe Gabi beleírta, hogy amúgy ő ezt az útvonalat ismeri, már kétszer végigment rajta. Hoppácska. Ez azért segített. Nem leszek teljesen magányos a tömegben.
A Palazzo Vecchiótól indultunk, itt volt az én rajtzónám. A bemelegítést többször megszakította egy másik téren felállított toi-toi sor látogatása, de ez szerintem bele volt kalkulálva. A rajtban az izgalmamat oldották a klasszikus olasz párbeszédek: Vincenzo, ci sei? (Vincenzo, itt vagy? – hát nem látod, hogy itt van?!). Ezek nemnormálisak. Aztán egyszercsak ráeresztették a 7500 futót a városra.
A nyolcadik méternél már pisilnem kellett, az öt kilométeres frissítő ponton egy wc volt, fél percet álltam sorba, a sor nem ment, így elindultam, valahogy csak megoldom. Ezek a drága olaszok megtalálták nekem az első picit füves területet, követtem őket, és scusatemi (bocsika) megszólitással melléjük pisiltem.
Nyolc kilométernél éhes lettem. Naigen, a fél banán kevés volt, szereznem kell kaját. A tízes frissítőnél volt forró!!!! tea, amit felvizeztem, és betoltam az első zselémet. Itt már a parkban futottunk, ami egyébként biztos szép, és keddenként brutál piac van szeletelt fél-disznóval, de most nagyon unalmas volt. Tizenhat körül indult a kedvenc részem, budai oldal imádom utcákkal, Ponte Vecchio, szia Uffizi, vissza a budai oldalra, és húsz kilométer. Ott várt a férjem, integetés-mosoly-mindentökjó.
A félmaratonnál megijedtem, hogy ez így gyors lesz. Huszonnégynél meg hogy rosszul vagyok. Kiálltam, zselé, izó (mindjártelfogy), kedves olasz szavak, és egy perc után továbbmentem. A huszonötös frissítőnél jöttem rá, hogy a só felirat izót jelent. Nosza! Betankoltam. Meg banánból. Huszonnyolcnál már stabilan a 4:30-as iramfutók (így hívják őket?) mögött mentem, amikor egy fickót láttam feküdni a földön, az egyik iramfutó is odaszaladt, intézkedtek, én mentem tovább. Pár perc múlva már hallottuk a mentőt. Ez azért elég nyomasztó volt, de harmincnál elterelte a figyelmemet egy táncoló hatvanas futópár, akik a szurkolói kiszenekarok teherautója előtt megpörgették egymást. Ezek nemnormálisak. Itt az is feltűnt, hogy sokan futnak együtt. Felveszik a kerületi futóegylet egyenpólóját, és lenyomnak negyvenkét kilométert együtt. És dumálnak: tutto bene? (minden rendben? – harmincnál, hülye vagy? rendben?).
Harmincháromnál futottunk egy kört a stadionban, ezt kicsit abszurdnak éreztem, de mindenki annyira lelkes volt. Aztán még egy híd a sínek felett, nevezzük Everestnek, és vissza a belvárosba. Ilyenkor már nagyon számoltam a mindent. Még negyven előtt megkerültük a dómot, ami kegyetlenség, mert ez lesz majd a cél is, viszont az még ELKÉPESZTŐEN MESSZE van. Negyvenegynél végre valaki megszólított. Azt mondta, brava (ügyes – szerintem rámosolyogtam, de ez nem biztos). Innentől néha taszigálni kellett a turistákat, pár futó már kiabálta, hogy abbiamo fatto! (megcsináltuk! – még van hétszáz méter, és annak sose lesz vége).
Újra a Palazzo Vecchio, innen kilőttem, mert meglehet 4:30-on belül. Na ha ez a kapu nem a cél, akkor melyik az? A kanyar után volt közvetlenül.
Sikerült visszatartani a hányást, a férjem nagyon helyes képeket csinált egy vidám nőről, aki lefutotta a Firenze maratont.
SPAR Budapest Maraton 2022- képekben
SPAR Budapest Maraton – Huszti György, beszámoló
Röviden életem legcsodálatosabb sportélménye volt. Bővebben nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Talán ott, hogy 2019-ben életmódot váltottam, 30 kg-tól megszabadultam, elkezdtem 2020-ban futni és szép lassan felismertem, hogy bár addig a labdás csapatsportokat szerettem, a futás számomra a legszebb sport. Milyen könnyű kijelentés, nem?? De az a tény, hogy mi mindent adott nekem a futás nem lehet egyszerűen mást gondolni. Megváltoztatta az életem. Igaz, hogy sokáig egyedül éreztem magam, pedig szeretem a társaságot, majd jött, hogy a saját mixeimet hallgattam, tanulmányoztam futás közben, hogy az a vonal is egyre jobb legyen. Ez meghozta a társaságot, először virtuálisan, de hamar személyes ismeretségek is lettek. Ennek köszönhetően jutottam el hozzád is, amit a mai napig nem bánok, sőt! Nem lehetek elég hálás, hogy tavaly októberben, amikor már attól lettem depressziós, hogy állandóan futni akartam, mindig az időjárást, lehetőségeket, útvonalakat kutattam, megkerestelek és szerencsére pont volt hely nálad és a terv szerinti edzések fegyelmezettséget, rendszert hozott az futós életembe, igyekeztem fejben is rendet teremteni. Persze én ekkor abszolút nem gondolkoztam abban, hogy maratont fussak most. Lehet, hogy beszari voltam, vagy nem mertem megfogalmazni, már nem tudom. De mindenesetre nagyon hálás vagyok érte, hogy idén januárban a SPAR-ra nem a 30 km-es távban gondolkoztál 
Még akkor is, ha most maraton után picit úgy érzem keletkezett egy kis űr. De ez lehet, hogy csak az esemény feldolgozása?
A beszámolót itt félbehagytam, mert a könnyeimmel küzdöttem, jobbnak láttam elnapolni az írást. Ez a verseny sajnos lezárt egy korszakot. Vége lett az első maratoni felkészülésnek. Talán ez miatt érzem leginkább, hogy űr keletkezett, merre tovább. Márciusban van a szülinapom. 45 leszek, lesz vivicittá is, nekem tetszett az a verseny. Pánikolva keresem az új céljaim. De még annyira messze van 2023. március. Lehet most nem is ezzel kellene foglalkoznom, de valami mégis kell, mert abbahagyni nem akarom a futást. Felmerült bennem a november 19-i siófoki BSI esemény, mert jó lenne jövőre kicsit óccóbban hozzájutni a versenynevezésekhez
Siránkozás után próbálom összefoglalni a futást. Nem mondom, hogy ideális volt minden előkészületem a megelőző napokban. Kajára azért figyeltem, bár meleg volt a pite, mert szerdán valószínűleg rossz minőségű ételt szolgáltak fel, csütörtökre virradó éjszaka órákat voltam a WC-n. 3 másik kollégám is hasonló helyzetben volt, hatósági ügyet csináltunk belőle, mert ez rosszabbul is elsülhetett volna.
Sajnos péntekről szombatra sem tudtam eleget aludni. A verseny előtt meg jó, ha 3 óra alvás volt. 4-kor már ittam az első kávémat (persze tudom nem frankó a vízhajtás miatt, de a reggeli rituáléhoz elengedhetetlen) A szombati reggelit majdnem megismételtem, mert az hosszú órákon kitartott. fél 6 körül 4 szelet pirítós, kettő lekvárral, kettő jól átsütött tojással. 6-kor startoltam pestre. 7-kor érkezés versenyhelyszínre. Sajnos azért igen rendesen fáztam reggel még, ment is a variálás, hogy mielőtt talizunk Veled ruhatárazzunk, vagy utána.
A bemelegítés után nagyon felpörögtek az események, kígyózó sor a ruhatárnál, valamint a WC-nél is, már pont indult a mezőny mikor beálltunk a helyünkre. 2 kulacs izot vittem magammal, meg egy 250 ml vizet a sótabinak, ha nem pont frissítőpontre jön ki a beszedés. Talán az első kivételével az összes frissítőponton ittam legalább egy pohár vizet, folyamatosan a hátamat sapkámat is hűtöttem 10 km felett már. Kényelmes futásra álltam be, de a tartomány felső határán mentem szinte végig, majd kb a 18-tól kezdtem egy-egy értékkel feljebb menni, lehet ezért is bambultam el 21-nél mikor kiabáltatok. Az Árpád-hídra felmenni nem volt olyan jó érzés, de itt volt a 25. km itt emeltem a pulzust 144-145-re.
Frissítőpontok között izoztam, de a margitszigeti frissítőpont az előzőhöz túl messze volt, nagyon vártam már, mert itt már korgott a gyomrom, eldöntöttem, hogy banánt is eszek, itt vettem be sótabit, úgyhogy 3 pohár víz ment be itt. Amikor kijöttem a szigetről, akkor már azt gondoltam, hogy már nincs semmi akadály, megvan a maraton. Tetszettek a fordulók, hogy nem csak a hátukat láthattam itt a sok futónak. A 36. km-ig ment minden frankón, itt terveztem megint a banános frissítést. Hiába ittam sok vizet, de megijedtem mikor azt mondták, hogy ez volt az utolsó frissítés, mert csak pici izom maradt ekkorra. Ez kitartott ugyan szerencsére, és szerencsére volt még egy vizes frissítés. A Szabadság-híd közepétől kezdtem el tempózni.
Szörnyű volt látni, hogy többen készek voltak mint a mateklecke, sokak sántikáltak a görcsök miatt. Én ettől nem féltem, mert éreztem még az erőt a lábaimban, hiszen úgy érzem a lehető legjobban sikerült végig frissítenem. Azt gondolom, hogy volt értelme a fegyelmezetten, becsületesen végrehajtott edzéseknek. 30 km felett új világ tárul elénk. Elképesztően jó érzés.
Azt gondolom, hogy nem ez volt az utolsó maratonom.
